A kiskutyánk, Pamacs, kíváncsian rohangált az udvarban, körbe-körbe, mint aki valami kincset talált. Aznap este a nap épp lebukóban volt a házak mögött, az ég narancssárgában és rózsaszínben játszott. A verandán ültem, egy bögre hársfateával a kezemben, és csak figyeltem, ahogy Pamacs boldogan kergeti a játékcsontját.
Aztán hirtelen megállt, fejét az egyik sarok irányába fordította, ahol egy régi, szürke zsák hevert a kerítés mellett. A szél alighanem odafújta, gondoltam, de Pamacs másként látta. Olyan izgatottsággal rohant oda, mintha maga a világ rejtélye volna abban a zsákban.
– Na mi van, Pamacs? – kérdeztem félhangosan, miközben felálltam és közelebb léptem. A kutya körözött a zsák körül, ide-oda szimatolt, majd hirtelen megmerevedett. A füleit hátracsapta, és halk nyüszítésbe kezdett.
Valami furcsa érzés fogott el. Ahogy közelebb léptem, én is megláttam: a zsák… mozgott. Lassan, szinte alig észrevehetően, de határozottan. A hideg kirázott, és ösztönösen hátrébb léptem egyet.
– Mi a fene van ebben? – motyogtam. – Egy macska? Vagy... valami kígyó?
A ház mellett lakó szomszéd, Gizi néni ekkor épp a kertkapujához ért, és megkérdeztem:
– Gizi néni, jöjjön már csak ide egy pillanatra! Valami furcsa dolog van itt!
– Mi az, Zsolti? – kérdezte, miközben átkukucskált.
– Nézze azt a zsákot. Mozog.
– Ugyan már, biztos csak a huzat – mondta, de közelebb jött, és amikor ő is látta, hogy a zsák valóban mocorog, halkan felsikkantott.
Hamarosan több szomszéd is csatlakozott: Pali bácsi, a nyugdíjas buszsofőr, meg Réka, a tanítónő a szomszédból.
– Nyissuk ki? – kérdezte Réka tétován.
– Csak óvatosan – szólt Pali bácsi, és előkapta a zsebkését. – Elvágom a madzagot.
Mindannyian körbeálltuk a zsákot. A kutya csendben figyelte, az orrát a zsákhoz nyomta, mintha védelmezni akarna valakit. A csend olyan sűrű lett, hogy szinte hallani lehetett a fűszálak remegését.
A zsák madzagját végül sikerült kibogozni. Ahogy lassan felnyitottuk, és belenéztünk, szinte egyszerre hátráltunk meg.
– Jézus Mária... – súgta Gizi néni.
A zsák belsejében egy kisbaba feküdt. Takaróba burkolva, a szemei hatalmasra nyíltak, és békésen nézett ránk, mintha csak azt mondaná: „Végre megjöttetek.”
– Hívjuk a mentőket! – kiáltotta Réka, miközben remegő kézzel nyúlt a telefonjához. – Ez a kisbaba... ez alig pár hónapos lehet!
Én még mindig a zsák fölött guggoltam, és néztem a babát. Kicsi arca piszkos volt, de nyugodt, szinte derűs. Egy pillanatra rám nézett, és akkor olyasmit éreztem, amit nehéz szavakkal leírni. Mintha rám bízta volna magát.
– Add csak ide, Zsolti, karomba veszem – mondta Gizi néni. – Neki meleg kell most, meg szeretet.
De én már lehajoltam, és finoman kiemeltem őt a zsákból. Egy vékony pokrócba volt burkolva, a kezecskéi alig mozdultak. Pamacs meg csak ott ült mellettem, és néha-néha megnyalta a baba ujjait, olyan gyöngéden, mint ahogy anya csókolja meg a gyermekét altatás előtt.
– Látjátok, még mosolyog is! – mondta Pali bácsi döbbenten.
– Ez a kutya nem véletlen találta meg – szólt Réka. – Mintha tudta volna, mit csinál.
– Tudta is – bólintottam. – Valamiért őt hívta a kisbaba. És Pamacs válaszolt.
Hamarosan megérkezett a mentő. A két fiatal mentős, Kata és Gergő, szinte sokkot kaptak a történettől.
– Egy kisbaba egy zsákban? A földön? – ismételgette Kata.
– Úristen... – suttogta Gergő, miközben megvizsgálta a babát. – A csodával határos, hogy nincs kihűlve teljesen.
– Még időben találtátok meg – nézett rám Kata. – Vagyis… inkább a kutya találta meg.
A kisbabát betették a hordágyba, oxigént adtak neki, és elindultak vele a közeli kórház felé. De még az indulás előtt Kata odafordult hozzám.
– Hogy hívják a kutyát?
– Pamacs – mondtam, és megsimogattam a fejét. – A világ legjobb kutyája.
– Akkor Pamacs most hős lett – mosolygott Kata.
Ahogy a mentő elhúzott, a sziréna hangja egyre halkult, mi pedig csak álltunk ott a megviselt zsák és a nedves föld között, mintha most ébredtünk volna fel egy rémálomból.
– Elképesztő – szólt Gizi néni. – A mai világban, ahol mindenki csak rohan, elfelejt szeretni, és nézd meg… egy kutya tanítja meg nekünk újra, mit jelent törődni.
– Igen – válaszoltam csendesen. – És egy kisbaba, aki úgy döntött, hogy élni akar.
Este lett. Már csak Pamacs és én voltunk az udvaron. Ő a verandán feküdt, és nyugtalanul figyelte a kaput, mintha tudná, hogy valami fontos még hátravan. Leültem mellé, és csak néztem az eget, amin halvány csillagok kezdtek feltűnni.
– Ugye tudod, mit tettél ma? – kérdeztem tőle. – Megmentettél egy életet.
Pamacs csak rám nézett, és azt hiszem, megértette. Legalábbis a szemeiben valami olyan csillogás volt, amit ritkán lát az ember. Nem is kellett több.
Pár nap telt el azóta. A történet elterjedt az egész városban. A helyi hírek is lehozták: „Kiskutya mentette meg az utcára dobott csecsemőt – A hűség és az ösztön diadala”. Egy fotó is került a cikkhez, amin Pamacs komolyan nézett a kamerába, mellettem ült, és a kisbaba kórházi takaróját szimatolta. Azóta mindenki csak „a hős kutyaként” emlegette.
HirdetésEgyik délután csöngettek. Kinyitottam a kaput, és egy határozott, de fáradtnak tűnő fiatal lány állt ott. Sovány volt, beesett szemekkel, és idegesen szorongatta a kabátja ujját.
– Jó napot… önnél lakik az a kutya, aki… aki megtalálta a babát? – kérdezte.
– Igen – mondtam meglepetten. – Maga ki?
– Én vagyok az… az édesanyja – mondta alig hallhatóan, és lehajtotta a fejét. – A kisfiúé.
Csend lett. A szél belekapott a sövénybe, és Pamacs, mintha megérezte volna a feszültséget, odalépett mellém. Nem ugatott, csak figyelt. A lány lassan letérdelt, és ránézett a kutyára.
– Köszönöm – suttogta. – Köszönöm, hogy életben tartottad a fiamat.
– Bejönne egy percre? – kérdeztem végül. – Mesélje el.
A nappaliban ültünk. Ő még mindig ideges volt, de elkezdett beszélni.
– Orsi vagyok. Huszonhárom éves. A gyerek apja már hónapokkal ezelőtt elhagyott. A szüleim kitagadtak. Egyedül voltam, lakás nélkül, pénz nélkül. A kórházból titokban hoztam ki a kisfiamat, mert nem akartam, hogy állami gondozásba kerüljön. De nem tudtam, mit tegyek. Egy este... leültem a padra, a gyereket a karomban tartottam, és sírtam. Aztán valami bennem eltört. Azt gondoltam, ha elrejtem valahol, hátha megtalálják, hátha valaki jobb életet ad neki.
– Ez őrültség volt – mondtam halkan, de nem vádaskodva.
– Tudom – bólintott könnyes szemekkel. – Minden nap megbánom. De szeretem őt. És attól a naptól kezdve csak az járt a fejemben, él-e még, találták-e meg... És amikor olvastam a hírt… azonnal tudtam, hogy ő az.
– A kisfiú jól van – mondtam. – A kórházban van, megfigyelés alatt, de erős és nyugodt. Azt mondják, csodával határos, hogy életben maradt.
– Visszakaphatom őt? – kérdezte sírva. – Még ha nem is most. Csak hadd lássam. Hadd mondjam el neki egyszer, hogy szeretem.
– Nem tőlem függ – válaszoltam. – De beszélhet a gyámüggyel. És ha valóban készen áll, hogy anyja legyen… talán még nem késő.
Orsi megcsókolta Pamacs fejét, aki odabújt hozzá, és olyan halkan nyüszített, mintha ő is sírna. Akkor tudtam, hogy nincs bennem harag. Csak szomorúság. És remény.
A következő hetek eseménydúsan teltek. Orsi együttműködött a hatóságokkal, segítséget kapott, elhelyezték egy anyaotthonban, és látogathatta a kisfiát, akit az orvosok Marcikának neveztek el – mivel nem tudták, mi az eredeti neve. Később megtudtuk: az anyakönyvezésre nem került sor, így az új nevet megtarthatta.
Egy reggel Gizi néni kopogott át.
– Hallottad? A gyámhatóság úgy döntött, hogy Orsi visszakaphatja a kisfiát, feltéve, ha rendszeresen megjelenik a támogatói programon. És tudod mit? Szerintem képes lesz rá.
– Én is ezt remélem – válaszoltam mosolyogva.
Pamacs az udvaron heverészett, mint mindig, most már ünnepelt kutyaként. A gyerekek a környéken gyakran átjöttek, hoztak neki labdát, kekszet, még egy aranyszínű „hőskutya” medált is kapott a nyakörvére.
Egy délután Orsi jött át Marcival a karján. A kisfiú most már mosolygott, nevetett, és amikor meglátta Pamacsot, azonnal felé nyújtotta a karját. Pamacs odament hozzá, és finoman megnyalta az arcát.
– Szerintem emlékszik rá – mondta Orsi meghatottan. – Talán mindig emlékezni fog.
– És én is – mondtam halkan. – Ez a történet örökre velünk marad.
Pamacs a fűben feküdt, fejét Marcika térdére hajtotta, a kisfiú pedig gügyögve beszélt hozzá. A nap lassan lebukott a kerítés mögött, ahogy akkor is, azon a különös estén.
És ahogy néztem őket, egy kutyát, egy gyermeket és egy anyát, újra hittem abban, hogy a világban mindig marad hely egy csodának. Még ha csak egy kíváncsi kiskutya hozza is el.
