sűrű eső úgy verte az autó szélvédőjét, mintha vödörszám öntenék. Gábor alig látott valamit vezetés közben, a legmodernebb ablaktörlők is tehetetlennek tűntek az özönvíz ellen.
– Na, ez hiányzott csak ma! – dörmögte a középkorú férfi az orra alatt, miközben egy méregdrága öltönyben, a kormány mögött ülve bosszúsan ráncolta a homlokát. – Pont ma akartam először időben hazaérni…
Az arca fáradt volt, szemei alatt sötét karikák, a homlokán mély ráncok. Egyedül a szeme – világosbarna, tiszta – őrizte meg a fiatalos ragyogást.
– Ez a munka előbb-utóbb a sírba visz – gondolta Gábor. – Itt nem egy, hanem három év megy rá az ember életéből egy esztendő alatt. De nincs választásom.
A férfi üzletemberként komoly felelősséget vállalt: a családjáért, az alkalmazottaiért. Nem lehet csak úgy félredobni mindent.
Ahogy így morgolódott magában, megpillantott valamit – vagy inkább valakit – az út szélén. Egy törékeny alakot, rongyos ruhában, elázva, remegve. A lány vánszorgott, időnként megállt, és leintett egy-egy autót, de senki sem állt meg.
– Hát persze – gondolta Gábor. – Nincs pénze, senki sem pazarolja rá az idejét. Ma már mindenki csak magáért él.
A férfi el akart hajtani mellette, de a lelkiismerete nem hagyta. – Ne! Ne is gondolj rá! Már így is három órákat alszol éjszaka. Hamarosan kidőlsz, mint egy agyonhajtott versenyló.
De mégis... lassított. És amikor látta, hogy senki más nem áll meg, végül hirtelen fékezett.
– Hé! Ez nem épp sétaidő. Elviszlek, ha gondolod – szólt ki az ablakon.
A lány kételkedve nézett rá, majd az autóra, aztán megrázta a fejét.
– Nem akarom összepiszkolni az autóját, és... nincs pénzem – mondta halkan.
– Nesze, tedd ezt az esőkabátot az ülésre, és minden rendben lesz – mosolygott rá Gábor. – Egyébként is bőrből van, pillanatok alatt le lehet törölni.
A lány végül tétován beszállt.
– Köszönöm... Krisztina vagyok – mutatkozott be halkan.
– Gábor – felelte a férfi, majd a kocsit elindítva próbált valami barátságosat mondani, de inkább csak hallgatott.
– Nem vagyok semmiféle csavargó – tette hozzá a lány. – Próbáltam munkát találni, de mindenhol csak lenéznek. Éttermekben, mosodákban... mindenhol ugyanaz.
– Mert nincs protekció, ugye? – kérdezte Gábor.
– Igen. Ha nincs valakid, akkor mindig belekötnek valamibe. Vagy büntetést kapsz, vagy nem fizetnek ki teljesen – sóhajtott Krisztina.
A férfi a visszapillantóban látta, hogy a lány a kabátjával próbálja megtörölni az orrát. Elővette a saját monogrammos zsebkendőjét – egy drága ajándék volt egy korábbi üzleti partnertől – és átnyújtotta.
– A legnagyobb érték maga az ember – mondta halkan. – És ezt előbb-utóbb mindenki megérti.
Mire elérték a belvárost, Gábor fejében már egészen más gondolatok jártak. Mi van, ha a lány csak kitalálta, hogy stoppal utazik? Mi van, ha nincs is hová mennie? Ha most kirakja, hol fog aludni? Egy padon? Ki tudja, ki bánna el vele?
– Figyelj csak, mit szólnál hozzá, ha most eljönnél hozzám? – kérdezte végül. – Kipihennéd magad, ennél valamit, és aztán tiszta fejjel dönthetsz a továbbiakról.
Krisztina összerezzent.
– Ne haragudjon, ez... kicsit furcsán hangzik. Nem gondolok semmi rosszat, csak... nem ismerem, és félek.
– Nézd, házas vagyok. Van egy fiam. A neve Máté. Mozgáskorlátozott, de rendkívül erős jellemű fiú. Megmutatom, várj...
Gábor elővett egy képet a telefonjáról. Egy kamaszfiú volt rajta, komoly, szomorú szemekkel.
– Sajnálom... – mondta Krisztina, és lesütötte a szemét.
– Ne sajnáld – felelte a férfi. – Ő is harcol. Éppúgy, mint te.
Az út csendben telt, csak az eső dobolása hallatszott, és a gumikkal végigszántott vízpermet halk surrogása. Gábor nem kérdezősködött, Krisztina sem mondott semmit. Valahol mindketten tudták, hogy túl korai lenne.
A házhoz érve a férfi egy különálló vendégházhoz vezette a lányt.
– Itt megszállhatsz. Senkit nem fogsz zavarni. Ha szeretnéd, holnap reggel segíthetsz a ház körül. Sok vendégem van, mindig akad munka – mondta Gábor.
– Ha becsületes munka, akkor... természetesen. Köszönöm, hogy esélyt ad. A sors mintha magához vezetett volna – suttogta Krisztina, félénk mosollyal.
– Talán én is neked. Nemigen akad nálam olyan bejárónő, aki kijönne a feleségemmel... A legutóbbi is felmondott – sóhajtott Gábor.
– Hát... kétlem, hogy rosszabb lenne, mint egy út menti vendéglős főnök – próbálkozott egy kis humorral a lány.
De belül feszült volt. Félt. Minden porcikájával érezte, hogy ez a lehetőség talán az utolsó. Másnap reggel, amikor felébredt, friss illatú ágynemű és nehéz, elegáns függönyök vették körül. Már-már azt hitte, álmodott.
Ahogy kilépett a házból, megpillantotta Zsókát, Gábor feleségét, ahogy Mátét tolta a kerekesszékben. A nő, amikor meglátta Krisztinát, megtorpant. A mélybordó, testhez simuló ruhában olyan volt, mint egy jégkirálynő.
És akkor kitört a vihar.
– Gábor, még a beteg fiad nem elég? Most már koldusokat is hozol haza? Ismered egyáltalán? Mi van, ha meglop minket? Ha az éjszaka folyamán beengedi a rablókat? – sikítozott Zsóka.
Krisztina csak állt ott, és úgy érezte, visszasüllyedt abba a világba, ahonnan jött. A porba, az ítélkező szemek közé. De nem szólt vissza. Csak egy kicsit biccentett, mintha mondaná: "értem".
Máté mindezt némán figyelte. Amikor Zsóka elviharzott, odasúgta:
– Ő mindig ilyen. De téged jól leteremtett! Kár, hogy nem volt egy popcornom.
– Nem akartam megsérteni. Csak próbáltam... oldani a feszültséget – mondta Krisztina.
– Na, az nem megy neki. Ő a feszültség, csak épp ruhában – nevetett Máté.
Ez volt az első alkalom, hogy a fiú igazán nevetett – Gábor az ablakból figyelte őket. És ettől megolvadt benne valami.
A napok teltek. Krisztina a házban kezdett dolgozni, de Zsóka soha nem hagyta békén.
– Gábor, rúgd már ki! Olyan lassú, mint egy teknős. És nézd azt a tekintetet... úgy néz rám, mint egy grófnő! Pedig egy rongyos koldus! – panaszkodott Zsóka.
– Igazad van – felelte Gábor egy este. – Nem való bejárónőnek.
Zsóka arca felderült. De a férfi folytatta:
– Más feladatot adok neki. Máté mellett lesz. Valahogy ez a lány megtalálta az utat a szívéhez.
– Hát én nem akarok semmilyen „útat”! Ne hozd be ide ezt az utcai senkit! – csattant fel a nő.
– Zsóka, a kapcsolatod a fiammal romokban. Engedd meg, hogy legalább én hozzak döntéseket az „én házamban”! – felelte Gábor, különös nyomatékkal.
Zsóka hallgatott. Tudta, mit jelent az a hangsúly. Egy ideig békén hagyta Krisztinát. De a tűz nem aludt ki benne – csak parázslott.
Egy reggel Gábor meghallotta, amint a fia francia nyelven beszélgetett Krisztinával.
– Te, te jobban beszélsz franciául, mint a tanárom! Te tényleg... ki vagy valójában? – kérdezte Máté.
– Nem tudom. Tényleg nem emlékszem semmire a múltamból – ismerte be a lány. – Lehet, hogy tényleg csak egy senki vagyok.
– Te nem vagy senki – mondta a fiú határozottan.
Gáborban gyanú ébredt. Hívott egy hipnoterapeutát. A férfi és Krisztina egy külön szobába vonultak, Zsóka tajtékozott, amiért kihagyták.
A hipnózis alatt a lány különös dolgokat mondott:
– Egy vörös hajú lány mellett vagyok. Együtt tanulunk... Úszom. Ez az én elemem. Szeretem Mátét. Gyereket szeretnék. Gábor jó ember. Ő segített nekem.
Nem volt minden világos. De egy biztos lett: Krisztina nem hazudik. Nem szélhámos. És nem véletlenül találkoztak azon az esős napon.
A hipnózis után Gábor már biztos volt benne: Krisztina nem jelent veszélyt, sőt... ő maga sem értette pontosan, miért, de egyre erősebb kötődést érzett a lány iránt. Tisztán, mélyen. Emberit. Őszintét.
Zsóka viszont nem nyugodott.
Egyik este Krisztina a kertben sétált. A levegő párás volt, a szél süvített, és a szürkület nyugtalanító árnyékokat vetett. Akkor hallotta meg Zsóka hangját.
Nem kiabált. Suttogott. Ez már önmagában gyanús volt.
HirdetésKözelebb lopódzott, és a lugas mögött meglapult. Ott állt Zsóka... és egy ismeretlen férfi. A beszélgetés hideg verejtéket hozott Krisztina homlokára.
– Ilia, ha tényleg szeretsz, most segítesz. El kell tűnnie Gábornak. Nem maradhatok itt úgy, hogy ő néz rám, mint egy idegenre. Mindent odaadott annak a kis semmirekellőnek. Én meg? Ki vagyok én ebben a házban? Egy senki! – sziszegte Zsóka.
– Jó, de nem akarok sittre menni. Ne béreljünk fel valakit? – kérdezte a férfi.
– Nem! Te fogod elintézni! Aztán elosztjuk, amink marad – zárta le Zsóka.
Krisztina dermedten állt. A szél már nem számított. A hideg sem. Csak egy gondolat zakatolt benne: "Gábort meg akarják ölni."
Másnap este Liuda – akarom mondani Krisztina – elmondta Gábornak, mit hallott.
– Kérem, nem bolondultam meg. Nem hallucináltam. Tényleg ezt mondta Zsóka – szinte könyörgött a férfinak.
De Gábor arca megkeményedett.
– Nézze... kedvelem magát. Hálás is vagyok. De ne keveredjünk ebbe. Nem akarok háborút a feleségemmel. Nem hiszem, hogy képes lenne ilyenre.
– Értem. Képzelődöm – suttogta Krisztina, és szemében könnyek gyűltek.
Ahogy kilépett a szobából, megfogadta magában: ha senki sem hisz neki, ő akkor is vigyáz Gáborra. És Mátéra is.
Aznap éjjel a fiú halkan ébresztette.
– Anyu… valaki mászkál a házban. Idegen lépteket hallok. Nem szolgáló. Nem apa. Nem Zsóka. És... Zsóka engedte be. Hallottam a zárat.
Krisztina felkapta a telefont, és gyorsan Máté kezébe nyomta.
– Hívd a rendőrséget. Én addig elterelem őket.
Aztán csend. Egy pillanatig.
Majd egy puffanás. Az ajtót betörték. Két maszkos férfi rontott be.
– Csak egy vén csaj meg egy rokkant gyerek. Vigyük fel a nőt, a gyerek marad – mondta egyikük.
– Ne mondd ki a nevét, te idióta! – súgta a másik, de már késő volt. Elárulták magukat.
Feltépték Krisztina kezét, felrángatták, és felvitték az irodába. Gábor ott ült, megverve, véresen, megalázva. A betörők követelték a széf kódját.
– Ha megmondod, meghalsz. Ha nem, akkor is. – röhögött egyikük.
De Krisztina időt nyert. Elterelte a figyelmüket, és közben Gábor el tudta oldani a köteleket.
És akkor jött a rendőrség. Máté, aki addig „mozgásképtelen” volt, lement, kinyitotta a kaput, és intett nekik.
– Azonnal feküdjenek a földre! – kiáltotta az egyik tiszt, és pillanatok alatt lefegyverezték a támadókat.
Egyikük, Ilia, lebukott.
És Zsóka? Nos, ő épp a nappaliban zokogott.
– Nem tudom, hogy kerültek ide! Én is áldozat vagyok! – rikácsolta.
De már senki sem hitt neki. Krisztina elmondta, mit hallott. A rendőrök találtak hangfelvételt is Máté zsebében. Mindent rögzített. Zsóka lebukott.
Másnap reggel a házban csend volt. Gábor bekopogott Krisztinához.
– Szeretném, ha maradnál. Nem mint bejárónő. Hanem... mint valaki, akiben megbízom. És akit... kedvelek.
Krisztina könnyezett. Először a hála miatt. Aztán... a remény miatt.
– És én szeretném, ha egyszer nemcsak kedvelnél, hanem hinnél is bennem – mondta halkan.
– Már régóta hiszek – felelte a férfi.
Máté az ajtóból kukucskált be, és nevetve szólt:
– Na, mikor esküvő? Mert én mindent felveszek a telefonomra!
Hónapokkal később egy tágas nappaliban, sok vendég között egy mosolygós kamaszfiú beszédet mondott:
– Van, hogy az élet ad valakit. Egy vadidegent. De ha szerencsés vagy, rájössz, hogy nem is idegen... hanem a legfontosabb ember az életedben.
És a vendégek között ott állt Gábor... és Krisztina.
Nem vendégként. Hanem férjként és feleségként.
Mert vannak esők, amelyek nem csak áztatnak, hanem életet adnak.
