A kutya kicsi volt. Alig akkora, mint egy felnőtt macska. Bundája bozontos, rendezetlen, és ahogy ott feküdt a saját maga által ásott gödörben, leginkább egy aprócska hódra emlékeztetett. Csak hogy ő nem gátat épített, hanem… egy gödröt. Egy saját sírt. Egy menedéket a világ elől, amely megtagadta tőle az élethez való jogot. A gazdája elhagyta. Napok óta nem evett. Nem mozdult. Csak ott feküdt, csapzottan, félig a föld alatt.
A szeméttelepen, a város határában. Ahol senkit nem érdekel, ha egy kiskutya elbújik a világ elől.
Az emberek azt mondják, a kutyák mindig remélnek. De néha… még egy kutya is feladja.
A lányt, aki végül megtalálta, Hajnalkanak hívták. Állatvédő volt, önkéntes. Már régóta tudta, hogy a menhelyeken nincs több hely. Az ingyenesek tele vannak, a fizetősök meg… hát, a fizetős helyeket is azok az állatok töltik meg, akiket már senki más nem akar.
Aznap reggel egy ismerőse hívta:
– Hallottál arról a kiskutyáról, Hajnalka? Azt mondják, a szeméttelep körül kóborol. Vagyis… már csak fekszik. Nem jön elő senkihez. A földben fekszik.
– Tudom, Laci… – Hajnalka hangja halk volt. – De hova vigyem? Otthon négy mentett kutyám van. A kórház tele, az átmeneti otthon szintén.
– Hagyod ott megdögleni? – kérdezte a fiú a vonal túloldalán. Nem volt vádlás a hangjában. Csak szomorúság.
Hajnalka fél órával később már a szeméttelep szélén parkolt. A szél port kavart a lába körül, miközben botladozva haladt előre, az orrát fojtogatta az égett szag. Körben madarak, néha patkány neszezett a zsákok között.
Aztán meglátta.
Egy kis barna-fekete folt. Egy mozdulatlan test, félig a földbe ágyazva.
– Te vagy az? – kérdezte halkan, letérdelve. – Te vagy az én kis... apróságom?
A kutya nem mozdult. Nem nézett fel. Nem menekült, nem vicsorgott. Csak ott feküdt.
Napokba telt, mire Hajnalka elnyerte a bizalmát. Minden nap ment. Vizet vitt, kolbászt, kutyakonzervet. Eleinte csak letette a gödör szélére, messziről figyelt. A kutya nem evett az első napon. A másodikon sem. A harmadikon megnézte az ételt. A negyediken elvitte.
Az ötödik napon már nem mozdult el, amikor Hajnalka közelebb ment.
– Jó fiú vagy – mondta neki halkan. – Tudom, fáj. Tudom, nem bízol bennünk, emberekben. De én nem hagylak itt.
Amikor végre a karjába vette, Hajnalka először megijedt.
– Te jó ég… – suttogta. – Olyan könnyű vagy, mint egy galamb…
A kutya sovány volt, csont és bőr. A bundája összeállt, szaga orrfacsaró. Nem lehetett tudni, fiú vagy lány. Nem mozdult. Csak tűrte, hogy a lány felemelje.
– Elnevezlek... – gondolkodott Hajnalka. – Legyél… Pötyi.
A kis kutya nem reagált.
– Majd idővel. Ugye? Majd idővel újra bízni fogsz bennem.
A klinikán az orvos csak a fejét csóválta.
– Hajnalka, ő… ez az állat hetek óta nem evett rendesen. Nézd meg a szőrét. Gubancokban húzza a bőrét. Nem csoda, ha fáj neki minden mozdulat.
– El tudjuk altatni, hogy levágjátok?
– El. De előtte... meg kell vizsgálnom. Lehet, hogy már túl késő.
Hajnalka a kutya fejét simogatta, míg az orvos beadta az altatót.
– Aludj csak, Pötyikém… A pokolból jöttél, de most valami új kezdődik. Megígérem.
Amikor a szőr lekerült, Pötyi végre láthatóvá vált. Egy körülbelül öt év körüli, kis testű fiú kutya. Sovány, de él. Az orvos újra csóválta a fejét.
– Tizenkét fogat ki kell venni.
– Mennyi marad?
– Tizenegy. De azok sem túl jók.
– Csináljuk – bólintott Hajnalka. – Mindent. Amíg van remény, addig harcolunk.
A foghúzás után következtek az injekciók. A bőrének allergiás gyulladásai voltak. Antibiotikum, fájdalomcsillapító, vitaminok. És természetesen ivartalanítás is, ahogy minden mentett kutyánál.
Pötyi még mindig nem ugatott. Nem játszott. Csak nézett.
De már nem a földbe akart beleolvadni. Már nem a halált várta.
Hanem Hajnalka mozdulatait figyelte.
És az már valami volt.