Három csecsemő a bozótban
A nap még csak éppen kibukkant a somogyi dombok mögül, amelyek körülölelték azt a kis tanyát, ahol Kovács Iván, hetvenéves gazda élt, feleségével együtt. A tanya egy kicsi falu határában állt, a falubeliek csak úgy emlegették: az öreg Kovácsék portája.
Iván egész életét a földnek szentelte. Arcát mély ráncok szabdalták, kezében a munka kérges nyoma ült, de a szeme még ma is élénken figyelt.
Azon a reggelen is, mint mindig, korán kelt. Mellette ott szökdécselt hűséges kutyája, Vera, egy szemfüles keverék, aki minden reggel vele tartott. A mezőt még sűrű köd borította, amikor Vera hirtelen megmerevedett, majd ugatva az erdősor felé szaladt, a tanya mögött húzódó sűrű bozótosba.
– Mi az, Vera? Mit szimatoltál ki? – kérdezte Iván rekedtes hangon, miközben elindult a kutya után.
A hajnali hideg belecsípett az arcába, de nem törődött vele. Vera már előreszaladt, és egy bokor előtt toporgott, ide-oda kapkodva a fejét.
Hirtelen halk, nyöszörgő hang ütötte meg Iván fülét. Megdermedt.
– Ez… ez egy kisbaba? – suttogta, és óvatosan félretolta a sűrű ágakat.
A látványtól földbe gyökerezett a lába. Három apró csecsemő feküdt ott, szakadt pokrócba csavarva, avarból és száraz ágakból készített fészekben. A testük remegett, arcuk piroslott a hidegtől.
– Édes jó Istenem… – nyögte, és térdre ereszkedett.
Gyorsan megnézte, lélegeznek-e. Éltek. Két kislány és egy kisfiú. Halvány, de határozott légzéssel.
Iván zavartan nézett körül, hátha lát valakit – de az erdő néma volt.
– Ki képes ilyenre? Hogy lehet valaki ennyire… lelketlen?! – kérdezte magától, a homlokát markolva.
Vera figyelte őt, mozdulatlanul, mintha várta volna a döntését.
Iván végül levette a vastag gyapjúkabátját, gondosan bebugyolálta vele a három apróságot, majd a karjába vette őket, és gyors léptekkel indult vissza a ház felé. Szíve a torkában dobogott.
Otthon, a kis konyhában, a felesége, Marika néni éppen kenyeret dagasztott. Haja kendő alá volt tűrve, a keze lisztes volt, ahogy mindig. Amikor meglátta férje arcát és karjában a furcsa csomagot, elejtette a tálat.
– Iván! Mi történt? Olyan sápadt vagy… – kérdezte, majd észrevette a gyerekeket. – Úristen! Kik ezek a kicsik?!
– Marika… a bozótosban találtam őket… Vera vezette oda… – motyogta Iván, és letette a babákat a konyhaasztalra.
Marika elnémult. Először csak nézte őket, majd remegő kézzel a szája elé kapott, és könnyek szöktek a szemébe.
– Nem hiszem el… – suttogta. – Hogy tehette ezt valaki?
– Fogalmam sincs… De ott hagyni őket a hidegben… éjjel… mint valami szemetet… – Iván hangja megremegett.
Marika nem tétovázott tovább. Elővett tiszta pokrócokat, gyorsan felmelegítette a reggeli kávéhoz szánt maradék tejet, és kiskanállal próbálta megetetni a piciket. Iván begyújtotta a sparheltet, hogy meleg legyen, és forró vizet tett fel.
– És most? – kérdezte, amikor végre egy pillanatra megpihentek.
– Most? – ismételte Marika. – Most életben tartjuk őket. Aztán… majd meglátjuk. De el nem küldjük őket, az biztos.
Egész nap csendes feszültség uralkodott. Felváltva ringatták, etették a babákat, próbálták őket nyugtatni. Még Vera is csak némán figyelte őket, mintha ő is tudta volna, mennyire komoly a helyzet.
Amikor beesteledett, Marika egy apró bölcsőt készített összehajtogatott pokrócokból. Iván a sarokba húzta a régi hintaszéket, és ott maradt ülve, az apró sírásokra figyelve.
– Holnap reggel elmegyünk a faluba. Talán a plébános tud segíteni. Vagy a jegyző. Valakit értesíteni kell – mondta Marika halkan.
Iván csak bólintott, de tudta: ez a három gyerek már örökre a szívéhez nőtt.
Másnap hajnalban, alig hogy világosodni kezdett, Iván bácsi már úton volt a falu felé. Marika néni otthon maradt a kicsikkel. A régi, nyikorgó szekérre pokrócokból rögtönzött bölcsőt tett, abba fektette a babákat, és a hűséges Vera a szekér mellett szaladt.
A cél a falu szélén álló Szent László-templom volt, ahol Tóth atya szolgált, egy ötvenes éveiben járó, bölcs és nyugodt pap, akit mindenki tisztelt. A templom kertjében épp gereblyézett, amikor megérkezett a szekér.
– Jó reggelt, Kovács bátyám! Mi járatban ilyen korán? – szólította meg barátságosan.
De amint meglátta a gyerekeket a szekéren, arca elsápadt.
– Istenem… kik ezek a babák?
Iván megköszörülte a torkát, és belekezdett:
– A tegnapi hajnalban találtam őket… az erdőszéli bozótosban. Egyik se volt nagyobb egy hónaposnál. Egyik se sírt hangosan – már alig éltek.
Tóth atya meghallgatta a történetet, és közben letérdelt a babákhoz. Óvatosan megérintette egyikük homlokát.
– Lázas ez a kicsi. A Jóisten küldött most próbát önöknek, Iván bátyám.
– Vagy épp lehetőséget, atyám – válaszolta Iván halkan. – De hogy mi lesz most, azt nem tudjuk.
A plébános bólintott.
– El kell mondani a faluban is. Meg kell tudni, ki lehetett az anyjuk. Talán nem messziről jöttek. Hagyjanak itt ma egy babát, az asszonynépek segítenek vele. Ön menjen haza a másik kettővel, és küldje Marikát délután hozzám.
Így is lett. Mire Iván visszaért, Marika már izgatottan várta.
– Na? Mit mondott a plébános?
– Egy babát ott hagytunk nála. Azt mondta, kérdezősködik. Te meg menj le délután, segíts a kicsivel. Tán hall valamit.
HirdetésMarika gyorsan összekapta magát, és elindult a faluba. A templom mellett lakott egy öregasszony, Ilonka néni, aki sok mindent tudott a faluban történtekről. Mikor meglátta Marikát, odaszólt neki:
– Hallom, megtaláltátok a szerencsétleneket. Három is volt?
– Három, Ilonka néni. De nem tudjuk, kitől vannak…
Az asszony elhallgatott, aztán azt mondta:
– Valakit én láttam pár hete az erdő szélén. Egy fiatal, sovány lány volt, hosszú kabátban. Egyedül, rongyokban. Lehet, ő volt az… Azt beszélték a szomszédfaluban, hogy egy Sebestyén Valéria nevű lány eltűnt nemrég. Állítólag gyereket várt.
Marika szíve összeszorult.
– Valéria? Itt lakott valaha?
– Nem. De a nagynénje itt volt nevelőnő. Az a lány bajban lehetett. Talán úgy érezte, nem tudja felnevelni őket…
Este Marika mindent elmondott Ivánnak.
– Vali? Aki aztán már iskolába se járt? Aki mindig csak csellengve jött-ment? – tűnődött Iván.
– Lehet. De akárki is volt, már nincs itt. Az egyik asszony azt mondta: látták összeesni a vonatmegállónál, de mire kiértek, már nem élt.
A csend, ami eztán beállt köztük, mindent elmondott.
Telt az idő. A gyerekek nevét Sára, Panna és Máté lett. A kis ház megtelt élettel és sírással. A faluban volt, aki segített, volt, aki csak fejcsóválva suttogott:
– Mit akarnak ezek az öregek három csecsemővel?
De Tóth atya kiállt mellettük a templomban:
– Ezek a gyerekek Isten ajándékai. Ne bántsuk őket a szóval, ha már az élet elején elhagyták őket!
A falu lassan elfogadta őket.
Máté, a kisfiú, mindig a legnyugodtabb volt. Sára hangosan kacagott, Panna viszont sokat sírt – de Marika tudta: ő volt a legérzékenyebb.
Egy nap, hónapokkal később, a ház elé egy ismeretlen férfi lépett. Kézben tartott egy barna borítékot.
– Kovács Iván? – kérdezte udvariasan.
– Az vagyok – bólintott az öreg.
– A gyermekek vér szerinti rokonát keressük. De most már… úgy tűnik, jó helyen vannak.
A borítékban hivatalos iratok voltak. Valéria valóban meghalt, és a gyermekeknek nem maradt más rokona.
Iván és Marika egymásra néztek. Egyikük sem szólt. De tudták, mit fognak mondani:
– Mi felneveljük őket. Ameddig csak élünk. Ők a mi családunk.
A három gyermek felnőtt. Máté tanár lett, Sára gyerekorvos, Panna pedig szociális munkásként dolgozik.
És minden évben, decemberben, egy kicsi somogyi falu határában, egy öreg háznál mécsesek gyúlnak a verandán. Három kis láng – azokért a szívekért, akik nem csak megtalálták őket… de otthont is adtak nekik. 💙
