A milliomos próbára tette a bejárónőt – amit a kamera rögzített, az minden képzeletet felülmúlt
Júlia félénken lépett be a nappaliba, és leült a kanapé szélére, miközben szorosan ölelte kopottas, levendulaszínű táskáját. Tekintete ide-oda vándorolt a fényűző berendezésen, amely mintha egy másik világból származott volna.
– Tehát... takarítónő vagy – kezdte a férfi, aki kényelmesen hátradőlt bőrkanapéján, és végigmérte őt a fejétől a lábáig. – Milyen tapasztalatod van?
– Egy családnál dolgoztam – válaszolta halkan Júlia. – Tágas lakásuk volt. Takarítottam, mostam, néha főztem is egy-két fogást.
Gábor bólintott. A lány szerény megjelenése megnyugtatta. Semmi kihívó vagy követelőző nem volt rajta, a mozdulatai visszafogottak, a hangja alázatos. Az egész lénye azt sugallta: elfogadja, amit az élet ad, és dolgos kézzel meg is küzd vele.
– Rendben – mondta végül. – A takarítást minden nap el kell végezni. Az ágyneműt kétnaponta cseréld. A porra különös figyelmet fordíts – allergiás vagyok rá. A könyvespolcokon, a sarkokban, mindenhol makulátlan tisztaságot kérek. A végén húzz fehér zoknit, és járj körbe a szobákban. Ha tiszta marad, jól dolgoztál. Ha nem, felmosod újra.
Júlia bólintott, de nem szólt egy szót sem.
– Világos? – kérdezte Gábor, látva a bizonytalanságot az arcán.
– Igen, természetesen… világos – felelte Júlia alig hallhatóan.
Miután a lány elment, Gábor hátradőlt a karosszékében, és magában morfondírozott. „Kata jól választott. Ez a lány nem tűnik problémásnak.” De a látszólagos tökéletessége ellenére valami mégis nyugtalanította. A megérzése azt súgta, le kell tesztelnie.
Másnap, miközben Júlia takarított, Gábor bement a dolgozószobájába, és a könyvek mögé rejtett egy apró kamerát. Gúnyosan elmosolyodott.
– Ha tényleg olyan tisztességes, mint amilyennek tűnik, nyugodt szívvel dolgozhatok vele – motyogta. – De biztosra kell mennem.
Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vakon bízzon bárkiben – különösen nem olyanokban, akik elsőre túl jó benyomást keltenek.
A következő nap végén, miután Júlia elment, Gábor sietve lépett be a dolgozószobába. A sarokban ott állt a széf. Egy acélból készült, közepes méretű szekrény, mely készpénzt és néhány fontos iratot őrzött. Valójában nem is biztonsági eszköz volt számára, sokkal inkább a kontroll jelképe. A rend. Az, hogy ő dönt, ki mit láthat, mit érhet el.
Kinyitotta a széfet, és hosszasan szemlélte a pénzkötegeket. Az egyik csomagot kihúzta, néhány tízezrest elővett, és feltűnő helyre helyezte vissza – szinte csalogatón.
Ezután résnyire nyitva hagyta a széf ajtaját.
– Lássuk, mennyire becsületes – mormolta, és bezárta maga mögött az ajtót.
Később, amikor Júlia elment, Gábor elővette a laptopját, előhívta a kamerafelvételt, és rákattintott a „Lejátszás” gombra.
Gábor hátradőlt a székében, szeme a képernyőre szegeződött. Az ujjai idegesen doboltak az asztallapon, miközben a felvétel elindult.
A videón Júlia lépett be a dolgozószobába, egy vödörrel és felmosóval a kezében. Megállt az ajtóban egy pillanatra, majd halkan sóhajtva nekilátott a munkának. Port törölt a polcokról, letörölte az asztalt, majd megállt a könyvespolc előtt, egy könyvet is visszatett a helyére, amit Gábor előző nap direkt ferdén hagyott.
Aztán elérkezett a pillanat.
A lány tekintete megakadt a széf nyitott ajtaján.
Gábor szeme összeszűkült.
– Na, most jön… – mormolta, feszült figyelemmel.
Júlia közelebb lépett. A vödröt letette, a felmosót félretolta, majd kezét törölgette a kötényébe. Tekintete újra a széf felé siklott. A kamera tökéletesen rögzítette minden mozdulatát.
Odalépett.
Az ujjai finoman megérintették a fém ajtót. Egy pillanatra úgy tűnt, kinyitja… de nem. Finoman, óvatosan visszatolta. A széf halkan kattanva záródott be.
Gábor hirtelen előrehajolt.
– Mi a fene...? – szaladt ki belőle, alig hallhatóan.
A lány ezután odalépett az asztalhoz, felkapott egy papírt, fogott egy tollat, és néhány sort írt. Letette a cetlit a laptop mellé, majd visszatért a takarításhoz, mintha mi sem történt volna.
Gábor döbbenten nézte a jelenetet.
Gyorsan a saját asztalához fordult, ahol a papírdarab még mindig ott feküdt, pontosan ugyanott, ahol a videón is. Felkapta.
Finom, apró betűkkel ennyi állt rajta:
„A széf nyitva volt. Bezártam, hogy ne történjen semmi kellemetlen. Szép napot kívánok. – Júlia”
Gábor hosszú másodpercekig mozdulatlanul tartotta a papírt a kezében. Nem tudta, mit érezzen. Megkönnyebbülés? Szégyen? Vagy… tisztelet?
Lassan végigsimított a haján, majd halkan felnevetett.
– A fenébe is, tévedtem...
HirdetésElőször hosszú idő után úgy érezte, bízni tud valakiben.
Másnap
Júlia épp a nappalit takarította, amikor Gábor belépett, kezében egy kis borítékkal.
– Júlia?
A lány ijedten megfordult, sietve levette a fülhallgatóját.
– Igen, uram?
– Gábor vagyok, nem kell az uram – felelte, mosolyogva nyújtotta át a borítékot. – Ez a magáé. Kis bónusz. És… egy bocsánatkérés is.
– Bocsánatkérés? – nézett rá meglepetten Júlia.
– Igen. Egy próbát tettem magával. A széf… nyitva hagytam szándékosan. Volt ott pénz. Kamerával figyeltem.
Júlia szemei kikerekedtek, de nem szólt semmit. Csak állt, csendben.
– De maga nem nyúlt hozzá. Sőt… bezárta. És még üzenetet is hagyott.
A lány arcán halvány pír futott végig.
– Nem tudtam, hogy ez... teszt volt. Csak úgy éreztem, nem lenne helyes így hagyni.
Gábor bólintott.
– Pont ezért kapja ezt a borítékot. És ha elfogadja, szeretném, ha nem csak takarítónőként dolgozna itt. A vállalkozásomban mindig szükség van olyan emberekre, akikben meg lehet bízni. Szeretnék ajánlani egy adminisztrátori munkát. Megtanítanánk, amit kell. Megérdemli.
Júlia döbbenten nézett rá.
– Ez… ez komoly?
– Teljesen – bólintott Gábor. – Az őszinteség ritka manapság. És maga kivétel.
A lány ajkai remegtek, ahogy kibökte:
– Köszönöm... köszönöm, hogy észrevette.
Gábor elmosolyodott.
– Inkább én köszönöm, hogy emlékeztetett rá: nem mindenki csak a pénzt látja bennünk.
És így, egy egyszerű papírfecni, egy lezárt széf és egy őszinte lány emlékeztette a gazdag üzletembert valamire, amit már régen elfelejtett: a bizalom nem vásárolható, csak kiérdemelhető.
