A nagyapám temetésén egy idegen egy cetlit adott a kezembe – mikor elolvastam, nevetnem kellett, mert nagyapa megtréfált minket
18 évesen, a nagyapám temetésén állva, Dóra elszigeteltnek érezte magát, miközben családtagjai a bosszúságuktól fortyogtak a megalázó, 1 forintos örökség miatt. Ám amikor egy titokzatos idegen egy cetlit csúsztatott a kezébe, Dóra egy olyan rejtélybe keveredett, amelyet csak ő oldhatott meg.
Az októberi szél hidegen süvített körülöttem, ahogy a temetésen álltam, és a pap monoton beszéde keveredett a lehulló levelek zörgésével. A fekete ruhám túl kicsi volt, a szívem pedig túl üres.
Ez volt életem legszomorúbb napja, de a családom számára mintha nem is nagyapám halála lenne a fő téma. Sokkal inkább azon dühöngtek, hogy mindössze 1 forintot hagyott rájuk a végrendeletében.
„Egy forint? Ez most komoly?” – sziszegte a hátam mögött az egyik nagynéném, Éva.
„Bosszúból tette” – kontrázott rá morogva nagybátyám, Lajos.
Anyám keresztbe font karral szólalt meg, hidegen: „Ez tipikus apa. Mindig kivételezett valakivel, és most is Dóra a kedvenc. Fogadok, hogy neki hagyott valamit, amit nekünk nem.”
A szavaik mintha tűszúrások lettek volna, de nem reagáltam. „Ugyanazt kaptam, amit ti” – mondtam végül halkan, bár a hangom reszketett.
Anyám a vállamra tette a kezét, de a szorítása inkább volt szigorú, mint gyengéd. „Biztos vagy benne? Hiszen mindig csak rólad beszélt. Nem mondott neked valamit? Nem tartozol titokkal a családnak?”
Az emlékek úgy törtek rám, mint egy áradat: nagyapa régi történetei elveszett kincsekről, a mindig zsebben lapuló vajkaramella, és ahogy gyakran mosolyogva mondta: „Egyszer hagyok rád egy igazi kincset, kislányom!”
Ahogy visszafordultam a koporsó felé, éreztem, hogy mindenki tekintete rám szegeződik. De én csak nagyapa rózsáját néztem a fehér krizantémok között. Ő volt az egyetlen ember, aki tényleg látott engem olyannak, amilyen vagyok, és nem úgy, mint egy családi „selejtet” vagy egy elfelejtett gyereket.
A család, látva, hogy nem tudnak belőlem semmit kiszedni, végül továbbállt. Még hallottam a hangos vitájukat, ahogy elhagyták a temetőt.
Egy rekedtes női hang szakította meg a gondolataimat. „Te vagy Dóra, igaz?”
Egy idős nő állt mellettem, barátságos szemekkel és kopott, bőrtáskával. „A nagyapád barátja voltam” – mondta mosolyogva. „Azt kérte, hogy adjam át neked ezt.”
Egy hajtogatott cetlit csúsztatott a kezembe, majd halkan hozzátette: „Ne mutasd meg senkinek. Főleg a családodnak ne.”
Ahogy kinyitottam a papírt, megdöbbentem a rajta lévő üzenettől: „111-es szekrény – Déli Pályaudvar.”
Aznap este alig tudtam elaludni. A cetlit a párnám alá tettem, és nagyapa hangja visszhangzott a fejemben: „Igazi kincs, kislányom!”
Mi van, ha ez nem csak egy vicc? Mi van, ha nagyapa tényleg hátrahagyott nekem valamit?
Másnap reggel taxit hívtam. Ahogy elhajtottam otthonról, hallottam, ahogy anyám a végrendeletről beszél telefonon, valószínűleg sajnálatot próbált kicsikarni másokból. Szorosan markoltam a cetlit, miközben a taxi a város szűk utcáin szlalomozott.
Amikor megérkeztem a Déli Pályaudvarhoz, izgatottság és félelem kavargott bennem. A szekrényekhez siettem, és megkerestem a 111-est. A kulcs a cetli hátuljára volt ragasztva. A kezem remegett, miközben elfordítottam a zárban.
Bent egy kopott sporttáska volt, tele pénzzel. Száz- és húszezres kötegek, legalább 50 millió forintnyi összegben.
A táskában egy másik üzenetet találtam, nagyapa kézírásával: „Kedves Dóra, mindent, amit félretettem, most neked adom. Ebből kezdhetsz új életet. Tudtam, hogy a család nem látja az értékeidet, de én mindig hittem benned. Élj szabadon!”
Ahogy elolvastam a sorokat, könnyeim patakzottak. Nagyapa mindent megtett azért, hogy megvédjen engem, még a halála után is.
Nem mentem haza. A taxist megkértem, hogy vigyen egyenesen a repülőtérre. Tudtam, hogy itt az idő új életet kezdeni – nagyapa akaratának megfelelően. A táska az ölemben volt, benne nemcsak pénz, hanem szabadság és remény is.
„Élj szabadon, kislányom!” – visszhangzott nagyapa hangja a fejemben, miközben a taxi begördült a repülőtérhez.