A szél fáradtan zörgette a régi fémes ajtót, ahogy egy sovány alak megállt előtte. Kabátja túl vékony volt ehhez a hideghez, cipője orrán a bőr megkopott. A lány kezében egy kopott bőröndöt szorongatott, mintha az lenne az utolsó biztos pont az életében.
Bekopogott.
A belülről kiszűrődő fények és hangok melegséget ígértek: edények csörömpölése, tompa nevetés, sütemények és valami fűszeres étel illata. Aztán kinyílt az ajtó.
– Igen? – A férfi hangja mély volt, kissé rekedtes. Aki így beszél, az már sokszor utasított, parancsolt másoknak. Mégis volt benne valami tétova.
A lány ujjai még jobban megszorították a bőrönd fogantyúját. Mély levegőt vett.
– Elnézést... Ön Mihály?
A férfi összevonta a szemöldökét. Nem válaszolt azonnal. Csak figyelte a lányt.
– A nevem Zsófia... Zsófia Gergely. – A hangja remegett. – Gergely Gábor... az édesapám. Ő mondta, hogy ha valaha bajba kerülnék... Önhöz fordulhatok.
Ahogy a férfi meghallotta a nevet, arca elfehéredett. Hosszú, néma másodpercekig csak nézte a lányt. Mintha valamit keresett volna a tekintetében. Egy emléket. Egy választ.
Aztán félreállt.
– Gyere be.
Zsófia belépett. Kezében az egyetlen táskával, amiben néhány váltás ruha, néhány jegyzetfüzet és egy régi fénykép lapult: apja mosolyog rajta, fiatalon, valaki mellett... talán éppen Mihály mellett.
Az étterem belső tere meleg volt és otthonos. A sárga falakat színes festmények díszítették, az asztalokon gyertyák égtek. A vendégek beszélgettek, nevetgéltek, kanalazták a levest. De Zsófiának mindez csak tompa háttérzaj volt – mintha egy másik világban játszódna.
Mihály odavezette a kandallóhoz, leültette egy puha fotelbe, majd némán töltött neki egy csésze teát. Leült vele szemben. Hosszasan nézte az arcát.
– Olyan vagy, mint ő... – szólalt meg végül csendesen. – Ugyanaz a szem.
Zsófia két kézzel markolta a csészét, mintha attól várna meleget, biztonságot.
– Apa azt mondta, hogy barátok voltatok. Olyanok, mint a testvérek.
Mihály bólintott.
– Igen... azok voltunk. Egészen addig, amíg el nem árultam őt.
Zsófia megdermedt.
– Elárultad?
A férfi lehunyta a szemét. Egy mély, reszkető levegőt vett.
– Régen... más ember voltam. Makacs, büszke. Gábor és én megfogadtuk, hogy mindig egymás mellett maradunk. De amikor boldog lett nélkülem, nem tudtam elfogadni. Eltoltam magamtól. Azt hittem, majd visszajön... De aztán már késő volt. Nem maradt idő, hogy elmondjam, mennyire sajnálom.
Végigsimított az arcán, mintha ezzel próbálná eltörölni a múltat.
Zsófia torka elszorult. Alig tudott beszélni.
– Ő... megbocsátott neked – suttogta végül.
Mihály felnézett rá. Tekintete meglepett, aztán elszomorodott.
– Teljesen egyedül vagy most, igaz?
A lány lassan bólintott.
Egy pillanatnyi csend következett. A kandallóban pattogott a tűz.
Aztán Mihály halkan, de határozottan megszólalt:
– Akkor tudd meg, Zsófia. Most már nem vagy egyedül.
A lány tekintete megremegett. Évek óta nem hallott ilyen egyszerű, de fontos mondatot.
– Maradj itt. Segíteni fogok neked.
A könnyei, amiket eddig elfojtott, most újra fojtogatták a torkát.
– De... miért? – kérdezte halkan.
Mihály felemelkedett, egyenesen állt, mint egy katona.
– Mert neki nem tudtam segíteni. De neked még tudok.
Zsófia a férfi arcát fürkészte. Próbált hinni neki.
Mihály egy lépést tett közelebb.
– Énekelni akarsz, ugye?
A lány meglepetten nézett fel.
– Igen... – suttogta.
– Akkor énekelni fogsz. Ha van tehetséged, azt nem szabad elpazarolni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az egész világ meghallja a hangodat.
Zsófia ajkai megremegtek.
– Komolyan?
– Komolyan. – Mihály szemei elszántan csillogtak. – Megígérem.
És hosszú évek után először Zsófia melegséget érzett. Valamit, ami talán már nem is létezett benne: reményt.
Az elkövetkező napok lassan, de békésen teltek. Zsófia maradhatott a régi kis szobában, az étterem felett, amely valaha raktár volt. Mihály maga rendezte be neki: új ágynemű, egy kicsi íróasztal, egy polc könyvekkel. Nem volt sok, de neki mégis mindent jelentett.
Reggelenként a konyhában segített. Kenyeret szeletelt, zöldséget mosott, kávét főzött. Mihály nem szólt sokat, de ha ránézett, a tekintetében ott volt a csendes bizalom.
Egyik este, mikor az utolsó vendég is elment, Mihály odalépett hozzá.
– Holnap elmegyünk valahova – mondta.
– Hová?
– A zeneiskolába. Van ott egy tanárnő, Lídia. Régen ő tanított hangképzést. A legjobb volt az egész városban. Meghallgat téged.
Zsófia szíve hevesebben vert.
– De... mi van, ha nem vagyok elég jó?
Mihály elmosolyodott.
Hirdetés– Akkor majd gyakorolsz. A tehetség ritka, de az akarat még ritkább. Neked mindkettő megvan.
Másnap délelőtt elindultak. A zeneiskola régi, magas épület volt, széles ablakokkal, vastag kőfalakkal. Az előcsarnokban halk zongoraszó hallatszott.
Egy elegáns, ősz hajú asszony lépett eléjük.
– Mihály! – szólalt meg meglepetten. – Évek óta nem láttalak!
– Szervusz, Lídia. Hozzád jöttünk.
A nő Zsófiára nézett.
– A lányod?
Mihály egy pillanatra elmosolyodott.
– Nem. A barátom lánya. Gergely Gáboré.
Lídia arca megváltozott. Egy pillanatig csöndben volt.
– Gábor... – suttogta. – Rég volt. Jöjjetek, gyertek be.
A próbateremben csend volt, csak a falakon visszhangzott a múlt. Lídia leült a zongorához.
– Nos, Zsófia... mutasd, mit tudsz. Bármit, amit szívesen énekelsz.
Zsófia nagyot nyelt. A keze remegett, de Mihály bólintott neki biztatóan. A lány lehunyta a szemét, és énekelni kezdett. Egy régi magyar népdalt választott, amit még az édesapja tanított neki. A hangja először halk volt, de tiszta. Aztán erősebbé vált. Melegség volt benne. Fájdalom. Vágyakozás.
Mire befejezte, a szoba csöndbe burkolózott.
Lídia csak ennyit mondott:
– Tanítani fogom.
Zsófia nem hitt a fülének.
– Komolyan?
– Komolyan – bólintott Lídia. – Van benned valami... amit nem lehet tanítani. Azt kell ápolni.
Az elkövetkező hetek kemény munkával teltek. Napi gyakorlás, énektechnika, légzés, szövegértés. Esténként fáradtan tért haza, de boldogan.
Egyik nap, vacsora után Mihály megállt az asztalnál.
– Elmondtam a rádióban dolgozó ismerősömnek rólad. Szeretné, ha fellépnél a helyi tehetségkutatóban.
Zsófia arca elfehéredett.
– Az élő adásban?
– Igen. A jövő héten. De nem muszáj...
– De igen. Meg akarom próbálni.
Az adás napján Mihály ott ült a közönségben, a nézőtéren. A színpad mögött Zsófia a mikrofont szorongatta. Amikor belépett a fénybe, egy pillanatra minden elcsendesedett. Aztán énekelni kezdett. Nem volt tökéletes – de őszinte volt, mély, megérintette a hallgatóságot.
A műsor után állva tapsoltak.
Zsófia kint, a stúdió mögött zokogott. Mihály odalépett hozzá, átölelte.
– Látod? Megcsináltad.
– Miért? – kérdezte Zsófia újra. – Miért segítesz nekem ennyit?
A férfi mélyen a szemébe nézett.
– Mert egyszer volt egy ember, akinek nagyon sokat köszönhettem. De sosem volt lehetőségem viszonozni. Most... valahogy mégis sikerül.
Zsófia szorosan átölelte. És ebben az ölelésben ott volt minden – a múlt, a jelen, és egy új jövő kezdete.
Aznap éjjel az ablakon túl egyetlen csillag ragyogott az égen. Tisztán. Megingathatatlanul. Mint az álma. Mint az új családja. Mint az esély, amit kapott az élettől.
