A terv egyszerű volt: megállunk valami apróságért enni, talán egy kis krémes tölcsérért a vásáron.
Az éves megyei vásár a mi kis, szent hagyományunk volt – színes fények robbanása, a sült finomságok csábító illata és azok a régi, kissé rozsdás körhinták, amelyek valahogy, csodával határos módon, még mindig működtek. Az emberek nevetése, a hullámvasutak sikolyai, a minden bódéból szóló zene – mindez megteremtette azt az ismerős, otthonos káoszt, amit szerettünk.
De ebben az évben a levegő valahogy nehezebb volt, a fények nem voltak olyan élénkek, és a nevetés is mintha halkabb lett volna. Ez volt az első vásárunk Erika apja nélkül. Hiánya érezhető volt, mint egy üres hely az asztalnál, mint a csend ott, ahol korábban a nevetése visszhangzott.
Éppen a közúti rendőrség sátra mellett haladtunk el, amikor észrevettem, hogy Erika hirtelen megállt. Megdermedt a lépés közepén, a parkolt rendőrautóra meredt. A kis lábai mintha gyökeret eresztettek volna a poros földbe, és az arcán olyan kifejezés jelent meg, amit nem tudtam azonnal megfejteni – zavartság, fájdalom és valami más, valami mélyebb. Aztán elkezdett sírni. Nem volt hangos, dühös sírás, sem hisztérikus zokogás.
Ez az a csendes, szívszorító sírás volt, amely összeszorított ajkakon szűrődik át, ami összeszorítja a szívedet, és a világot szürkévé és nehézzé teszi. A könnyek lassan csordogáltak az arcán, néma tanúi annak a hatalmas, a kis szívének elviselhetetlen bánatnak.
Ösztönösen térdre estem mellette, szorosan magamhoz öleltem, érezve, ahogy a kis teste remeg. A szám nyílt és záródott, de a szavak nem jöttek. Mit mondhattam volna? Hogyan vigasztalhatok egy gyermeket, aki elvesztette az apját, amikor én magam is alig tartom magam? Ekkor egy rendőr lépett hozzánk. Magas volt, szigorú, de valahogy fáradt arccal. A jelvényén az állt: Mihály. Ő is leguggolt mellénk, felesleges mozdulatok vagy színlelt aggodalom nélkül. Nem szólt azonnal semmit, csak óvatosan a hátára tette a kezét – a csendes támogatás, a néma megértés gesztusa.
Aztán, könnyek között, Erika remegő hangon suttogta a szavakat, amelyek átszúrták a csendet: „Az én apukám is ilyen egyenruhát viselt.”
Mihály rendőr nem rezzent meg. Csak lassan bólintott, és a szemében egy pillanatra megvillant a megosztott fájdalom árnyéka. „Az enyém is,” válaszolta halkan, de a hangja saját veszteségének súlyát hordozta.
És csak így, ezzel a két szóval, a levegőben lévő feszültség mintha eloszlott volna. Mintha egy láthatatlan fal köztünk és a világ között megrepedt volna. Ez egy tiszta, őszinte emberi megértés pillanata volt, amely túlmutatott az egyenruhákon és a körülményeken. Mihály rendőr egy pillanatra felállt, majd visszatért néhány színező lappal és egy doboz zsírkrétával a sátorból. Egy enyhe mosollyal nyújtotta át őket Erikának. Ő könnyes szemekkel felnézett, habozott egy pillanatig, majd óvatosan kiválasztott egy kiskutyás képet. Miközben az ujjai megfogták a zsírkrétát és félénken elkezdték kitölteni a kontúrokat, a légzése fokozatosan megnyugodott, és a vállai ellazultak. Ez a kis, látszólag jelentéktelen kedvesség gesztusa lehetővé tette számára, hogy megélje a bánatát anélkül, hogy elnyelné az. Teret adott neki, hogy lélegezzen az érzelmek viharában.
A sátrak között sétálva Erika már nem szorította olyan görcsösen a kezemet. Bár még mindig csendes volt, időnként felpillantott rám, mintha biztosítani akarná magát, hogy még mindig ott vagyok. A színezőlapot gondosan összetekerte, és a zsebébe dugta – mintha egy kincset őrizne.
– Anya… Mihály bácsi szerint... az ő apukája is rendőr volt? – kérdezte halkan, miközben a gyerekvasút mellett elhaladtunk.
– Igen, kicsim – bólintottam. – Ő is elvesztette őt. Nagyon régen.
– És... neki is fájt annyira? Mint nekem?
Megtorpantam. A szívem összeszorult, de próbáltam mosolyogni. – Igen, Erika. És talán még most is fáj neki, csak már megtanulta, hogyan éljen vele.
Ebben a pillanatban Mihály jelent meg újra. Ezúttal nem volt egyenruhában – csak egy világoskék póló és sötét farmer volt rajta. A kislány azonnal észrevette, és habozva megállt. Mihály is megállt, majd finoman lehajolt hozzá.
– Szia, Erika – mondta mosolyogva. – Eszembe jutott valami. Tudod, mikor én voltam kicsi, mint te, és szomorú voltam, az apám mindig elvitt egy helyre a vásárban.
– Hova? – kérdezte Erika, a hangja kíváncsian csengett.
– A tükörlabirintusba. Tudod, az az a sátor, ahol minden tükör összevissza mutatja az arcokat. Néha nevetségesen kövérre, néha egészen vékonyra. Apu mindig azt mondta: „Mihály fiam, ha a világ furcsán néz ki, csak nevetni kell rajta.”
Erika elmosolyodott. Először azóta, hogy reggel felkeltünk.
– Elmegyünk oda?
Ránéztem Mihályra, és ő csak bólintott. – Menjünk.
A tükörlabirintus sötét volt és meglepő. Erika az első tükörnél kacagásban tört ki – egy pillanatra elfeledkezve mindenről, ami eddig nyomasztotta. A következő tükörnél a haja úgy állt, mint egy sündisznónak, a keze pedig óriási volt. Mihály előre mutatott:
– Na nézd csak! Ott az a tükör, ami mindig azt mutatja, hogy milyen erősek vagyunk valójában. – kacsintott.
Erika komolyan nézte magát benne. A tükör ugyanazt mutatta, mint az igazi. Csak őt – szelíden, törékenyen.
– Ez... nem is vicces tükör – súgta.
– Mert ez az igazság – válaszolta Mihály csendesen. – Ez vagy te. Egy bátor, kis harcos.
Kilépve a sátorból, Erika már sokkal élénkebb volt. A keze most már nem szorongatta az enyémet, hanem lazán kapaszkodott. A szemében ott bujkált valami, amit reggel még nem láttam – a remény pici szikrája.
A vásár lassan véget ért. A hangszóróból lecsendesedett a zene, a fények egy része kialudt. Erika megállt egy héliumos lufis bódénál, és mutatott egy piros szív alakút.
– Lehet egy ilyet?
Mielőtt még válaszolhattam volna, Mihály előrelépett, fizetett érte, és odanyújtotta neki.
– A szíved miatt – mondta. – Mert elég nagy, hogy mások fájdalmát is érezze, nem csak a sajátját.
Erika zavarba jött. – Köszönöm... Mihály bácsi...
– Bármikor, kicsi harcos – mondta mosolyogva.
Ahogy hazafelé tartottunk, Erika már félhangosan dúdolt egy vásári dallamot, a lufi ritmikusan lebegve követte. A nap végére rájöttem: talán ez a vásár tényleg nem olyan volt, mint a többi. De volt benne valami, amit eddig sosem kaptunk meg: egy új kezdet.
Másnap reggel Erika szokatlanul korán ébredt. A piros szív alakú lufi még mindig ott lebegett az ágya felett, kissé ernyedten, de nem eresztett. Olyan volt, mint a remény – kicsit már kopott, de még mindig ott van.
– Anya, ma is elmegyünk Mihály bácsihoz? – kérdezte, miközben a kakaóját kavargatta.
– Hát... ma már nincs vásár, drágám. De talán… ha szeretnéd, meglátogatjuk a rendőrségen. Mit gondolsz?
A szeme felcsillant. – Igen! Megmutatom neki a színezőlapot is!
Fél óra múlva már az állomáson voltunk. Mihály a kapunál fogadott bennünket, egy csésze kávéval a kezében, és amikor meglátta Erikát, egy mosollyal köszöntötte:
– A hősünk megérkezett!
Erika nevetve rohant felé. Egy hatalmas öleléssel ajándékozta meg, amit Mihály kissé meglepve, de őszintén viszonzott.
– Képzeld – mondta Erika izgatottan –, kiszíneztem a kutyust! Sárga lett meg piros pöttyös! És a farka... az lila!
Mihály kacagott. – Hát ez igazi művészi szabadság!
Aztán egy pillanatra elkomolyodott.
– Erika, van itt valami. Tegnap este, miután elmentetek, az egyik kollégám adott át nekem egy levelet... Azt mondta, egy ismeretlen nő hagyta a sátornál. A borítékon ez állt: „A kislánynak, akinek az apukája angyal lett.”
Lassan elővette a borítékot. Erika megilletődve nézte, majd remegő kézzel bontotta fel. Egy gyöngybetűs írás fogadta:
„Kedves Erika!Tudom, hogy most szomorú vagy, és hiányzik az apukád. Ő most az égben van, és minden nap néz téged. Amikor mosolyogsz, az ő szíve is nevet odafent.Ő nagyon büszke rád. Büszke arra, hogy milyen bátor vagy, hogy képes vagy szeretni, még akkor is, amikor fáj.
Az angyalok néha csöndben segítenek nekünk. Néha egy színezőlap képében, néha egy új barát képében, mint Mihály bácsi.Ne félj szeretni másokat. És sose feledd: ha esténként felnézel a legfényesebb csillagra, az ő szemébe nézel.
Szeretettel: egy barát, aki tudja, milyen az, ha valakit nagyon hiányolunk.”
Erika némán olvasta a levelet. A végén nem sírt – nem úgy, mint a vásáron. Ez most más volt. Egy csendes, meleg érzés áradt szét benne. Odafordult Mihályhoz:
– Azt hiszem, ez tényleg apukától jött. Tudod miért?
– Miért, kicsim? – kérdezte halkan.
– Mert azt írta, hogy ne féljek szeretni. És ez pont olyasmi, amit ő is mondott volna.
Én csak álltam, szorosan ölelve Erikát, és néztem, ahogy Mihály letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából.
– Erika – szólt végül Mihály –, tudod mit? Mi lenne, ha mostantól minden hónap első szombatján csinálnánk valamit együtt? Sétálnánk, rajzolnánk, vagy csak beszélgetnénk.
– Te... te olyan leszel, mint egy második apu? – kérdezte Erika félénken.
– Nem. Az apukád egyetlen volt – felelte komolyan. – De talán lehetnék valaki, akiben megbízhatsz. Egy barát. Egy őrangyal itt a földön.
Erika bólintott. – Akkor te leszel a földi angyalom, jó?
És akkor tudtam: ez a kis vásári nap, ez a kis lufi, ez a pár szó egy idegentől – mind részei voltak egy sokkal nagyobb gyógyulásnak. Az élet néha egészen váratlan módon találja meg az utat a szívünkhöz. És néha... egy rendőr bácsi lesz a híd a múlt és a remény között.