„A menyem, akit sosem akartam – és a nő, akit ma a legjobban becsülök”
Amikor a fiam, Balázs közölte, hogy megnősül, az első reakcióm nem az öröm volt. Inkább aggódás. Vagy inkább: csalódás. Azt hiszem, mélyen legbelül másfajta menyet képzeltem el magunknak.
– Anyu, bemutatom neked Katat – mondta egy nyári délután, miközben a nappaliban ültem, a kedvenc könyvemmel a kezemben.
Felnéztem, és ott állt mellettem egy fiatal nő, hosszú, sötétbarna hajjal, meleg, kissé bizonytalan mosollyal az arcán.
– Örvendek, néni – mondta, és odalépett, hogy kezet fogjon velem.
Azonnal észrevettem, hogy nem a megszokott modorban szólít meg. „Néni.” Ezt se hallottam már rég. A beszédében volt valami szokatlan, talán a ragozás, talán a hangsúly – de zavart. Valamiért idegesített.
Miután elmentek, csak ennyit mondtam:
– Balázs, biztos vagy benne? Ez a lány… nem olyan, mint amilyet elképzeltem neked.
– Tudom, anya – sóhajtott. – De én őt szeretem. Ő más, de pont ez az, ami vonz benne.
Ez az "ő más" kifejezés nem hagyott nyugodni. Egész este kattogott a fejemben. Nem volt diplomája, nem volt stabil munkahelye, nem tűnt úgy, mint aki sokat tudna adni a fiam jövőjéhez.
Őszintén szólva, lenéztem Katát. Úgy gondoltam, Balázs sokkal jobbat érdemelne. Egy olyan lányt, aki művelt, határozott, akinek van karrierje. Nem egy olyan nőt, aki nem tudja rendesen használni a magyar nyelvtant és zavartan mosolyog, amikor kérdezek tőle valamit.
De Balázs hajthatatlan volt. Néhány hónapon belül összeházasodtak. Az esküvő szép volt, egyszerű, de szívből jövő. Kata családja kedvesen fogadott minket, de úgy éreztem, egy másik világban élnek. Egyszerű emberek, melegszívűek, de távol attól, amit én megszoktam.
– Anya, kérsz egy kis levest? – kérdezte Kata az esküvő után egy vacsoránál.
– Köszönöm, nem vagyok éhes – válaszoltam ridegen.
Ő mégis elém tette. Akkor is mosolygott. Akkor is kedves volt. És én továbbra is falat emeltem kettőnk közé.
Hosszú hónapok teltek el. Ritkán látogattam meg őket. Ha jöttek hozzánk, mindig akadt valami megjegyzésem.
– Kata, nem gondoltál rá, hogy tanulj valamit? Ma már annyi online tanfolyam van.
– Hát… gondoltam, csak most a munka és a háztartás… – próbált válaszolni, de én már máshova néztem.
Azt hittem, idővel Balázs majd belátja. Rájön, hogy hibázott. És akkor majd vége lesz.
De nem így történt.
Egy nap rosszul lettem. Szédültem, gyenge voltam, a szívem hevesen vert. Kórházba kerültem, és bent is kellett maradnom pár napig. Balázs dolgozott, nem tudott egész nap velem lenni. Kata viszont… minden nap jött.
– Jó reggelt, anyuka – mosolygott, miközben bejött a szobámba egy kis dobozzal a kezében. – Hoztam neked meleg húslevest. Házi. Ahogy szoktad.
– Nem kellett volna… – motyogtam.
– Dehogynem – mondta, és letette az ágy melletti asztalra. – Szeretném, ha jobban lennél.
Minden nap ott volt. Leült mellém, segített, ha kellett, tartotta a tálat, figyelte, mikor jön az orvos, kérdezett helyettem. Olyan türelemmel, olyan alázattal viselkedett, hogy azt se tudtam, hová nézzek.
Egy este így szóltam:
– Kata… miért csinálod ezt? Nem kértem tőled semmit.
– Mert család vagyunk – felelte egyszerűen.
És abban a pillanatban megéreztem valamit, amit addig soha: szégyent.
Szégyelltem minden gúnyos megjegyzést, minden lenéző pillantást, minden elutasítást. Ott ült mellettem az a lány, akit annyira semmibe vettem – és ő gondoskodott rólam, mint egy szerető családtag.
Miután kiengedtek a kórházból, megváltozott valami bennem. Nem tudtam tovább úgy nézni Katára, mint korábban. Már nem az volt „a lány, aki nem illik a fiamhoz”. Hanem az a nő, aki gondoskodott rólam, amikor a leginkább rászorultam.
Egyik nap megvártam őket nálunk vacsorával.
– Gyere csak, Kata – szóltam hozzá, miközben levette a kabátját. – Főztem levest. Azt, amit múltkor te hoztál be a kórházba. Próbáltam úgy csinálni, ahogy te.
Meglepődve nézett rám, majd lassan elmosolyodott.
– Tényleg? Ó… ez nagyon kedves, anyuka.
– Szólíts csak Máriának. Ha gondolod – tettem hozzá csendesen.
Aznap este együtt vacsoráztunk, először őszintén. Már nem volt bennem az a feszültség, ami mindig ott lappangott. Figyeltem, ahogy Balázs ránéz, ahogy beszélgetnek, nevetnek. Olyan könnyedén értették egymást, mint akik régóta egy hullámhosszon vannak. És akkor hirtelen már nem értettem, hogy én miért nem láttam ezt korábban.
Egy hónappal később Balázs bejelentette:
– Képzeld, anya… felvettek egy új állásra. Kétszer annyit keresek majd, mint eddig.
– Tényleg? Az csodálatos hír! – örültem. – És… milyen munka?
– Projektmenedzser egy nemzetközi cégnél. Kata talált rá az álláshirdetésre, ő készítette velem a jelentkezést is. Ő biztatott, hogy próbáljam meg.
Katára néztem. Ő csak szerényen mosolygott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A következő hónapokban minden megváltozott. Balázs felnőtt. Már nem az a bizonytalan, örökké halogató fiú volt, akit korábban ismertem. Céltudatos lett, dolgozott, spórolt. Vettek egy kis lakást, aztán autót. És én akkor jöttem rá: Kata mellett vált ilyen emberré.
HirdetésEgyik este, mikor náluk vacsoráztam, nem tudtam nem megjegyezni:
– Tudod, Kata… most már értem, mit látott benned Balázs.
– Mit értesz ezen? – kérdezte kíváncsian.
– Azt, hogy erőt adsz neki. Hogy mellette állsz. Hogy segítesz neki azzá válni, aki mindig is lehetett volna.
Lesütötte a szemét, majd halkan megszólalt:
– Én csak szeretem őt. És szeretném, ha boldog lenne.
Akkor már egy ideje tudtam, hogy babát várnak. Amikor megszületett Petra, az első unokám, valami új érzés költözött belém. Ott álltam a kórházi szobában, a kiságy mellett, és figyeltem, ahogy Kata lehajtja a fejét, megsimogatja a kis arcocskát.
– Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte.
– Igen – feleltem elcsukló hangon. – Mint az anyja.
És ez nemcsak udvariasság volt. Őszintén így gondoltam.
Kata már a kórházban is gondoskodott rólam: külön takarót hozott, hogy ne fázzak, és odafigyelt, hogy le ne maradjak semmiről. Mikor hazamentek, hívott, hogy átjönnék-e egy kis húslevesre, amit főzött. Közben Petra ott szuszogott a kis bölcsőben.
És aztán megszületett a második unoka, Marci. Kata akkor is ugyanúgy helytállt. Terhesen is dolgozott, vezette a háztartást, nevelte Petrát, és minden nap úgy fogadott, mintha vendég lennék. Pedig már család voltam.
Egyik este megkérdeztem tőle:
– Nem vagy fáradt, Kata? Én a fele mellett is elájulnék.
– Néha fáradt vagyok, persze. De jó érzés, hogy szükség van rám. És nem cserélnék senkivel – mondta, és egy pillanatra sem panaszkodott.
És én? Én csak ültem ott, és újra és újra feltettem magamnak a kérdést: Miért ítélkeztem olyan hamar? Miért nem próbáltam megérteni őt már az elején?
Mikor egyik nap Petra megölelt, és azt mondta: „Szeretlek, nagyi!”, akkor úgy éreztem, megérkeztem valahova. Valahova, ahol béke van, ahol elfogadás van. És ez nem más miatt volt, csak Kata miatt.
Azóta gyakran vagyunk együtt. Sütünk, főzünk, kirándulunk. Néha Katával kettesben megyünk vásárolni, vagy csak kávézunk egyet.
– Tudod, Kata… te olyan lettél nekem, mintha a lányom lennél – mondtam neki egyszer.
Könnyek jelentek meg a szemében.
– Ezt… ezt olyan jó hallani – súgta.
Most már tudom, hogy nem a diplomák, nem a beszéd hibátlan szerkezete, és nem is a tökéletes életrajz határozza meg, milyen ember valaki. Hanem az, hogy van-e benne szeretet, türelem, kitartás, és őszinteség.
Kata ezekből mindent adott nekünk.
Ma már ő az, akire bármikor számíthatok. Aki elsőként hív fel, ha esik az eső, hogy elhozzon az orvostól. Aki tudja, hogyan iszom a kávét, és mikor kell csak csendben leülni mellém.
És én büszke vagyok rá.
Visszanézve arra az időszakra, amikor még csak a „menyem” volt, és nem az, aki ma a szívemhez a legközelebb áll, szégyellem magam. De megtanultam, hogy az embereket nem a külsejük vagy a háttérük alapján kell megítélni, hanem az alapján, hogyan viselkednek nehéz helyzetekben.
Kata nekem ezt megtanította. És ezért örökké hálás leszek neki.
