A kisfiú lebénult! Az orvos azt tanácsolta a családnak, hogy vegyenek meg EZT a kutyát… Mindenki sokkot kapott attól, amit a kutya tett, amikor meglátta a gyermeket…
Először senki sem értette, mit lát. A kutya finoman harapdálta pontosan azokat a testrészeket, amelyek bénák voltak a kis Mátén. A szülők először megrémültek, azonnal el akarták húzni a kutyát, nehogy baja essen a gyereknek.
– „Micsoda dolog ez?! Húzd el onnan, ne bántsa!” – kiáltott fel rémülten az anya, Eszter, miközben odarohant.
De ahogy odanéztek, észrevettek valamit, ami minden korábbi félelmüket elsöpörte: Máté nem sírt. Sőt. Először életében mosolygott.
– „Tudod, hogy ez az első alkalom… hogy mosolyog?” – suttogta Zoltán, az apa, könnyekkel a szemében.
A kutya, Bella – egy lila nyelvű, különleges csau-csau keverék –, továbbra is gyengéden harapdálta Máté lábait, finoman, mintha csak játékból tenné. És a kisfiú csak nevetett, halk kacagása betöltötte a szobát.
Hetek teltek el. Eszter épp a kádban fürdette Mátét, amikor valami elképesztő történt.
– „Várj csak…” – motyogta halkan, miközben a kisfiú lábát mosta.
A bal láb ujjai… megmozdultak.
– „Zolika! Zoltán, gyere gyorsan ide!”
Zoltán berontott a fürdőbe.
– „Mi történt?”
– „Mozgott. A lábujja… megmozdult!”
Mindketten ott álltak, szótlanul, könnyeiket nyelve, ahogy nézték: Máté kis lábujjai valóban mozogtak. Apró, pici, de egyértelmű mozgás volt.
Másnap elmentek Dr. Ilonához, a neurológushoz, aki hónapok óta próbálta valahogy életet lehelni a kisfiú bénult testrészeibe, eddig sikertelenül.
– „Elmagyarázná, mi történt?” – kérdezte Eszter, miközben Mátét a rendelőben ölében tartotta.
Dr. Ilona bólintott.
– „Úgy tűnik, Bella – a kutya – ösztönösen megtalálta azokat a pontokat, ahol az idegek és izmok stimulációja szükséges. Ezek a finom harapások olyanok, mintha kombinálná az akupunktúrát és a masszázst… ráadásul ott van az érzelmi kötődés is. A kutya szeretete, figyelme, közelsége valóságos terápiává vált.”
Zoltán alig akarta elhinni.
– „Azt mondja, hogy… a kutya, ez az egyszerű kutya, többet ért el, mint hónapok fizioterápiája?”
– „Egyelőre úgy tűnik. És ez valami csodálatos.”
Innentől kezdve Bella lett Máté „házi gyógytornásza”. A kutya minden reggel ott feküdt a kisfiú ágya mellett, és amikor a gyerek felébredt, már kezdődött is a napi „kezelés”. Bella finoman megharapdálta Máté lábát, combját, olykor a kezét is, és valahogy mindig pontosan tudta, hol kell segítenie.
Eszter gyakran csak nézte őket, elérzékenyülve.
– „Nézd meg, Zoli. Olyan, mintha beszélnének egymással, de szavak nélkül.”
Zoltán bólintott.
– „Mert tényleg beszélnek. Ez a kutya pontosan érzi, mi a dolga.”
Néha, amikor Máté sikeresen megemelt egy lábát, vagy ha elmozdult pár centivel, Bella nyüszített egyet és odabújt hozzá, mintha gratulálna neki. Ez az ösztönös empátia, amit az állat mutatott, mindannyiukat mélyen megérintette.
És a fejlődés nem állt meg. A hónapok alatt Máté egyre többet mozgott. Már nemcsak ujjai, de bokája, térde is engedelmeskedett. Megtanult kúszni, sőt már kezdte használni a karjait is a mozgáshoz.
Eszter egy napon így szólt:
– „Ez már nem csoda. Ez egy… egy ajándék.”
Zoltán átölelte.
– „A legnagyobb ajándék, amit valaha kaphattunk.”
Hat év telt el azóta, hogy Bella belépett Máté életébe. A fiú ma már egy élénk, örökmozgó hatéves, aki – ahogy ő mondja – „szaladni is tud, ha siet a tízórais szünetre”.
Egy őszi reggelen Eszter, egy termosz teával a kezében, az ablakból figyelte, ahogy Máté hátán iskolatáskával kilép az udvarra.
– „Ne felejtsd el a tornazsákot!” – kiáltott utána.
– „Ott van Bella nyakában!” – felelte Máté vidáman.
És valóban: a hűséges kutya, már kissé őszülő pofával, büszkén cipelte a zsákot a fogai között, mintha csak a legfontosabb küldetését teljesítené.
Zoltán odalépett a feleségéhez, és halkan megszólalt:
– „Emlékszel arra a napra, amikor megmozdult a kis lábujja?”
Hirdetés– „Mintha tegnap lett volna…” – mosolygott Eszter.
– „És most? Iskolás. Látod azt a mozgást? Az a gyerek… fut.”
Eszter elérzékenyülten bólintott.
– „Fut. És közben a világ egyik legbölcsebb kutyája kíséri.”
A Remény Háza időközben országos hírű központtá nőtte ki magát. Minden évben több száz gyermek kap esélyt az újrakezdésre – állatok segítségével. Bella lett a ház jelképe. A főbejárat fölött egy bronzszobor áll: egy kutya, aki éppen gyengéden egy gyermek lábát érinti orrával.
– „Ez ő” – mondják a látogatók. – „Ez a híres Bella.”
Dr. Ilona pedig rendszeresen tart előadásokat a módszerről:
– „Nem a csoda a lényeg, hanem a szeretet. Az állatok feltétel nélküli szeretete képes megrepeszteni a legmélyebb bénultság falát is.”
Máté gyakran visszajár a központba, nemcsak terápiás céllal – hanem segítőként.
– „Hé, kisöcsi, figyelj!” – biztatott nemrég egy kerekesszékes fiút. – „Nekem se ment először. De Bella segített. És neked is fog.”
A kisfiú félénken nézte Bellát, aki odasomfordált, és leült mellé. A fiú elmosolyodott. Ugyanazzal az első mosollyal, amit hat évvel korábban Máté viselt.
Egy este, amikor már sötétedett, Máté és Bella a kertben üldögéltek. A kutya lassan, nyugodtan szuszogott, fejét Máté ölébe hajtotta. A fiú simogatta a fülét.
– „Ugye mindig velem maradsz?” – kérdezte halkan.
Bella csak pislogott egyet, mintha azt mondaná: ameddig csak tudok.
Zoltán az ablak mögött állt, kezében egy bögre kávéval. Eszter mellélépett, és együtt nézték őket.
– „Furcsa, hogy mindez egy orvosi tanácsból indult…” – mondta Eszter.
– „Igen. Egy kutya. Egy jó kutya.”
– „A legjobb.”
A történetük örök emlékké vált. Nemcsak a szülők, a doktorok vagy a terapeuták számára, hanem mindenkinek, aki valaha is elvesztette a reményt – és aztán egy farkat csóváló, nyelvét lógató kis négylábúban megtalálta.
Ma, ha Codla városában bárki meglátja a Remény Házának logóját, tudja, mit jelent: egy gyerek, egy kutya és a világ legnagyobb ereje – a szeretet.
