A hó már órák óta sűrűn hullott, vastag, fénylő lepelbe burkolva a „Keserűpatak” nevű nemzeti rezervátum ösvényeit. Ez a vadregényes, szinte elfeledett rész az Északi-Mátrában télen csak ritkán lát látogatót. Egyvalaki azonban mégis rendszeresen jár erre – az erdész, Hegedűs Dániel.
De ma nem járőrözik. Nem üldözi az orvvadászokat, nem segít eltévedt turistáknak.
Ma egy fenyőfához van láncolva. Légzése felgyorsult, zihál, forró párát lehel a dermedt levegőbe. Halántékán vér csorog, a csuklója sebes és vérző. Vastag láncok feszülnek a mellkasára, átkötik a karját és a testét, úgy szorítva őt a fa kérgéhez, mintha élve próbálnák összepréselni a fával.
Két nappal ezelőtt egy maszkos banda támadta meg. Azért, mert útjukban állt. És most itt hagyták megfagyni. Egyedül. Elfeledve.
A szél zúgását tompa nesz szakítja meg. Mintha valami a hóban lépkedne. Dániel kábultan emeli fel a fejét. Már azt hiszi, képzelődik, de a hóban öt sötét alak tűnik fel.
Először megriad – farkasok?
De nem. Ezek nem ragadozók, hanem német juhászkutyák. Hatalmas, fenséges állatok, borzongó bundával, borostyánszín szemekkel. Határozottan lépkednek, mintha valami láthatatlan terv irányítaná őket.
Az egyik, a legnagyobb közülük, előrelép. Szimatol, majd Dániel szemébe néz. Leül előtte, mint egy őrző. A többiek különböző pozíciókat vesznek fel – egyik a fa tövét vizsgálja, másik őrszemként járőrözik. Mintha egy katonai egység lenne.
Dániel arca csupa jég és könny. Rekedten suttog:
– Hogy lehet ez…?
A kutyák nem ugatnak. Nem zavarodnak meg. Érzik a bajt. És már nincs szükség utasításra – ők pontosan tudják, mit kell tenni.
A percek óráknak tűnnek. Dániel tudata hol elhomályosul, hol visszatér. Végül hangokat hall – kiáltásokat, a hóban közeledő léptek csikorgását.
– Megvan! – kiáltja egy férfihang. Egy mentőcsapat tör elő a fák közül – az ebek vezetik őket. Az állatok kitartóan irányították a gazdájukat – Moravcsik Elenát, a kiképzőt.
Az utolsó, amit Dániel lát, mielőtt elnyeli az eszméletlenség, az a legnagyobb kutya tekintete – mély, bölcs, emberszerű.
Amikor Dániel felébredt, a kórterem hűvös steril illata és egy monitor monoton csipogása vette körül.
Egy női hang suttogott mellette:
– Biztonságban van. Megtalálták időben.
– A… kutyák… – hörögte Dániel.
– Kint várják magát. Főleg a nagy, a sebhelyes arcú.
Ekkor nyílt az ajtó. Belépett Rivas főhadnagy, egykor Dániel közvetlen felettese. Arcán keveredett a megkönnyebbülés és valami furcsa feszültség.
– Hát, te makacs disznó vagy, Dániel – szólalt meg fanyarul. – A kutyás egység épp gyakorlatozott a hegyekben, mikor a vihar elválasztotta őket a vezetőjüktől. Visszamentek az állomásra, és minden áron jelezni próbáltak, hogy baj van. Elena figyelt fel rájuk, és elindult utánuk. Egyenesen hozzád vezették.
– A fene egye meg… – motyogta Dániel. – Azt hittem, meg fogok halni.
– És úgy is lett volna, ha nem ez a maroknyi szőrgombóc – biccentett a kutyák felé. – Tudod, hol találtunk meg? Egy olyan területen, amit öt éve nem ellenőriztünk. Nincs ösvény, nincs tábor, semmi. Gondosan megválasztott hely volt. Valakik nagyon nem akarták, hogy megtaláljunk.
Dániel hirtelen jéghideg felismerést érzett. Összepréselte a szemét. Visszatértek az emlékek – az ütés, a lánc, a hang: „A természet nem fogja elárulni, amit a pénz elintézett.”
– Ez nem csak orvvadászat… – suttogta. – Ez sokkal nagyobb.
Az ajtó ismét nyílt. Belépett Bársony Bravo, a hatalmas német juhász, heges pofájával, méltóságteljes mozgással. Odament az ágyhoz, és lehajtotta a fejét a takaróra. Dániel reszkető kézzel megsimogatta a nyakát.
– Te vagy az igazi hős… – motyogta.
De még mielőtt megható pillanat lehetett volna belőle, berontott egy helyettes:
– Friss nyomokat találtunk! Friss keréknyomok. A láncokat is elvágták – visszajöttek!
Az állomás megtelt feszültséggel. A kutyák talpra ugrottak. Bravo fülei megfeszültek.
– Ez nem véletlen – mondta Elena, miközben jelentéseket lapozott. – Itt valami nagyon szervezett dolog történik. Nem egyszerű orvvadászat. Itt valaki belülről segít nekik.
Dániel összeszorította az öklét.
– Tudtam! Sejtettem, hogy van egy áruló köztünk!
Hirtelen csilingelés hallatszott a garázs felől – láncok, majd villogó fények kihunytak. Bravo felmordult, és megállította Elenát, hogy ne menjen ki egyedül.
Az üveg hirtelen betört – egy lövés dördült el.
– Fegyvert! – kiáltotta Dániel. – Elenát ne hagyjátok magára!
Elena előrántotta pisztolyát, Dániel megragadott egy baltát a falról. Együtt indultak a folyosón keresztül a generátor felé. Egy suttogás törte meg a csendet:
– Mondtam, hogy nem fog meghalni ott…
A generátorhelységben a sötétben Bravo támadt először – rávetette magát az egyik támadóra. Dániel a falhoz szorította a másikat. Lövések dördültek a garázsban. Az ellenség a hókotróval próbált menekülni. Bravo ismét akcióba lendült – nekirontott a sofőrnek, míg Dániel a második támadót ártalmatlanította.
A rendőrség megérkezett. Két elkövetőt letartóztattak.
De Bravo megsérült. A lába vérzett.
Dániel letérdelt melléje, tenyerét a kutya bundájára fektette.
– Már megint megmentettél… – suttogta.
Reggelre minden csendesebb lett az állomáson, de a feszültség továbbra is a levegőben vibrált. Dániel már járókerettel próbálta magát mozgásra bírni, de tekintete éles maradt, figyelte, ki merre mozog. A sebesült Bravo az ágya mellett pihent, mancsán kötés, de a füle mozdulatlanul figyelt minden hangra.
– Súlyos dolgok jönnek még, öregfiú – mormolta Dániel.
Egy fiatalabb kolléga, Mészáros Máté, jelentést hozott:– Megnéztük az engedélyeket… Az összes, amit a védett övezetre adtak ki, a te aláírásoddal van ellátva, Dániel.
– Az lehetetlen – sziszegte a férfi. – Én sosem írtam alá semmit.
– Hamisították. Profi munka. És mindegyik engedély ugyanannak a vállalkozónak szól.
A szálak egyre inkább összefonódtak. A dokumentumokat végiglapozva Dániel neve és aláírása ott díszelgett minden oldalon, mintha maga segítette volna a természet pusztulását.
Dániel lassan felemelte a fejét.
– Valaki nagyon akarta, hogy eltűnjek…
Az egyik név újra és újra előkerült: Rivas főhadnagy. Ő volt az egyetlen, akinek hozzáférése volt ezekhez az iratokhoz. Dániel megmerevedett.
Amikor Rivas belépett a szobába, a kutya fülét hegyezte.
– Mi a helyzet, főhadnagy? – kérdezte Dániel, higgadtan.
– Vizsgálódunk… – motyogta Rivas, miközben zsebében matatott.
– Ne fáradj – mondta Dániel. – Tudom, hogy te voltál. Te adtad ki a parancsot. Te szervezted meg, hogy a láncaim csörögjenek egy fenyő tövében, miközben a világ azt hitte, csak „eltévedtem”.
– Nem érted! – tört ki belőle. – Csak egy nyamvadt erdő! Mi ez ahhoz képest, amit építhettünk volna? Milliókat, Dániel! Milliókat!
– És te cserébe… eladtál engem. Eladtál a hó alatt.
A főhadnagy hirtelen mozdulattal előkapta a fegyverét – de már késő volt. Bravo felmorogva vetette magát Rivasra, ledöntötte a földre, mire az őrök berontottak, és megbilincselték.
– Hagyd! Már nem fáj... Csak ne nyüszíts. Minden rendben lesz, fiam... – suttogta Dániel a kutyának, aki zihálva tért vissza mellé.
A napok teltek, a sajtó felkapta az esetet. A hős kutya, Bravo, a megmentett erdész és a belső áruló története országos ügy lett. A hatóságok évekre visszamenőleg vizsgálták az engedélyeket. Újabb nevek kerültek elő.
A háttérből szőtt szálak egy másik titkot is felfedtek – a fiatal segéd, Melendez Gábor, aki szinte láthatatlanul dolgozott az állomáson, maga is benne volt a hálózatban.
Egy nap, mikor Elena és Dániel egy elhagyott vadászházhoz indultak nyomozni, csapdába estek. Tűzpárbaj bontakozott ki. Bravo ismét előretört, vicsorogva vetette magát Gáborra. Dördülés – vér. De a kutya talpon maradt.
A lövöldözés végén Melendezt elfogták, Bravo pedig – bár ismét megsebesült – nem adta fel.
A történet bejárta a sajtót. Hűség, becsület, árulás és megbocsátás... Az emberek könnyeztek a képek láttán, ahol Bravo Dániel mellett feküdt a kórházi ágyon.
Tavaszra a hó elolvadt. Új egység jött létre: a K-9 „Echo” alakulat, amelyet Hegedűs Dániel vezetett.
Bravo, a veterán, ismét szolgálatba állt – lassabban, de ugyanazzal a tüzes elszántsággal. Társával járta a hegyeket, mint két árnyék, két testvér.
És a természet, a fák, a szél – mind tudták: a valódi bátorság nem visel páncélt vagy rangjelzést.
A valódi bátorság négy lábon jár, bundája van, és mindig közéd áll meg a veszély közé.