A hópelyhek lassan táncoltak a lámpafényben, mint fehér ruhás balerinák. Mariann Andrásné a negyedik emeleti lakás ablakában állt, és merengve nézett ki a februári sötétségbe. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója megvilágította az udvart, a szíve hevesebben kezdett verni. Tudta, hogy József hamarosan megérkezik a legutóbbi üzleti útjáról.
Felidéződött benne az első találkozásuk emléke: tíz éve, az egyetemi könyvtárban ismerkedtek meg. Ő akkor még a bölcsészkaron tanult, József pedig ígéretes közgazdászhallgató volt. Szenvedélyes románcuk hamar házassággá érett, majd megszületett kisfiuk, Gábor. Akkor még úgy tűnt, semmi sem állhat boldogságuk útjába. De az elmúlt két év mindent megváltoztatott.
– Anyuci, ugye tényleg jön ma haza apu? – kérdezte vidám hangon a hatéves Gábor, kirángatva Mariannt a gondolataiból.
– Igen, drágám – próbált mosolyogni Mariann, bár a szorongás még mindig ott feszített a mellkasában.
– Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét?
– Hurrá! – kiáltotta boldogan a fiú, és máris a konyhába szaladt, ahol hamarosan a friss sütemény illata lengte be a levegőt. Mariann eszébe jutott, hogy régen József mindig sietett haza, csak hogy érezhesse ezt az illatot. „Egy igazi otthonban pitének kell illatoznia” – mondogatta anyósa, Irénke néni, amikor beavatta Mariannt a családi receptek titkaiba.
Irénke néni három éve költözött hozzájuk, miután szélütést kapott. Azóta is ő volt az egyetlen, aki még valamennyire hatni tudott Józsefre – legalábbis korábban. Mostanra már az ő szava sem ért semmit.
Ekkor hirtelen fordult a zárban a kulcs, Mariann összerezzent. Az ajtóban megjelent József: fáradt, borostás, karikás szemű férfi, akiből alig érezhetően idegen női parfüm illata áradt.
– Kész a vacsora? – mordult rá, és észre sem vette Gábort, aki örömtől sugárzó arccal futott felé.
– Apu! – kiáltotta a kisfiú, és megpróbálta átölelni apja lábát.
– Hagyd, fáradt vagyok – lökte el József, majd morgolódva hozzátette: – Minek sütsz megint ilyen pitét? Csak a pénzt szórod.
Mariann hallgatott. Megtanulta, hogy ilyenkor jobb csendben maradni. Szótlanul megterített, és a legszebb szeletet tette a férje elé.
A vacsora közben kínos csönd uralkodott, amit csak Irénke néni halk nosztalgiázása tört meg, ahogy a fiatalságáról mesélt.
– Milyen volt az út? – kérdezte Mariann óvatosan, amikor József befejezte az evést.
– Jó. Ne faggass! – válaszolta kurtán, és félretolta a tányért.
– Csak beszélgetni szerettem volna…
– Csak ezt tudod! Beszélsz, kérdezel, figyelsz, mintha kém lennél! Elegem van!
Gábor ijedten húzódott Irénke nénihez. Az idős asszony megrázta a fejét, és próbálta lecsillapítani fiát:
– Józsikám, nyugodj meg, Mariann csak érdeklődik…
De József hangja harsogva hasított bele a csendbe:
– Elég volt! – felkapta a táskáját. – Vidd a kölyködet, és tűnj el innen!
– József! – kiáltott Irénke néni kétségbeesve. – Térj már észhez!
– Fogd be, anya! Mindenki az idegeimre megy! Tele van veletek a hócipőm!
Megfogta Mariann karját, és az ajtó felé rángatta. Gábor sírva rohant utánuk.– A közösben majd átvészelitek a telet! – morogta, miközben kilökte őket a jeges szélbe.
Odakint a hóvihar dühöngött, Mariann szorosan magához ölelte remegő kisfiát, próbálta kabátjával melegen tartani. Sem taxi, sem telefon nem volt elérhető: József minden bankkártyát elvett, Mariann mobilja pedig már napközben lemerült.
– Anyu, fázom… – nyöszörögte Gábor.
– Kitartás, édesem, megoldjuk – suttogta Mariann, miközben egy öreg, horpadt „Lada” lassított le mellettük.
– Szálljanak be gyorsan! – szólt ki belőle egy idős férfi határozott, mégis kedves hangon. – Ilyen időben nem maradhat kint egy anya a gyerekével. A nevem Mihály bácsi, nyugdíjas autószerelő vagyok.
Mariann nem habozott. Úgy gondolta, jobb kockáztatni, mint megfagyni. Gáborral együtt beszállt az autóba. Mihály bácsi szerény otthonába vitte őket, ahol felesége, Anna néni máris pokrócokkal és meleg teával várta őket, és előszedett néhány régi, de tiszta gyerekruhát is Gábornak.
– Van hova mennetek? – kérdezte Anna néni, mikor Gábor végre elaludt.
– Egy régi szoba a közös lakásban, a nagymamától maradt… régóta nem jártam ott – felelte halkan Mariann.
– Reggel Mihály elvisz oda – mondta határozottan Anna néni. – Most pihenjetek.
A Lipócváros szélén lévő régi közös lakás hajnali ködbe burkolózva várta Mariannt és Gábort. Mihály bácsi segített felcipelni a bőröndöt, ami tele volt néhány megmentett gyerekruhával és Mariann apró, összehajtogatott emlékeivel. A ház sötét, leharcolt tömbje öt családnak adott otthont – egyetlen közös konyhával és fürdőszobával.
Hirdetés– Nem túl kényelmes, de legalább tető van a fejetek felett – szólalt meg Mihály bácsi, miközben kitámasztotta az ajtót.
A szoba, amely Marianné lett, pici volt, de tiszta. A sárgult tapéták, az elhasznált, nyikorgó heverő és a ferde szekrény egy letűnt korszak tanúi voltak. Gábor azonnal felmászott az ablakpárkányra, és kíváncsian nézte az udvaron játszó galambokat.
– Itt fogunk lakni, anyu? – kérdezte halkan.
– Igen, kicsim. De csak ideiglenesen. Meglátod, hamarosan jobb lesz minden – mondta Mariann, próbálva erősnek látszani, bár belül ő maga is elveszettnek érezte magát.
Az első napok nehezek voltak. A szomszédok, akik megszokták a saját kis territóriumaikat, gyanakvó tekintettel méregették az új lakókat. A konyhában gyakori volt a sorban állás a tűzhelyért, a fürdőszoba pedig örök harc terepe volt. De Mariann nem panaszkodott.
Mihály bácsi hetente többször is meglátogatta őket, kisebb javításokat végzett: megjavította a csöpögő csapot, új polcot szerelt fel, sőt, egyszer egy régi olajradiátort is hozott, hogy éjszaka ne fázzanak. Gábor pedig hamar megszerette őt, úgy hívta: „a bácsi, aki szereli a világot”.
Anna néni időről időre süteményt hozott, vagy egy tányér meleg levest, és esténként, ha Mariann túl fáradt volt, ő mesélt Gábornak lefekvés előtt.
Egy nap Mariann a közös konyhában pitét sütött, ahogy otthon szokta. A sütemény illata hamar belengte az egész emeletet. Az egyik szomszéd, Joli néni – aki eddig mindig csak rosszallóan nézett rájuk – megállt az ajtóban, majd halkan megjegyezte:
– Évek óta nem éreztem ilyen finom illatot itt…
– Szeretne egy szeletet? – kérdezte Mariann mosolyogva, és nyújtotta a meleg pitét.
Ez volt az első repedés a közös lakás hideg falain. Hamarosan egy másik szomszéd, Zoli bácsi megjavította a folyton akadozó villanykapcsolót, cserébe egy tepsi túrós rétesért. A lakók lassan rájöttek, hogy Mariann és Gábor nem csak teher, hanem meleg szívű, dolgos emberek.
Egy este, amikor Mariann egy könyvet próbált olvasni a nyikorgó kanapén, kopogtak az ajtón. Egy magas, szemüveges férfi állt az ajtóban, kezében egy doboz banános süteménnyel.
– Elnézést… én vagyok a szomszéd szobában. Dömötör vagyok, programozó… láttam, hogy a fiad matekozik, és gondoltam, segíthetek neki néha.
– Nagyon kedves, köszönöm… – mondta Mariann kicsit zavartan.
Dömötör naponta elhaladt a közös konyha mellett, mindig köszönt, néha pár szóval megdicsérte Gábort vagy segített Mariannak a bevásárlószatyorral. Később kiderült, hogy egy nagy cégnél dolgozott, de a járvány alatt leépítették, azóta egy startupon dolgozik, és közben korrepetálásból él.
A beszélgetések egyre hosszabbak lettek, esténként Mariann és Dömötör néha teát ittak együtt, beszélgettek a gyerekkorukról, a reményekről, az újrakezdésről. Gábor is nagyon megszerette Dömötört, aki nemcsak a matekban segített neki, hanem szívesen mesélt robotokról, számítógépekről is.
– Tudod, Dömötör bácsi, olyan vagy, mintha apu helyett lenne valaki, aki ért engem – mondta egyszer Gábor őszintén.
Dömötör elérzékenyült, de csak annyit mondott:
– Az apák nem mindig azok, akiktől származunk, hanem akik szeretnek minket.
Közben Mariann állást kapott egy kis kávézóban, a „Levendula” nevű helyen. Először csak felszolgáló volt, de hamar észrevették a tehetségét. A tulajdonos, Stefi bácsi – egy őszülő, vidám öregúr – különösen megszerette Mariannt, és egyre több konyhai feladatot bízott rá.
– Te, Mariannkám, ezek a pitéid... micsoda mennyei illatuk van! Ha így haladunk, megduplázzuk a forgalmat!
Stefi bácsi nem rejtette véka alá a vonzalmát: gyakran hozott virágot, apró figyelmességekkel kedveskedett, de sosem lépett túl egy bizonyos határt. Mariann azonban érezte, hogy az élete új fordulatot vett.
