Bemutatkozás

MindenEgybenBlog

Mindenegyben blog , mint a nevében is utalunk rá, minden benne van, ami szem-szájnak ingere.
Kedves böngésző a napi fáradalmaktól meg tud nálunk pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni.
Mindenegyben blog -ban sok érdekes és vicces képet találsz. Ha megnyerte a tetszésedet csatlakozz hozzánk.

Rólunk:
Mindenegyben blog indulási időpontja: 2012. március
Jelenleg két adminja van a blognak: egy fiú és egy lány.
Kellemes böngészést Mindenkinek!

Igaz történetek
A kiskutyám, Maszat kíváncsian szaladgált egy régi zsák körül, ami az út szélén hevert. A zsák furcsán mozgott, mintha valami élő dolog lenne benne.
Aznap a nap lassan ereszkedett a horizontra, és élénk narancs meg rózsaszín árnyalatokra festette az eget. Én a házunk verandáján ültem, és néztem, ahogy a kiskutyám, Maszat, vidáman rohangált az udvarban, a játékaival játszva. Aztán egyszer csak valami új dolog keltette fel a figyelmét – egy régi zsák a kerítés mellett.
Nem foglalkoztam vele különösebben. Azt hittem, biztos a szél fújta oda. De Maszat mintha teljesen belebolondult volna. Körbe-körbe rohangált körülötte, szaglászta, aztán hirtelen megdermedt, mintha hallott volna valami furcsát. És akkor vettem én is észre – a zsák megmozdult.
Először azt hittem, csak képzelődöm, de nem. A zsák tényleg mozgott. Nagyon lassan, alig észrevehetően, de mozgott. Kirázott a hideg. Mi lehet benne? Egy állat? Kígyó? Vagy valami még rémisztőbb?
Áthívtam a szomszédokat, hogy segítsenek kideríteni, mi ez az egész. Ott álltunk mind a zsák körül, és értetlenül, kicsit félve bámultuk. Senki nem mert közelebb menni. Maszat viszont tovább körözött körülötte, és halk, de határozott hangokat adott ki, mintha valami fontosat akarna nekünk mondani.
– Nyissuk ki óvatosan – javasolta az egyik szomszéd, és mindenki bólintott. Megfogtuk a zsák sarkait, és lassan, óvatosan elkezdtük kibontani a madzagot, ami össze volt kötve.
Amikor a zsák kinyílt, olyat láttunk, amitől mindannyian teljesen ledöbbentünk...
A folytatás az első hozzászólásban 👇👇👇
Mindenegyben Blog - 2025. március 24. (hétfő), 21:57

A kiskutyám, Maszat kíváncsian szaladgált egy régi zsák körül, ami az út szélén hevert. A zsák furcsán mozgott, mintha valami élő dolog lenne benne. Aznap a nap lassan ereszkedett a horizontra, és élénk narancs meg rózsaszín árnyalatokra festette az eget. Én a házunk verandáján ültem, és néztem, ahogy a kiskutyám, Maszat, vidáman rohangált az udvarban, a játékaival játszva. Aztán egyszer csak valami új dolog keltette fel a figyelmét – egy régi zsák a kerítés mellett. Nem foglalkoztam vele különösebben. Azt hittem, biztos a szél fújta oda. De Maszat mintha teljesen belebolondult volna. Körbe-körbe rohangált körülötte, szaglászta, aztán hirtelen megdermedt, mintha hallott volna valami furcsát. És akkor vettem én is észre – a zsák megmozdult. Először azt hittem, csak képzelődöm, de nem. A zsák tényleg mozgott. Nagyon lassan, alig észrevehetően, de mozgott. Kirázott a hideg. Mi lehet benne? Egy állat? Kígyó? Vagy valami még rémisztőbb? Áthívtam a szomszédokat, hogy segítsenek kideríteni, mi ez az egész. Ott álltunk mind a zsák körül, és értetlenül, kicsit félve bámultuk. Senki nem mert közelebb menni. Maszat viszont tovább körözött körülötte, és halk, de határozott hangokat adott ki, mintha valami fontosat akarna nekünk mondani. – Nyissuk ki óvatosan – javasolta az egyik szomszéd, és mindenki bólintott. Megfogtuk a zsák sarkait, és lassan, óvatosan elkezdtük kibontani a madzagot, ami össze volt kötve. Amikor a zsák kinyílt, olyat láttunk, amitől mindannyian teljesen ledöbbentünk... A folytatás az első hozzászólásban 👇👇👇

Hirdetés
Hirdetés
2025 már 24

A nap már éppen alábukni készült a fák mögé, narancssárga és rózsaszín árnyalatokkal festve be az eget, mint egy akvarellfestmény. Csendes, nyugalmas este volt. Épp a verandán üldögéltem egy meleg teával a kezemben, élvezve a szellőt és a békét. Az udvarban a kis kutyám, Maszat, vidáman rohangált a játékai között – egy labda, egy régi plüssmaci meg egy üres műanyag flakon, amit valamiért jobban szeretett, mint bármi mást.

„Ne menj túl messzire, Maszat!” – szóltam ki neki mosolyogva.

Maszat egy rövid vakkantással válaszolt, aztán újra nekilendült, fülét lobogtatta a szél, ahogy a fűben szaladt. Ahogy figyeltem őt, önkéntelenül is elmosolyodtam. Ki hitte volna, hogy egy menhelyről örökbe fogadott kiskutya ennyi boldogságot tud hozni az ember életébe?

Aztán Maszat egyszer csak megtorpant.

Észrevettem, hogy valami új leköti a figyelmét. Az udvar végében, a kerítés mellett hevert egy régi, kopott zsák – olyan volt, amit általában takarmányhoz vagy burgonyához használnak. Először azt hittem, csak a szél fújta oda. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki.

Maszat viszont másképp gondolta.

Először óvatosan közelített, majd hirtelen körbejárta, megszaglászta, aztán hátraugrott. Ismét közelebb ment, és furcsa, halk morgásféle hangot adott ki – nem agresszív volt, inkább figyelmeztető. Aztán megint megdermedt, és a zsákra szegezte a tekintetét, mint aki hall valamit.

Felkaptam a fejem.– Mi van ott, Maszat? – kérdeztem, és felálltam a verandáról.

Lassú léptekkel elindultam az udvar végébe, miközben Maszat egyre idegesebben járkált a zsák körül. Aztán én is megláttam:

a zsák mozgott.

Először csak azt hittem, káprázik a szemem. A szél… talán egy egér… vagy valami más? De nem – a zsák tényleg mozgott. Apró, alig észrevehető rándulások, mintha valami – vagy valaki – lenne benne, aki próbál megmozdulni.

Kirázott a hideg.

– Ez most komoly? – suttogtam.

Gyorsan átnéztem a kerítés túloldalára, nem-e valaki van ott. Semmi. A szomszédék háza is csendes volt. Elindultam az utca felé, és bekopogtam a legközelebbi házhoz. Pár perc múlva kijött Marika néni, a szomszédasszony.

– Marika néni, ne haragudjon, de valami nagyon furcsa van a kerítés mellett – mondtam izgatottan. – Egy zsák… mozog.

– Mozog? Micsoda butaság ez? – de azért elindult velem, kíváncsian. Útközben csatlakozott hozzánk a fia, Peti, meg a szemben lakó Árpi bácsi is.

Mindannyian körbeálltuk a zsákot. Maszat továbbra is ott sertepertélt körülötte, finoman nyüszített, mintha mondani szeretne valamit.

– Valaki... él ott benne – mondta Peti halkan.

– De hát mi? – kérdezte Marika néni. – Egy állat? Egy cica? Vagy… valami rosszabb?

– Nem tudjuk, de ki kell nyitni – szólalt meg Árpi bácsi határozottan. – Óvatosan.

Hirdetés
[ ]

Elővett egy régi bicskát a zsebéből, és lehajolt a zsákhoz. Lassan, megfontoltan kezdte el bontogatni a zsák száját összekötő vastag spárgát. A többiek némán figyeltek. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget, mintha mindenki egyszerre tartaná vissza a lélegzetét.

Aztán hirtelen… kinyílt a zsák.

És amit megláttunk, attól mindannyian ledermedtünk.

A zsákban egy kisfiú feküdt.

Pici, legfeljebb három-négy hónapos lehetett. A szemei tágra nyíltak, és kíváncsian nézett ránk – egy pillanatra sem sírt vagy ijedt meg. Sőt… mintha megkönnyebbült volna. Nyugodtan feküdt, a kis kezecskéivel meg-megmozdult, mintha tudná, hogy biztonságban van.

Marika néni a szájához kapta a kezét.– Jézusom! Egy kisbaba!

– Ki képes ilyesmire?! – fakadt ki Peti. – Hogy kerülhetett ide?

– Nincs idő most találgatni – mondtam gyorsan, és lehajoltam. Óvatosan a karomba vettem a babát. – Hívom a mentőket.

A többiek már elő is vették a telefonjukat, én pedig próbáltam takarót keresni, hogy beburkolhassuk. A kicsi teste hideg volt, de lélegzett, és nem sírt. Maszat odaszaladt, megnyalta az arcát – és a baba… elmosolyodott.

– Látjátok ezt? – suttogta Marika néni könnyekkel a szemében. – Mintha tudná, hogy Maszat mentette meg őt.

A mentők alig tíz percen belül megérkeztek, de nekem örökkévalóságnak tűnt az a pár perc. Addig is próbáltam melegen tartani a kisfiút – Marika néni behozott egy plédet, amibe gondosan beburkoltuk. Maszat egy pillanatra sem mozdult mellőle. Ha valaki közelebb ment hozzá, kicsit megemelte a fejét, mintha figyelmeztetni akarná: „Óvatosan vele, ő most már az én barátom.”

Amikor a mentősök kiszálltak az autóból, és meglátták a babát, először ők is megdöbbentek.

– Itt találták? A zsákban? – kérdezte az egyik, miközben gyorsan elkezdték vizsgálni.

– Igen – feleltem halkan. – Maszat, a kutyánk figyelt fel rá. Ha ő nincs, talán sosem vesszük észre időben…

A mentősök bólintottak.– Csoda, hogy ilyen állapotban van. Kicsit kihűlt, de stabil. Nagyon szerencsés ez a kisfiú.

Mielőtt betették volna az autóba, még egyszer rámosolygott Maszatra. Komolyan mondom, mintha megismerte volna. A kutya pedig halkan nyüszített, és leült a mentő mellé, amíg el nem indult.

Aztán csend lett.

Senki nem szólt. Mindenki csak nézte az üres zsákot, és próbált valamit kezdeni a látottakkal.

Hirdetés

– Ez... ez felfoghatatlan – mondta végül Árpi bácsi. – Hogy tehet valaki ilyet?

– És ha csak nem tudta, mit tegyen? – kérdezte Marika néni halkan. – Ki tudja, miben él az, aki ezt tette?

Napokig másról sem beszélt a falu. A történet szájról szájra járt, mindenki kérdezősködött, találgatott. A rendőrség is bekapcsolódott, nyomozást indítottak. Miután kiderült, hogy a baba nem sérült meg, megnyugodtunk – de a szívünkben ott maradt az aggodalom: ki lehetett képes erre? Miért?

Maszat pedig... hőssé vált.

A gyerekek, akik eddig féltek tőle, most naponta jöttek megsimogatni. Az idősebbek kalapot emeltek előtte, és még a boltban is adtak neki egy-egy szelet felvágottat.

– No nézd csak, itt jön a hős – mondta mindig a hentes, amikor megláttuk Maszattal az utcán.

Egyik este, épp vacsorát főztem, amikor csörgött a telefonom. A kórházból hívtak.

– Jó estét, itt dr. Szalai Ágnes. Ön az, aki megtalálta a babát?

– Igen, én – mondtam.

– Csak azért keresem, hogy elmondjam: a kisfiú jól van. A gyermekvédelem átvette az ügyet, de azt is szeretném tudni, hogy... volna-e kedve meglátogatni őt?

Meglepődtem.

– Én? Látogatni? Lehetséges az?

– Igen. Úgy tűnik, a baba erősen kötődik önhöz. Vagyis... talán inkább a kutyához – tette hozzá mosolyogva.

Másnap már ott voltunk a kórházban. A kisfiút épp egy nővér etette, de amikor meglátott minket – főleg Maszatot, akit külön engedéllyel hoztam be a kertbe –, elmosolyodott, és nyújtogatta a kis karjait.

– Nézd csak, Maszat! – suttogtam. – Vár téged.

Maszat szinte hangtalanul odasétált a babakocsihoz, leült, és csak nézett. A kisfiú nevetni kezdett. A nővér könnyeit törölgette.

– Úgy hívjuk idebent, hogy „Maszat kicsije” – mondta. – Mióta itt van, sokszor sír, de amikor megmutatjuk a kutyáról készült képet, mindig megnyugszik.

Napokkal később kiderült az igazság. A rendőrség megtalálta a baba édesanyját. Egy alig húszéves lány volt, Kata, aki rettenetesen nehéz körülmények között élt. Az apja bántalmazta, az anyja rég meghalt. Nem volt segítsége, sem pénze, sem reménye. A babát titokban hozta világra, senki sem tudott róla.

Azt mondta, nem elhagyni akarta – csak remélte, hogy valaki rátalál, és megmenti. Nem akart ártani neki.

– Tudom, hogy amit tettem, az szörnyű – zokogta Kata a vallomásában. – De nem akartam, hogy fájjon neki. Én csak... nem volt más választásom. Csak imádkoztam, hogy valaki találja meg. És valaki... talált is.

A hatóságok úgy döntöttek, a kisfiút nevelőszülőkhöz helyezik. Többen is jelentkeztek, hogy örökbe fogadnák – a történet ugyanis már a tévéig is eljutott. A „Zsákban talált kisfiú” és „Maszat, a megmentő kutya” története bejárta az országot.

A kisfiú végül szerető családhoz került. Minden hónapban küldtek nekünk egy képet róla. Az egyik képen a nappaliban ül egy plüsskutyával – ami kísértetiesen hasonlít Maszatra.

És Maszat? Ő most is itt van velem, ahogy ezt írom. Fekszik a verandán, orrát a mancsára hajtva, és néha-néha megemeli a fejét, ha meghallja a gyerekek hangját az utcán.

– Tudod, mit tettél, igaz? – kérdezem tőle ilyenkor.

Ő csak rám néz. És a szemében ott van minden válasz, amit emberként soha nem tudnánk kimondani.

Hirdetés
Megosztás a Facebookon
Hirdetés
Hirdetés