A menyasszony véletlenül bekapcsolta a videóhívást – Gábor pedig döbbenten azonnal riasztotta a biztonsági szolgálatot…
— Nórikám, szeretnék valami fontosat mondani — kezdte óvatosan Gábor, miközben a telefonját a füléhez szorította. — Nem fogok tudni veled együtt ünnepelni szilveszterkor.
— Hogy micsoda?! — csattant fel izgatottan Nóra, akit teljesen váratlanul ért ez a bejelentés. — Hiszen megígérted, hogy az ünnepek előtt hazajössz! Együtt terveztük tölteni az év utolsó éjszakáját... Annyit készültem rá, és most...
— Tudom, emlékszem, de olyan helyzet állt elő, amit nem tudok befolyásolni — folytatta Gábor bosszúsan. — Hidd el, nem rajtam múlik. Az időjárás nem alkalmas a repülésre, le kellett mondani a járatokat. Itt kell maradnom. Én sem örülök ennek, hidd el. De tudd, hogy minden gondolatom veled van. Amint hazajövök, bepótoljuk az ünneplést, még ha később is. Ígérem, mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek!
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, Gábor a vonal másik végén hallotta, hogy Nóra csendesen zokogni kezd. A szíve összeszorult. Tudta, mennyire készült az ünnepre, és most szertefoszlott minden terve. Háromhetes kiküldetése alatt iszonyatosan hiányzott neki a menyasszonya, de most, amikor végre közeledett a várva várt találkozás, a természet közbeszólt.
— Szóval nem lesz semmiféle ünnep számomra — mondta a lány keserűen. — Lefekszem aludni este tízkor, és átaludom az éjszakát. Annyira igazságtalan ez! Miért történik velem mindig valami ilyen szörnyűség? Egyedül leszek szilveszterkor!
A hívás után Gábor sokáig csak meredt maga elé. Megfogadta, hogy kárpótolni fogja Nórát egy csodálatos ünneppel, amint hazatér. Ez a gondolat valamelyest megnyugtatta. Két óra volt még éjfélig, mikor újra felhívta őt, hogy kiderítse, jobban van-e, és hogy legalább telefonon boldog új évet kívánjon neki.
— Nórikám, hogy vagy? — kérdezte aggodalmasan, mikor meghallotta a hangját. — Ugye nem haragszol rám? És ne mondd, hogy már ágyban vagy, mikor itt van a küszöbön az új év. Egész este rád gondoltam.
— Nem haragszom rád, Gábor — válaszolta Nóra hidegen, kissé távolságtartó hangon. — Jól vagyok. Természetesen le fogok feküdni aludni. Mi értelme lenne ünnepelni nélküled? Nélküled ez nem is ünnep.
Ebben a pillanatban Nóra véletlenül bekapcsolta a videóhívást. Gábor szemei elé tárult a látvány, amely örökre beleégett az emlékezetébe: a menyasszonya ott ült egy idegen férfi ölében, ragyogó kék ruhában – épp abban, amit Gábor vásárolt neki az utazása előtt. A férfi egy üveg pezsgőt tartott a kezében, és nevetve ölelte át a lányt.
Egy pillanatra Gábor azt hitte, rosszul lát. Talán egy rémálom ez. De ahogy Nóra észrevette, hogy bekapcsolt a kamera, azonnal bontotta a hívást.
Gábor sokkot kapott. A fájdalom, düh és megalázottság viharos erejű kavalkádja zúdult rá. Ő az egész este alatt egyedül ült egy kis hotelszobában, gyötörve a hiánytól és a bűntudattól, miközben a menyasszonya más karjában vigadt – ráadásul a saját lakásában. Azonnal elővette a telefonját, és hívta a biztonsági céget, amellyel még ősszel kötött szerződést.
— Illetéktelenek hatoltak be a lakásomba — jelentette ki jeges hangon. — Azonnal intézkedjenek és tájékoztassanak, mi történik ott.
Lediktálta a címét, majd megszakította a hívást. A dühtől remegve nézett ki az ablakon. Már csak másfél óra volt hátra az új évig, de neki ez volt élete egyik legszörnyűbb estéje. Egyedül, egy idegen városban, elárulva.
Aztán, mintha fellázadt volna az érzés ellen, hogy egyedül szenvedjen, Gábor lement a közeli szupermarketbe. Vett egy üveg pezsgőt, néhány kész salátát és meleg ételt. Megesküdött, hogy nem hagyja, hogy bárki is elrontsa az év végét – legalábbis teljesen nem.
Mikor visszatért a szállodai szobájába és kinyitotta az ajtót, teljesen lefagyott. Az ágyán egy körülbelül harminc éves nő ült, és halkan szipogott. Könnyeit törölgette.
— Elnézést… talán eltévesztette a szobaszámot? — kérdezte Gábor meglepetten, zavarodottan nézve a váratlan vendéget.
A nő felugrott, mintha tűz égette volna meg, és riadtan kiáltott fel:
— De hiszen ez az én szobám! Maga mit keres itt?!
— Hát tudja mit? Ez a szoba az enyém, nem az öné — mondta határozottan Gábor, és maga is megdöbbent, mennyire magabiztosan szólt.
A nő elővette a telefonját, és felhívta a recepción dolgozó adminisztrátort. A hívás azonban nem oldotta meg a helyzetet. A recepciós csak széttárta a karját, elnézést kért a kellemetlenségért, és azt ígérte, jóvátételként egy üveg prémium pezsgőt küld fel. A nő durván káromkodott, majd lecsapta a telefont.
— Úgy tűnik, kénytelenek leszünk együtt tölteni az év utolsó éjszakáját ebben a szobában — mondta Gábor, miközben érdeklődve nézte a nőt, aki vörös lett a méregtől. Ugyanakkor megállapította magában, hogy kifejezetten vonzó jelenség. — Legalább mutatkozzunk be. Gábor vagyok. És ön hogy hívják?
— Ritának — felelte halkan a nő, lesütve a szemét.
Gábor az órájára nézett, és halkan füttyentett.
— Még tíz perc, és itt az új év — jegyezte meg félhangosan. Ezután lekapcsolta a telefonját, és hanyagul az ágyra dobta. Úgy döntött, ezen az estén már senkivel sem fog beszélni. Még a múltját is le akarta halkítani egy estére.
Majd elmosolyodott, barátságosan nézett Ritára, és így szólt:
— Úgy gondolom, egyikünk sem választotta volna ezt önként. Nyilván mindketten elég kellemetlen helyzetbe keveredtünk. De ha már így alakult, ne legyen siránkozás. Hiszen egy új év kezdődik — új reményekkel, új lehetőségekkel. Mi lenne, ha innánk erre?
Gábor elővette az imént vásárolt pezsgőt, két poharat, majd töltött. Egyet átnyújtott Ritának, aki még mindig láthatóan zavarban volt. Gábor viszont már egy hajtásra kiitta a sajátját, és érdeklődve nézte, ahogy a nő végül elfogadja az italt.
— Tudja, az emberek másképp értelmezik a balszerencsét — mondta Rita, miközben lassan körbeforgatta a poharat a kezében. — Van, akinek egy elrontott vacsora is tragédia, más meg túlél egy árulást, és mégis képes mosolyogni. Néha az, amit kudarcnak élünk meg, valójában a sors figyelmeztetése. Egy új lehetőség. Csak épp nem vesszük észre azonnal.
— Ez... bölcsen hangzik — biccentett Gábor, kissé meglepve a nő gondolatiságától. — Én például ma este úgy éreztem, hogy az univerzum legnagyobb lúzere vagyok. Aztán, mikor megláttam azt a videót, rádöbbentem, hogy ez talán a legnagyobb szerencsém volt.
A férfi mély levegőt vett, és elkezdte elmesélni Ritának, hogyan jött rá véletlenül, hogy a menyasszonya más férfival tölti a szilvesztert. Hogy mennyire fájt neki, mennyire várta a találkozást, és mennyire elárulva érezte magát. Aztán azt is bevallotta, hogy ha az a gomb nem nyomódik meg, ő továbbra is élt volna a hazugságban.
— Megértem magát — mondta Rita halkan, miközben egy korty pezsgőt ivott. — Az én történetem sem túl vidám. Az a férfi, akivel évekig éltem házasságban, végül a legjobb barátnőmet választotta helyettem. Dupla árulás. Nem hittem volna, hogy valaha túlteszem magam rajta.
— Istenem... — Gábor csak ennyit tudott mondani, és döbbenten nézett rá. — A legjobb barátnő?
— Igen — bólintott Rita keserűen. — Egyik este meglepetést akartam szerezni neki. Korábban érkeztem haza a kiküldetésből, anélkül, hogy szóltam volna. Gondoltam, csinálok egy kis romantikus estét. De... ő már előbb meglepett engem. Az ágyban voltak — a mi ágyunkban. Ott, ahol annyi közös emlékünk született.
Egy pillanatra csend ereszkedett a szobára. Csak a pezsgő halk pezsgése hallatszott.
— Ez... brutális — szólalt meg végül Gábor. — És maga ezek után is képes volt csak úgy... eljönni?
— Először ordítottam, sírtam, kértem, könyörögtem... Aztán összepakoltam. Azóta is úgy érzem, mintha valami belőlem ott maradt volna. Ma este itt alszom, holnap pedig hazarepülök a szüleimhez.
— Melyik városba? — kérdezte Gábor óvatosan.
— Szegedre.
Gábor megdermedt.
— Én is Szegeden lakom.
Rita meglepetten nézett rá, majd elmosolyodott. Az első valódi mosoly volt azóta, hogy Gábor meglátta.
— Talán ez sem véletlen — jegyezte meg a nő.
— Lehet... — biccentett a férfi. — Lehet, hogy nem.
Ezután, mintha megbeszélték volna, elkezdtek együtt vacsorázni. Gábor megterítette az ágyon a vásárolt ételt: franciasalátát, rántott húst, kis süteményeket. Egyszerű volt, de őszinte.
— Igyunk azokért, akik sosem árulnak el, és akiknek a hűség szent dolog — emelte poharát Gábor.
— Igyunk rájuk — felelte Rita, és egy húzással kiitta a pezsgőt. — Boldog új évet, és legyen körülöttünk mindig hűség!
Ezután már nem beszéltek többet a múlt sérelmeiről. Csak ettek, nevettek, és úgy telt az éjfél, mint két régi jóbarátnak, akik évek után újra megtalálták egymást.
Reggel, amikor elindultak a repülőtérre, Gábor előzékenyen cipelte Rita bőröndjét. A gépen egymás mellett ültek, és az út nagy részében beszélgettek. A városba érve elköszönt egymástól a két „véletlen lakótárs”.
— Kaphatok egy telefonszámot? — kérdezte Gábor, kissé félénken.
Rita bólintott, és bepötyögte a számát a férfi telefonjába.
— Ha lesz kedved, egyszer sétálhatnánk egyet a városban — mondta Gábor.
— Szívesen — felelte Rita.
Néhány nappal a közös hazautazás után Gábor végre rászánta magát, hogy felhívja Ritát. Már napok óta ott motoszkált benne a gondolat, de valahogy mindig halogatta. Most viszont, ahogy a hópelyhek lassan hullottak a szegedi utcákon, megérezte, hogy nem várhat tovább.
— Szia, Rita! Gábor vagyok, a... nos, a szobatársad a szilveszterről — mondta kissé zavartan, amikor meghallotta a nő hangját a vonal másik végén.
— Szia, Gábor — felelte Rita. Hangjában melegség volt, amitől Gábor szíve egy ütemet kihagyott. — Már vártam, hogy hívsz.
— Sétáljunk egyet? Szeged ilyenkor olyan szép, főleg a belváros hóban. És azt hiszem, lenne kedvem újra látni téged.
— Nekem is. Hol találkozunk?
Délután találkoztak a Széchenyi téren. Rita vastag, világosbarna kabátot viselt, fején kötött sapka, amitől még bájosabbnak tűnt. Gábor kék sálat viselt, amit valamikor még Nórától kapott, de most úgy érezte, ideje lezárni a múltat.
— Azt hiszem, valami varázslatos volt abban az éjszakában — kezdte Gábor, miközben egymás mellett sétáltak a hóval borított utcán. — Nem a pezsgő miatt, nem is a saláta miatt. Hanem azért, mert két idegen, akik darabokra voltak törve, valahogy mégis jól működtek együtt.
— Mert talán nem is voltunk annyira idegenek — mosolygott Rita. — Két megtört szív néha jobban érti egymást, mint két tökéletes.
Ahogy a Dóm térhez értek, megálltak, és percekig csak nézték a feldíszített épületet, a kivilágított templomot. A tér hangulata olyan volt, mint egy mesében.
— Menjünk be valahová melegedni? — kérdezte Gábor.
— Van itt egy kis kávézó a sarkon, a „Csendes Főzőlap”. Régen sokat jártam oda. Menjünk oda?
Bent meleg volt és otthonos. A pult mögött egy kedves, idős hölgy mosolygott rájuk, és két bögre forró csokit tett eléjük.
— Különös, de úgy érzem, mintha ezer éve ismernél — szólalt meg Rita, miközben a gőzölgő csokoládét kevergette.
— Én is így érzem. Talán mert abban a szobában nem volt álarcunk. Nem játszottunk szerepeket. Nem akartunk tetszeni, csak túlélni.
— És közben valahogy megérintettük egymás lelkét — tette hozzá Rita halkan.
A következő hetekben egyre többet találkoztak. Séták, kávézások, hosszú beszélgetések után Gábor egy este meghívta Ritát vacsorázni egy elegáns étterembe a Tisza partján. A vacsora végén hazakísérte a nőt, és mikor Rita ajtót nyitott, Gábor bátorságot gyűjtve megfogta a kezét.
— Tudod, azóta az éjszaka óta egyre gyakrabban gondolok rád. És azt hiszem, ez nem csak hála vagy együttérzés. Valami sokkal mélyebb.
Rita nem felelt, csak közelebb lépett, és óvatosan megcsókolta. Az a csók nem volt szenvedélyes vagy viharos. Inkább biztonságos, lágy és őszinte. Mint egy ígéret: „itt vagyok, és nem megyek sehová.”
Ez lett kapcsolatuk kezdete. Nem siettek semmivel. Nem voltak nagy szavak, csak figyelem, törődés és sok nevetés. Mindketten sokat sebesültek, de most már egymás mellett gyógyultak.
Egy év múlva, pont szilveszter napján, Gábor meghívta Ritát ugyanabba a szállodába, ahol egy évvel korábban megismerkedtek — nos, véletlenül egy szobában.
— Emlékszel még? — kérdezte Gábor, mikor beléptek a szobába. Minden ugyanolyan volt, mint akkor: az ágy, a tapéta, még a kilátás is.
— Persze — mosolygott Rita. — A szoba, ahol minden megváltozott.
— És ahol minden elkezdődött — tette hozzá Gábor, majd elővette a gyűrűt, amit hetek óta rejtegetett. — Rita… velem maradsz minden további évre?
Rita könnyes szemmel bólintott.
— Örömmel. Már nem félek újrakezdeni.
Egy évvel később összeházasodtak. A lagzi kicsi és bensőséges volt, de tele volt őszinte boldogsággal. Azóta minden év szilveszterén pezsgőt bontanak ugyanabban a szobában, ahol egykor véletlenül egymásra találtak.
Mert néha a sors nem más, mint egy félrenyomott gomb egy videóhívásnál, egy foglalt hotelszoba... vagy egy csók egy hóeséses estén.
És Gábor jól tudta: az igazi szerelem nem mindig az, amelyikért terveket szövünk, hanem az, amelyik halkan, véletlenül, de örökre bekopog.
