Elviselhetetlen fájdalom járta át az egész testét
Elviselhetetlen fájdalom járta át az egész testét. A kutya nem tudott lábra állni, de nemcsak a fizikai fájdalom gyötörte. Leginkább attól félt, hogy cserben hagyta azt az egyetlen embert, aki törődött vele. Az autó ütése miatt kinyitotta az állkapcsát, és most nem tudta kielégíteni gondozója elvárásait. A kutya becsukta a szemét, és visszaemlékezett, hogyan kezdődött minden.
Egy kis magyar városban, ahol az utcák friss kenyér és virágzó hárs illatát árasztották, a hentesüzlet ajtaja nyikorgott. Egy fiatal nő, Gabriella lépett ki, és vele együtt a friss bárányhús illata is kiszökött az utcára. A közeli padon ülő kóbor kutya, aki napok óta éhezett, az orrát az illat felé fordította és halkan nyüszített. Aznap reggel egy kisfiú dobott neki egy darab kenyeret a piacon, de az nem volt elég. Amikor elhaladt a bolt mellett, a kutya megállt, és vágyakozva nézett be az ablakon.
Gabriella, egy kedves szemű fiatal nő, bárányhúst vásárolt a pörköltjéhez. Amikor kilépett a boltból, észrevette a kutya éhes tekintetét. A kutya szőre borzas volt, és a bordái kilátszottak a bőre alól. Gabriella először el akart sétálni mellette, de a kutya halk, alig hallható nyüszítése megállította. Ebben a hangban annyi vágyakozás volt, hogy a szíve megremegett. Gondolkodás nélkül visszament a boltba. Az ablakon keresztül a kutya, nyálát nyelve, figyelte, ahogy Gabriella egy nagy csontot mutat a hentesnek, amin még húsdarabok voltak.
A csont tökéletes volt. A kutya becsukta a szemét, és elképzelte, hogyan rágcsálja. Annyira elmerült az álmodozásban, hogy észre sem vette, amikor az ajtó újra kinyílt. Ugyanaz a csont volt az orra előtt, és mögötte Gabriella állt, türelmesen tartva a finomságot.
– "Vedd el, ne félj," – mondta halkan Gabriella.
A kutya hátrált, nem hitt a szerencséjének. Bizalmatlanul nézett a nőre, de az éhség győzött. Megragadta a csontot, mohón beleharapott, és a farka propellerként forgott. Gabriella elmosolyodott, és folytatta útját, nem is sejtve, hogy útjaik újra keresztezik majd egymást. A város nagy volt, utcák és udvarok labirintusa. De tévedett...
Másnap Gabriella újra látta a kutyát. Úgy nézett ki, mint egy német juhász, de a szőre rendezetlen volt, és egy kóbor kutyákat jelző biléta volt a fülén. Valami a tekintetében – hűséges és kissé bűnbánó – azt súgta neki, hogy ez ugyanaz a kutya.
Messze voltak a hentesüzlettől, a város egy másik részén. Vajon a kutya szaglás alapján találta meg őt? Gabriella kétkedve nézett körül.
A kutya reménykedve nézett rá, és a nő nem tudott ellenállni. Hamarosan a piacon vásárolt neki húsdarabokat. A kutya bőségesen evett, és Gabriella sietve távozott.
Nem akarta, hogy a kutya hozzászokjon hozzá. Őrültség lett volna egy kóbor kutyát hazavinni – már volt egy hörcsöge, akit imádott. De másnap reggel a kutya újra várta őt az úton.
Harmadszorra vásárolva finomságokat, Gabriella rájött, hogy ez így nem mehet tovább. A hús nem volt olcsó, különösen háborús időkben, amikor az árak emelkedtek.
Úgy döntött, hogy kását főz a kutyának húsdarabokkal.
A kutya minden reggel ugyanazon a helyen várta Gabriellát. A régi gesztenyefa alatt ült, mintha őrizné azt a szent helyet, ahol először kapott szeretetet.
– „Hát megint itt vagy?” – mosolygott Gabriella, miközben egy műanyag dobozt tartott a kezében. – „Ha így folytatod, a végén még nevet is adok neked.”
A kutya csóválta a farkát. Gabriella leült mellé, és letette a dobozt. A kutya türelmesen várta, míg a nő kinyitotta.
– „Lássuk csak… kása, egy kis főtt máj, és egy kis csirkebőr. Tudod, ez a csirkebőr nem épp diétás, de megérdemled.”
A kutya mohón, de óvatosan kezdett enni.
– „Te aztán tudsz örülni az apróságnak…” – mormogta Gabriella, majd elsóhajtotta magát. – „Ha csak a főnököm is ilyen hálás lenne.”
A kutya felemelte a fejét, mintha értené. Gabriella elmosolyodott.
– „Na jó. Nevezzünk el. Hmm… legyen Zorró. Mert olyan titokzatos vagy.”
Zorró. A név tökéletesen illett hozzá.
Attól a naptól kezdve Gabriella minden reggel kiment hozzá. A kutya nem próbálta meg követni őt, de mindig ott volt. Egy idő után már a lakótelepen is beszéltek róluk: "Az a barna hajú lány, meg a kutyája."
– „Nem a kutyám,” – mondta mindig Gabriella, de már nem volt benne meggyőződés.
Egy este Gabriella hosszabb időre elidőzött nála.
– „Zorró, azt hiszem, már nem csak a maradék miatt jössz ide, ugye?”
A kutya a fejét Gabriella térdére tette.
– „Na jó, Zorró. Akkor most már hivatalosan is… hazaviszlek.”
Zorró nem mozdult. Csak nézett Gabriellára.
– „Igen, tényleg azt mondtam, hogy hazaviszlek. De egy hörcsög is lakik nálam. Brúnó a neve. Kicsit féltékeny típus.”
A kutya megnyalta Gabriella kezét.
– „Ez igen. Egyezség megkötve.”
Így kezdődött az új élet. Gabriella kis lakásában először csak ideiglenes helye volt Zorrónak. Kapott egy takarót, vizet, és Brúnó döbbent pillantásait.
– „Ne nézz így, Brúnó. Ő nem eszi meg a napraforgómagodat.”
De Brúnó nem volt meggyőzve.
Gabriella reggelente munkába ment, és Zorró a bejárati ajtó előtt feküdt, míg vissza nem tért.
– „Egyszer ki fognak rúgni, amiért mindig sietek haza hozzád,” – sóhajtott Gabriella egy nap. – „De nem bánom.”
A barátnője, Eszter már hónapok óta próbálta elrángatni szórakozni.
– „Te meg ez a kutya! Komolyan mondom, még Tinder sincs a telefonodon!”
– „Zorró legalább nem hazudik a magasságáról.”
– „Meg arról, hogy van-e munkája?”
– „Pontosan.”
Nevettek. Gabriella hosszú idő után először érezte, hogy valaki igazán várja otthon.
Aztán jött a viharos nap.
Az időjárás jelentés esőt mondott, de senki sem számított arra a heves szélre. Gabriella elindult az állatorvoshoz Brúnóval, aki már napok óta levert volt.
– „Maradj itthon, Zorró. Ez most gyors út lesz.”
Zorró nem hallgatott. Fél úton Gabriella megfordult, és meglátta a kutyát maga mögött.
– „Neked mindig követned kell engem, mi?”
A szél felerősödött. Gabriella sálját elvitte egy széllökés.
– „Ez most nem játék!” – kiáltotta.
Ekkor történt. A hörcsög, akit kabátja zsebében vitt, kiszabadult, és leugrott a földre.
– „BRÚNÓ!!!”
A kisállat egy csatorna felé szaladt. Gabriella utána indult, de nem volt elég gyors.
– „NE!”
Zorró előrerohant. A kutya beugrott a vízbe, ahol Brúnó eltűnt. Gabriella zokogva térdelt le a járda szélén.
– „Zorró, ne! Ne menj be!”
De Zorró már benne volt a vízben.
A következő pillanatban fájdalmas nyüszítés hallatszott. A kutyát elütötte egy autó, miközben próbált visszatérni Gabriellához.
– „ZORRÓ!”
A test mozdulatlanul feküdt az út szélén. Gabriella odarohant. A keze remegett, miközben a kutya bundájához ért.
– „Maradj velem… kérlek…”
Az eső zuhogott. Gabriella térdelt az út szélén, karjában Zorró nehéz testével.
– „Zorró, kérlek… ne csináld ezt. Ne hagyj itt…”
HirdetésA kutya nyöszörgött. A szeme nyitva volt, de homályos.
– „Én itt vagyok. Itt vagyok veled. Nem mehetsz el…”
Egy idős férfi megállt mellettük, esernyővel a kezében.
– „Hölgyem, hívjak állatorvost? Van a sarkon egy klinika.”
– „Igen! Igen, kérem… most azonnal!” – kiáltotta Gabriella.
A férfi elővette a telefonját. Gabriella a kutya füléhez hajolt.
– „Tarts ki, jó? Mindjárt segítenek.”
Zorró próbált mozdulni, de csak a szemével követte a hangot.
– „Te mentetted meg Brúnót… megmentetted, ahogy engem is.”
Néhány perc múlva egy fehér kombi érkezett, az oldalán: „Városi Állatorvosi Klinika – 0-24.” Két fiatal nő szállt ki, egyikük gyorsan lehajolt Zorróhoz.
– „Sérülés a csípőnél… lehetséges belső vérzés… szállítsuk be!”
Gabriella nem hagyta, hogy elvigyék nélküle. A kocsiban végig fogta Zorró mancsát, míg az állatorvos-asszisztens egy infúziót csatlakoztatott.
– „Tarts ki, harcosom…” – suttogta újra és újra.
Két nap telt el.
Gabriella ott ült a klinika várótermében, ugyanabban a pulóverben, amiben beérkezett. Brúnó a hordozójában aludt. Az asszisztensek már ismerték nevén.
– „Gabriella, most bemehet. Zorró stabil.”
Gabriella szinte futva ment be a kezelőbe. Zorró egy matracon feküdt, hátsó lábai sínben. A feje lassan Gabriella felé fordult.
– „Zorró…”
A kutya farka gyengén megremegett. Gabriella térdre rogyott az ágy mellé.
– „Tudtam, hogy nem adod fel.”
Az állatorvos belépett mögéjük.
– „Hatalmas szerencséje van. Az autó ütése elkerülte a belső szerveket. A combcsontja eltört, de meg tudjuk műteni.”
– „Mindent tegyenek meg. Bármi áron.”
– „Számítottunk erre a válaszra.”
Két hét múlva…
Zorró mankóval sétált Gabriella mellett. A kutya, mint egy büszke kis harcos, imbolygott, de minden lépésével bizonyította: élni akar.
– „Meg fogsz gyógyulni, ugye tudod?” – kérdezte Gabriella. – „És ha már lábra állsz… elmegyünk a dombokhoz.”
Zorró megállt, és Gabriellára nézett.
– „Tudod, néha azt hiszem, nem is kutya vagy, hanem valaki, akit visszakaptam.”
Egy idős néni sétált el mellettük, és megjegyezte:
– „Csoda, hogy ilyen kutya még van. Ritka kincs.”
– „Tudom.” – felelte Gabriella mosolyogva.
Néhány hónappal később…
Gabriella egy könyvet tartott a kezében: Zorró története – Egy kóbor kutya, aki visszahozta a hitet.
– „Ki gondolta volna, hogy rólad fogok írni?” – nevetett, miközben Zorró az ölében szuszogott.
– „És hogy majd olvasók írnak levelet, hogy ők is kaptak egy második esélyt tőled…”
A kutya álmodott. Talán a régi gesztenyefáról, talán a csatorna partjáról, vagy csak Gabriella nevetéséről.
– „Tudod, Zorró…” – mondta halkan Gabriella, miközben megsimogatta – „Néha az állatok tudják, mire van szükségünk… még mielőtt mi rájönnénk.”
