A hideg már napok óta befészkelte magát a régi faház falai közé. A tető beázott, az ablakok résén keresztül süvített a szél, és a ház sarkában egy csomó egér motoszkált. A sparhelt már rég kihűlt, a tüzelő elfogyott, és csak egy vastag, foszladozó takaró borította a kanapén fekvő öregasszonyt. Mária, a 78 éves asszony, alig tudta kinyitni a szemét. Az ujjai már lilára fagytak, és a lábában alig érzett bármit.
– Gabi... Kati... – motyogta. – Miért nem jöttök?
Senki sem válaszolt. A telefonja hetek óta lemerült, töltő nem volt kéznél, és ha lett is volna, áram sincs már régóta. Mária a plafont bámulta, miközben gondolatai visszavezették a múltba – oda, ahol még minden más volt. A ház egykor melegséget, szeretetet, gyerekzsivajt rejtett. Ma már csak az emlékek zúgtak a kihűlt falak között.
– Anyu, ezt nem bírjuk már tovább. – mondta Gabriella, a legidősebb lánya, miközben becipelte az utolsó dobozt a kocsiba.
– Hogy érted, Gabi? – Mária próbált nevetni, de hangja megremegett. – Ez a ház a ti otthonotok is volt. A kezeimmel építettem...
– Igen, de most már Pesten van a jövőnk. Nem hagyhatom ott a céget, meg a gyerekek is különórára járnak. Megbeszéltük, anyu, ugye?
– De én? – kérdezte Mária megtörten. – Én mi lesz velem?
– Nem hagyunk el, csak... egy kicsit most egyedül leszel. – szólt közbe Katalin, a fiatalabbik lánya, miközben elkapta nővére pillantását. – Még csak őszt írunk, nem lesz baj.
– De a tél?
– Megoldod. Majd küldünk pénzt. – vont vállat Gabriella. – Néha telefonálunk is. De most mennünk kell.
Azóta egy év telt el.
Az idő könyörtelenül múlt, a napok összefolytak. Az asszony egyre gyengébb lett. A falióra már megállt, csak a szíve vert néha olyan erővel, mintha azt mondaná: „még ne add fel”.
Aztán egy napon, pontosan egy évvel azután, hogy utoljára látta a lányait, az ajtó előtt megállt egy fekete SUV.
Gabriella kiszállt, napszemüveg volt rajta, drága kabát, kezében aktatáska.
– Ez az a nyomorult ház? – kérdezte, miközben undorral nézett a mohás tetőre.
– Igen, sajnos. – felelte Katalin, aki közben a telefonját nyomkodta. – Alig várom, hogy túl legyünk rajta. Remélem, nem bonyolítják túl a hagyatékit.
– Te, szerinted... még él?
– Ugyan már! Ennyi ideig nem lehet kibírni egyedül. Biztos már rég...
Ekkor kinyílt az ajtó.
Egy köhögő hang hallatszott a sötétből.
– Ti... mégis eljöttetek?
Mindketten ledermedtek.
Az ajtóban ott állt Mária. Csontsovány volt, arcán sárga foltok, haja ritka, és a tekintete – egyszerre üres és fájdalmas.
– Anya?! – suttogta Gabriella, és hirtelen mintha a kabátja túl szűk lett volna.
– Élek még. Sajnos.
Csend. A szél belekapott az elhagyatott ház repedezett ajtajába.
– Mi csak... megnézni jöttünk, hogy minden rendben van-e. – hazudta Katalin, de Mária elmosolyodott.
– Persze. Én is mindig így ellenőriztem az anyámat... amikor az örökség kellett.
Gabriella hátrahőkölt.
– Anya, ezt most hogy érted?
– Ti már egy éve halottnak hittetek. És most, hogy eljöttetek... biztos papírokat is hoztatok, igaz?
A történet innen kezd igazán felforrósodni…
Mária megfordult, és lassú, fájdalmas léptekkel visszabotorkált a sötét előszobába. Gabriella és Katalin tétován követték. Bent dohos szag csapta meg az orrukat, a padló nyikorgott, és az egykori nappali közepén ott állt egy kis kályha – hidegen, rozsdásan.
– Nem gyújtottál be? – kérdezte Katalin döbbenten.
– Minek? – vont vállat az idős asszony. – Már nincs mit felmelegíteni.
Gabriella letette az aktatáskát.
– Anya… mi tényleg csak segíteni szerettünk volna.
– Akkor miért hoztad a papírokat, Gabi? – Mária tekintete hirtelen éles lett, mint egy penge. – Tán a végrendeletemet akarod aláíratni?
Gabriella megdermedt. Katalin az ajkába harapott.
– Jaj, ne csináld már, anya. Nem tudhattuk, hogy még… hogy még...
– Hogy még életben vagyok? – Mária elmosolyodott. – Hát ez kellemetlen, igaz?
A csend vágni lehetett.
– Tudod, mit csináltam ebben az egy évben? – kérdezte Mária hirtelen. – Számoltam. Minden napot, minden éjszakát. Minden percet, amikor fázva, éhesen, magányosan ültem ebben a házban. És közben emlékeztem arra, ahogy ti gyerekek voltatok. Arra, amikor betakartalak benneteket, amikor orrot fújtam nektek, vagy amikor a betegágy mellől nem mozdultam el, ha lázasak voltatok.
– Anya, kérlek... – próbálkozott Katalin, de Mária felemelte a kezét.
– Most én beszélek. Egy év alatt megtanultam, mi az a csend. Tudjátok, milyen a csend, amit az ember a saját gyerekeitől kap ajándékba?
Gabriella szeme sarkában könny csillant, de hamar letörölte. Aztán elővette az aktatáskát, és kibontotta.
– Ez nem egy végrendelet – mondta halkan. – Csak egy papír, amiben hozzájárulsz, hogy a telket eladjuk. A ház már úgyis életveszélyes…
– Tehát mégiscsak az örökség. – Mária bólintott. – Tudod mit, Gabi? Egy éve tartogatok valamit. Gyertek.
A két nő követte az anyjukat a ház hátsó szobájába. Ott, egy rozoga szekrény mögött, a padlónál egy kis fémlap rejtőzött. Mária lehajolt, felhúzta, és elővett egy dobozt.
– Mi ez? – kérdezte Katalin gyanakodva.
– Emlékek. De több annál. Nézzétek csak meg.
A dobozban régi fényképek, levelek és egy csomó boríték volt. A borítékokon nevek: "Gabi – ha már nem emlékszel, ki vagy", "Kati – ha egyszer keresnéd anyád szívét", "A ház jövőbeli lakójának", "Az unokáimnak – ha kíváncsiak rám".
Gabriella remegő kézzel nyitotta ki az elsőt. Egy gyerekrajz volt benne, amit még ő maga rajzolt hatévesen. A sarkára anyja ezt írta:„Akkor szerettél, amikor még nem mértél pénzben.”
– Anya… ez kegyetlen… – suttogta Gabriella, miközben a papír elázott a könnyeitől.
– Nem, ez csak az igazság. Ti már nem a gyerekeim vagytok. Ti az örökségem vámszedői lettetek.
– De mi változtassunk! – tört ki Katalinból. – Itt maradunk, segítünk, rendbe hozzuk ezt a helyet. Csak kérlek, bocsáss meg!
HirdetésMária megrázta a fejét.
– Az idő nem visszafele folyik. Tudod, hány éjszaka vártam, hogy kopogjatok? Tudod, mennyi alkalmatok volt rá?
– Ne tedd ezt velünk… – kérlelte Gabriella.
– A kérdés inkább az, hogy ti mit tettetek velem. De nem haragszom. Csak nem vagyok már a ti anyátok.
A két nő összenézett, és tudta: ez több volt, mint egy elutasítás. Ez egy élet végső ítélete volt.
A szobában dermedt csend uralkodott. Csak a tetőn kopogó eső hangja hallatszott, meg valahol egy egér motoszkálása a padló alatt.
Gabriella leült a poros, ütött-kopott kanapéra, kezében a gyerekrajzzal. Úgy szorította, mintha ezzel még visszafordíthatna valamit, de érezte, hogy késő. Nagyon késő.
– Anya… kérlek. Engedd, hogy maradjunk ma éjjel. Hogy… valahogy elkezdhessünk újra.
Mária egy pillanatig némán nézte őket. Aztán megcsóválta a fejét.
– Itt már semmit nem lehet újrakezdeni. Ez a ház – és ez a szív – már túl régóta áll romokban.
Katalin megrázta a fejét, mint aki nem akarja elfogadni a szavakat.
– Hát tényleg ennyi volt? Harminc év anyaság, nevelés, szeretet… most meg egy év és elvágsz minket, mint egy fonalat?
Mária tekintete lágyult egy pillanatra.
– Nem egy év alatt vágtalak el, lányom. Ti vágtátok el magatokat, amikor úgy döntöttetek, hogy nem vagyok többé fontos.
Gabriella összerezzent. Mintha minden egyes mondat egy pofon lett volna, amit nem lehet visszaadni.
– De… mi megváltoztunk. Komolyan. Azóta... gondolkozunk, sokat. És bűntudatunk van, minden egyes nap.
Mária odament hozzájuk, és egy-egy borítékot nyújtott át nekik.
– Ebben minden benne van, amit még nektek kellett volna hallanotok. Ha elmentek, olvassátok el. De ne itt.
– És az örökség? – szólalt meg Katalin félhangosan. – Mi lesz vele?
Mária elmosolyodott. Fájdalmasan, de békével.
– Múlt héten idejött egy férfi. Egy fiatal, jó szándékú ember. Valami közösségi programot csinálnak a környéken. Megkérdezte, felajánlhatják-e a házat egy hajléktalan családnak. Azt mondtam, persze. Úgyis csak üresen állna.
Gabriella és Katalin szinte egyszerre szólaltak meg:
– Eladtad?
– Nem. Elajándékoztam. Az én örökségem az, hogy valaki más kapjon esélyt ott, ahol ti csak hasznot láttatok.
A két nő kábultan ült. Mária kinyitotta az ajtót, beáramlott a hideg, nyirkos levegő.
– Most pedig menjetek. És ha egyszer igazán jönni akartok – nem a papírok miatt, nem a pénz miatt –, akkor talán még találkozunk. De addig… nem vagyok az anyátok.
Gabriella könnyei csendben peregtek. Katalin még mindig a borítékot szorította.
A nők felálltak, és szótlanul indultak kifelé. Az ajtóból még egyszer visszanéztek: Mária ott állt a sötét előszobában, mint egy szobor – vagy egy őrző szellem, akit túl sokáig nem látogattak meg.
Aztán becsukódott az ajtó.
Egy hét múlvaGabriella a nappalijában ült, kezében a borítékkal. Katalin a kanapé túlsó végén. Csendben bontották fel a levelet.
Benne egyetlen mondat állt:
„Az igazi örökség nem a falak közt van, hanem az emlékeinkben. Ti eldönthetitek, mit őriztek meg: a házat – vagy engem.”
A papír végén egy kézzel rajzolt szív állt. Olyan, amilyet egy anya csak a gyerekeinek tud rajzolni – még akkor is, ha a szíve darabokra tört.
🖤 VÉGE
