A légikisasszonyok nem akarták beengedni a nagymamát a business osztályra – de amit ezután megtudtak róla, mindenkit sokkolt
Egy 88 éves asszony meg akarta látogatni beteg férjét Bécsben, de amit az utazás alatt kiderült róla, örökre megváltoztatta a repülő utasainak a véleményét.
Az utaskísérő, aki legközelebb állt, automatikusan lehajolt, hogy felvegye a földre esett fényképet, de amikor megpillantotta, mi van rajta, mozdulatlanná dermedt. Mellette a biztonsági szolgálat vezetője is megtorpant.
A képen egy fiatal, csinos nő állt vadászrepülő előtt, pilótaruhában, a sisakját a hóna alatt tartva, hatalmas mosollyal az arcán. Régi, fekete-fehér fénykép volt, de a minősége kiváló. A jobb alsó sarokban kézzel írt felirat állt: „Vas Erzsébet, az első női vadászpilóta századparancsnok, 1952”.
– Ez… ez egy MiG-15? – kérdezte a biztonsági főnök elváltozott hangon.
Erzsébet megtörölte a szeme sarkát és bólintott.
– Igen. A háború utáni első női pilótaképzésben vettem részt. Huszonhárom éves voltam akkor.
Halk moraj futott végig a business osztályon. Az utasok, akik néhány perce még nyíltan panaszkodtak és méltatlankodtak, most hirtelen elcsendesedtek. Sokan elfordították a fejüket, kerülve a nagymama tekintetét.
A légiutas-kísérő remegő kézzel nyújtotta vissza a fényképet.
– Ne haragudjon, asszonyom. Nem tudtuk…
– Természetesen nem tudták, kedvesem – válaszolta Erzsébet gyengéden, miközben óvatosan visszavette a képet. – Ma már, ha meglátnak egy idős asszonyt, szerény ruhában, mindenki azt gondolja, csak egy hétköznapi nagymama, akinek otthon kéne süteményt sütögetnie.
A mellette ülő férfi, aki korábban a leghangosabban tiltakozott a jelenléte ellen, zavartan a padlót bámulta.
Ekkor a stewardess diszkréten tájékoztatta a kapitányt, aki megjelent az utastér bejáratánál.
– Vas Erzsébet asszony? – kérdezte udvariasan, ahogy közelebb lépett. – Óriási megtiszteltetés, hogy a fedélzeten köszönthetjük. Szeretném meghívni Önt a pilótafülkébe, mielőtt felszállunk – ha ez örömet okozna.
Erzsébet elmosolyodott – olyan ragyogóan, hogy évtizedeket fiatalodott meg egy pillanatra.
– Nagy örömmel, kapitány úr.
Ahogy a stewardess a pilótafülke felé vezette, az utasok halk suttogásba kezdtek. A mellette ülő férfi felpattant.
– Várjon! Erzsébet asszony, kérem, bocsásson meg. Udvariatlan és előítéletes voltam. Nagyon sajnálom. Kérem, fogadja el a bocsánatkérésemet.
Erzsébet megállt és hátrafordult.
– Megszoktam már, fiatalember. Az emberek mindig is a külső alapján ítéltek. Így volt ez akkor is, amikor először ültem repülőn.
– Megkérdezhetem… miért utazik ma? – szólalt meg egy fiatal nő az első sorból.
Erzsébet habozott egy pillanatig, majd előhúzott a táskájából egy másik fényképet. Egy idős férfi feküdt rajta kórházi ágyban, ápoltak között.
– A férjem, István. Ő is pilóta volt. A seregben ismerkedtünk meg, hatvan évig voltunk házasok. Két hónapja agyvérzést kapott. Most egy bécsi rehabilitációs intézetben van. Ma van a házassági évfordulónk – a hatvanötödik. Megígértem neki, hogy ott leszek.
Csend ereszkedett az utastérre. Aztán hirtelen, mint egy láthatatlan jelre, egy férfi hátulról tapsolni kezdett. Először tétován, aztán egyre többen csatlakoztak, míg végül az egész business osztály tapsban tört ki.
– Kérem, foglalja el a helyét, Vas asszony – szólt a korábban tiltakozó férfi. – Számunkra megtiszteltetés, hogy Önnel együtt repülhetünk.
Erzsébet újra elmosolyodott, majd a pilótafülke felé indult, ahol a kapitány már várta. Amint végighaladt a sorok között, mindenki felfigyelt a tartására – egyenes volt, mint a cövek, kortól függetlenül. Egy nő, aki egész életében szembement a gravitációval – és az előítéletekkel.
A pilótafülkében a kapitány hellyel kínálta a másodpilóta székében.
– Igaz, hogy Ön MiG-15-ös gépet vezetett? Ön volt az első női vadászpilóta az országban? – kérdezte tisztelettel.
Erzsébet gyengéden végighúzta az ujját a modern gép műszerfalán – annyira más volt, mint amit ismert.
– Hat lány voltunk a csoportban, mind huszonöt év alatt. Senki sem hitt bennünk. A szovjet kiképzőink úgy kezeltek minket, mint furcsa kis látványosságokat – nevetett halkan. – Aztán amikor légibemutatón mindet leelőztük… akkor elnémultak.
– Hogy lett pilóta? – kérdezte a másodpilóta, csillogó szemekkel.
– Az apám repülőgép-szerelő volt az első világháborúban. Tízévesen készített nekem egy vitorlázó gépet. Tizenöt évesen már egyedül repültem – mondta, és a tekintete egy pillanatra a múlt ködébe veszett. – A háború után a rendszernek nem számított a származás – csak a tehetség. Nekem pedig megvolt.
HirdetésA kapitány összenézett a másodpilótával.
– Vas asszony, megtisztelne minket, ha Ön mondaná el az üdvözlő szöveget a felszállás előtt. Biztos vagyok benne, hogy az utasaink örömmel hallanák egy legendás pilótától.
Erzsébet habozott.
– Nem vagyok legenda, fiatalember. Csak egy öregasszony vagyok, aki a beteg férjéhez siet.
– Maga egy példakép – felelte a kapitány. – Kérem, tiszteljen meg minket.
Erzsébet végül bólintott.
Erzsébet visszatért az utastérbe, és az atmoszféra már teljesen megváltozott. Az emberek mosolyogtak rá, akik korábban elfordultak, most tisztelettel nézték. A korábban méltatlankodó férfi még egy kis párnát is felajánlott a háta mögé.
– Hölgyeim és uraim – szólalt meg a kapitány a hangosbemondón keresztül –, nagy megtiszteltetés, hogy ma velünk utazik Vas Erzsébet asszony, hazánk egyik első női vadászpilótája. A '50-es években MiG-15-ös gépeket vezetett, és több mint háromezer órányi repülési tapasztalata van. Erzsébet asszony fogja elmondani az üdvözlő beszédet ezen a különleges utazáson.
A mikrofont átadták neki. Erzsébet mély levegőt vett, és meleg, mégis határozott hangon megszólalt:
– Kedves utasok, a nevem Vas Erzsébet, és fiatalon vadászpilótaként szolgáltam egy olyan korban, amikor még ritka volt, hogy nőket lássanak a pilótafülkében. Ma azért repülök, hogy eljussak a férjemhez, Istvánhoz, aki szintén pilóta volt, és aki most beteg. Ma van a hatvanötödik házassági évfordulónk. Köszönöm, hogy megoszthatom Önökkel ezt az utat.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán elmosolyodott, és hozzátette:
– A repülés megtanította nekem, hogy nem az számít, milyen magasra emelkedsz, vagy milyen gyorsan szállsz. Hanem az, hogy kivel szeretnél végül leszállni. Kívánok mindenkinek kellemes utazást, és köszönöm, hogy ilyen szépen fogadtak.
A gépben halk, majd egyre erősödő taps tört ki. Erzsébet látta, hogy többen meghatottan törölgetik a szemüket.
A repülés alatt Erzsébet igazi kis hírességgé vált. Az utasok sorban álltak, hogy kezet fogjanak vele, beszélgessenek, vagy csak pár jó szót mondjanak neki. Egy légiutas-kísérő még egy régi fotóalbumot is előhozott a légitársaság történetéről – Erzsébet minden egyes régi gépet felismert, technikai részleteket mesélt, amiket még a személyzet egy része sem tudott.
Amikor megkezdték az ereszkedést Bécs fölött, a kapitány újra megszólalt:
– Hölgyeim és uraim, Vas Erzsébet asszony tiszteletére egy kis tiszteletkört teszünk a város felett, ahogyan a régi idők pilótái tették. Kérem, maradjanak a helyükön, és élvezzék a kilátást!
Erzsébet kinézett az ablakon. A Duna csillogva kanyargott a város alatt, a híres épületek, a zöld parkok, a Stephansdom tornyai – mind ott voltak, ahogy ő egykor, sok évtizeddel ezelőtt emlékezett rá. Gondolatai István felé szálltak. Vajon felismeri majd? Az utóbbi időben gyakran keverte össze a nővérével… De ma különleges nap volt, és ő eljött, ahogy ígérte. A táskájában ott lapult még egy kép – a régi esküvői fotójuk, két fiatal pilóta egyenruhában, a jövő előttük, mint egy végtelen égbolt.
Amikor a gép leszállt, a megszokott tülekedés helyett csend és nyugalom uralkodott. Senki nem sietett. Az utasok némán álltak félre, és helyet adtak Erzsébetnek, aki lassan, méltósággal lépett előre. A kijáratnál az egész személyzet sorfalat állt.
– Megtiszteltetés volt, hogy velünk repült, Vas asszony – mondta a kapitány, katonás tisztelgéssel.
Erzsébet visszaköszönt, olyan természetességgel, mintha csak tegnap hagyta volna el a vadászgépet. Ez a mozdulat most más volt – benne volt az egész élete.
A terminálban egy ápoló várta kerekesszékkel – a bécsi kórház küldte. Erzsébet, mielőtt helyet foglalt volna, még egyszer visszafordult. A gép ablakából a személyzet figyelte, ő pedig felemelte a kezét, és elbúcsúzott tőlük – egy utolsó pilótaüdvözléssel.
Egy világban, ahol az embereket túl gyakran ítélik meg a megjelenésük alapján, Vas Erzsébet emlékeztette mindannyiunkat valamire: minden ősz hajszál mögött történetek rejtőznek – bátorságról, áldozatról, szerelemről. És most, úton a férje felé, nemcsak emlékeket vitt magával – hanem a tiszteletet is, amit azok között szerzett, akik végre meglátták benne, aki valójában volt.
