Nehezen estem teherbe, öt év izgalom után végre sikerült! Az első hetekben a férjem boldog volt, tervezgetett, mi hogy legyen majd a kicsivel, milyen közös programjaik lesznek stb. Aztán ahogy híre ment a dolognak, mindenki velem kezdett foglalkozni, hogyan viselem a várandósságot. Hát elég rosszul. Az első három hónapban szinte folyamatosan hánytam, csak az infúzió segített.
Azért próbáltam nem csak a terhességemre figyelni, és erre kértem a családot és a barátokat is, hiszen tudtam, hogy a férjem is igényli a figyelmet. Úgy tűnik azonban, ez mégsem volt elég. A párom ugyanis utólag azt hozta fel problémaként, hogy egyre kevesebb lett köztünk az intimitás. Őszinte leszek, valóban nem sok energiám maradt a szexre. Később meg, amikor már látványosan nőni kezdett a pocakom, a férjem volt az, aki elkezdett távolságot tartani, mert zavarták a testi változások. Egyre többet túlórázott, mondván, hogy mindene meglegyen majd a kicsinek.
[LAPOZAS]A nyolcadik hónap elején voltam, amikor a munkából nem jött haza. Pánikba estem, baleset? - és a századik telefonhívásomat végre felvette. Ne haragudjak, mondta, „ő erre nincs felkészülve”, amúgy meg beleszeretett valakibe. A holmijáért hazajön, elköltözik. Összeomlottam, nem tudtam, hogyan éljek tovább, azt sem, hogy mi lesz velünk, a gyerekkel egyedül. Amikor másnap összepakolt, azt mondta, hogy természetesen a gyerekkel mindenképpen tartani akarja a kapcsolatot, és bejön a szülésre is. Megkértem, hogy ezt ne tegye, a láthatást pedig majd megbeszéljük. A lányunk azóta 2 éves, és az apja pedig talán ha négyszer látta…