– Bence, azonnal mondd meg, mit rejtegetsz ott! – Anyja hangja élesen csengett az izgalomtól.
– Semmit… – felelte a kisfiú, és még erősebben szorította magához a kabátját, amely alól halk, panaszos nyüszítés hallatszott.
– Én viszont hallom! Mi ez?
Bence ajkába harapott, és hátrébb lépett egy lépést. Szemeibe könny szökött.
Hogyan magyarázza meg anyának? Hogyan mondja el, hogy egyszerűen nem tudott elmenni mellette? Nem hagyhatta ott azt a reszkető kis csomót a hidegben.
Pedig az egész tegnap este kezdődött.
Bence éppen hazafelé tartott az iskolából a szokásos útvonalán – elhagyta a régi garázsokat, a félig lebontott építkezést és a kukákat. A téli szürkület már szürkés ködbe burkolta a várost. A csupasz faágak karmolták az alacsony eget, amelyből lassan olvadt hópelyhek hullottak.
A fiú megborzongott, és mélyebbre húzta a kapucniját. Már csak öt perc gyors lépés, és otthon lesz. Ott meleg van, ott anya biztosan valami finom vacsorát készített.
Ebben a pillanatban azonban meghallotta azt a hangot.
Egy alig észlelhető, vékony, panaszos vinnyogást. Olyan szívszorító volt, hogy Bence szíve azonnal összeszorult.
Megállt, figyelt. Talán csak képzelődik?
Nem, ott volt megint – mintha valaki egészen közel sírdogált volna.
Lassan közeledett a kukákhoz. A hang egyre hangosabb lett.
– Hahó? Van itt valaki? – kérdezte bizonytalanul.
Válaszként halk nyüszítés hallatszott. Aztán a kartondoboz alól kibukkant egy apró, fekete orrocska, és két csillogó, gombszem pillantott fel rá.
Egy kiskutya!
Apró, reszkető, csuromvizes jószág. A bundája csapzott volt, a szőr tincsekbe fagyott. Az orrán egy kis vízcsepp remegett – talán az olvadó hóból, talán könnyből.
– Mit keresel itt egyedül? – guggolt le Bence, és óvatosan kinyújtotta a kezét.
A kiskutya nem hátrált meg – épp ellenkezőleg, bizalommal bökdöste meg orrával a tenyerét. Meleg, nedves kis nózi. És újra az a panaszos nyüszítés.
Istenem, hiszen teljesen átfagyott! És biztosan éhes is.
A gondolatai cikáztak, mint megriadt madarak. Mit tegyen? Nem hagyhatja itt – megfagy! Vagy elüti egy autó.
De haza sem viheti. Anya egyértelműen kijelentette: Semmilyen állatot nem hozhatsz haza! A lakásuk kicsi, kevés a pénz, kevés az idő. Hányszor kérlelte egy kutyáért? És mindig ugyanaz volt a válasz:
„Ha felnősz, annyi állatod lehet, amennyit csak akarsz. De most felejtsd el!”
És apa is egyetértett. Mindig azt mondta, hogy a kutya óriási felelősség. Napi háromszor sétáltatni kell, etetni, orvoshoz vinni, ha beteg. Ők pedig egész nap dolgoznak.
A kiskutya újra felsírt – olyan halkan, mintha tudta volna, hogy nem kelthet feltűnést. Majd váratlanul megnyalta Bence kezét érdes, meleg kis nyelvével.
A döntés egy pillanat alatt megszületett.
– Gyere ide, kicsi! – suttogta Bence, miközben kigombolta a kabátját. – Majd én kitalálok valamit.
Óvatosan felvette a kutyust – olyan könnyű volt, mint egy kis pamacs. Magához szorította, érezte, ahogy a kis szív zakatol a mellkasán.
Most a legfontosabb, hogy észrevétlenül jusson haza.
Szerencsére a sötétség már beállt. A hó is sűrűbben hullott, így a kabátja alá rejthette a kis jószágot. Lassan haladt hazafelé, próbálva természetesen mozogni.
A régi ól a hátsó udvarban! Ott kell elrejtenie. Egykor régi deszkákat és lomokat tároltak benne. Apa nyáron szét akarta szedni, de végül nem lett belőle semmi. A zár sem működött rendesen – csak egy rozoga retesz tartotta.
Csak reggelig kell kibírnia. Aztán kitalál valamit! Muszáj!
Bence árnyékként suhant át az udvaron. A kutyus, mintha érezte volna a helyzet súlyát, teljesen elcsendesedett, csak néha remegett egyet a hidegtől.
Az ólban sötét és poros volt. A fiú előkapta a zsebéből a telefonját, és bekapcsolta a zseblámpát.
Na nézzük, mit találunk itt?
Egy régi fotel állt a sarokban, ponyvával letakarva. Tökéletes lesz!
Bence lerángatta róla a ponyvát, és valami kis fészekszerűséget készített belőle. Óvatosan beletette a kiskutyát.
– Maradj itt, rendben? Mindjárt visszajövök!
Otthon azonnal szembe találta magát anyával, aki éppen az asztalt terítette.
– Bence! Hol voltál ilyen sokáig? Már aggódtam!
– Csak… a barátokkal játszottam. – füllentette, kerülve anyja tekintetét. – Gyorsan eszem, aztán megcsinálom a leckémet.
Anya gyanakodva nézett rá – a fia sosem volt híres arról, hogy magától nekiállna a házi feladatnak. De nem szólt semmit.
Bence gyorsan betermelte a vacsorát, alig érezve az ízét. A gondolatai ott jártak, a sötét ólban, ahol a kiskutya dideregve várta a visszatérését.
Ennie kell valamit. És egy kis meleg takaró is kellene neki.
– Anya, vihetek egy kis kenyeret magammal? Csak hogy legyen mit rágcsálnom a lecke mellett.
– Persze, de ne hagyj morzsákat mindenhol!
Bence néhány szelet kenyeret a zsebébe csúsztatott. Aztán gondolt egyet, és gyorsan lecsent két virslit is a tányérról.
– Önts nekem egy kis tejet is! – kérte sietve.
Ez már tényleg gyanús volt – a fiú nem különösebben szerette a tejet. De anya annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak szótlanul megtöltött egy poharat.
Most jött a legnehezebb rész – észrevétlenül kisurranni.
– Anya, kimehetek egy kicsit az udvarra? Kifújnám a fejem, fáj egy kicsit.
– Rendben, de ne maradj sokáig! És vedd fel a sapkádat!
Bence felkapta a sapkáját, vastagon körbetekerte a sálját, és a kabátja zsebébe csúsztatta az élelmet. A pohár tejjel óvatosan lavírozott ki az ajtón, ügyelve, hogy ne lötyögjön ki.
Az ólban dermesztő hideg és teljes sötétség uralkodott. Amint belépett, halk nyüszítés hallatszott – a kiskutya felismerte a lépteit.
– Nyugi, itt vagyok! Hoztam neked valamit!
Bence letette a poharat, majd az ól egyik sarkában talált egy régi befőttesüveg fedőt. Abba töltötte át a tejet, és elé tolta. A kiskutya azonnal hozzálátott, szürcsölve lefetyelte a meleg italt.
– Hát, nem pont királyi lakoma, de jobb, mint a semmi, ugye? – mosolygott Bence, miközben kisebb darabokra tépte a kenyeret és a virslit.
A kis jószág mohón falta az ételt, mintha napok óta nem evett volna. Bence figyelte, és közben a szívét melegség töltötte el. Már nem remeg annyira. Már nem fél.
– Na és most… egy név kell neked. Hogy is hívjalak?
A kiskutya hirtelen felnézett rá, szájában még egy kis kenyérdarabbal. Bundája fekete volt, a mellkasán viszont egy apró fehér folt virított, mintha egy elegáns öltöny része lenne.
Bence elvigyorodott.
– Tudod mit? Legyél… Zokni!
A kutya vidáman csóválni kezdte a farkát, mintha egyetértene.
– Igen, Zokni jó név! Illik rád!
Miután a kis jószág befejezte az evést, a fiú gondosan betakarta egy régi ronggyal, amit az ól sarkában talált. A kutya elégedetten bújt bele, majd azonnal összegömbölyödött.
Bence óvatosan megsimogatta a fejét, és halkan suttogott neki:
– Ne félj, reggelre kitalálok valamit. Nem hagylak magadra.
De aznap éjjel alig tudott elaludni. Csak forgolódott az ágyban, hallgatta az ablakon kopogó havat, és azon gondolkodott, hogyan győzhetné meg a szüleit.
Másnap reggel Bence álmosan, de izgatottan ébredt. Felkapta a kabátját, és még mielőtt a szülei észrevették volna, ki akart szökni az ólhoz.
De éppen amikor kilépett a bejárati ajtón, anyja már ott állt, karba tett kézzel.
– Bence, azonnal mondd meg, mit rejtegetsz ott!
A fiú megtorpant.
– Én… semmit… – próbálkozott, de a kabátja alól halk nyüszítés hallatszott.
– Én viszont hallom! Mi ez? – Anya már sejtette, hogy valami nem stimmel.
Bence hátrébb lépett, szeme sarkában könnyek gyűltek. Ekkor a kiskutya kidugta a fejét a kabát alól, és hatalmas, ártatlan szemekkel nézett fel anyára.
Anyja eltátotta a száját.
– Ezt… ezt honnan szerezted?!
Ekkor lépett ki az apja is, éppen a kávéját szorongatta, de amikor meglátta a kutyát, megállt.
– Mi folyik itt?
És ekkor Zokni úgy döntött, hogy elég volt a rejtőzködésből. Hirtelen kiugrott Bence kezéből, a földre huppant, majd vad farkcsóválással és apró, vidám ugatásokkal ugrált az anyja és apja körül.
Anya rémülten hátrált.
– Jaj, de koszos! Tele van bolhával is, biztos!
– Ő Zokni! – jelentette ki Bence büszkén. – Tegnap találtam a kukáknál. Egyedül volt, fázott, éhes volt… Nem hagyhattam ott!
Apja a fejét csóválta.
– Bence, hát nem beszéltük ezt meg már ezerszer? Egy kutya nagy felelősség!
– Tudom! – vágott közbe a fiú. – De megígérem, hogy én fogok róla gondoskodni! Minden reggel elviszem sétálni, etetem, takarítok utána. Nem kell, hogy ti foglalkozzatok vele!
Zokni közben ügyesen a hasára fordult, és apró mancsait a levegőben mozgatva várta a simogatást. Anyja elbizonytalanodott.
– És mi van, ha megbetegszik? Az állatorvos drága…
– Segítek a házimunkában! Nem kérek semmit karácsonyra, csak hadd maradjon! – könyörgött Bence.
Apja sóhajtott.
– Olyan felelősségteljesen beszélsz…
Bence felcsillantó szemekkel nézett rá.
Anyja megadóan felsóhajtott, majd lehajolt, és megsimította Zokni fejét. A kiskutya azonnal nyalogatni kezdte a kezét, amitől a nő önkéntelenül elmosolyodott.
– Jól van… de próbára teszünk! Egy hónapod van, hogy bizonyítsd, hogy tényleg tudsz róla gondoskodni. Ha nem, akkor keresünk neki másik otthont.
– Ígérem, nem fogtok csalódni! – kiáltotta boldogan Bence.
Bence tartotta a szavát.
Minden reggel korán kelt, hogy elvigye sétálni Zoknit. Egyik nap sem felejtette el megetetni, gondoskodni róla. A házi feladatokat is gyorsabban elvégezte, hogy több ideje maradjon játszani a kutyával.
És Zokni?
Zokni egy igazi kis csoda volt. Pár hét alatt megtanulta, hol a helye, és nem ugrált fel a bútorokra. Gyorsan elsajátította az „Ül!” és a „Pacsi!” parancsokat, és már az egész család megszerette.
Anya, aki először idegenkedett tőle, most esténként egy kis falatokat dugott le neki az asztal alá.
Apa, aki ellenállt a legjobban, most egy kutyaházat épített az udvarra – persze csak „biztos, ami biztos” alapon, pedig mindenki tudta, hogy Zokni sosem fog ott aludni.
Egy este, amikor Bence a kutyájával a lábánál fekve olvasott, apja leült mellé.
– Tudod, fiam… Nem hittem volna, hogy tényleg ennyire felelősségteljes leszel. Büszke vagyok rád.
Bence felnézett, és elmosolyodott.
– Köszönöm, apa. De Zokni is segített nekem. Ő nem csak egy kutya… Ő a legjobb barátom.
Zokni boldogan felcsaholt, és vidáman a fiú arcába nyalt.
És így történt, hogy egy apró, fázós kis kóbor kutya örökre családot talált. 🐾❤️