A fiú szégyellte takarítónő édesanyját a menyasszony családja előtt – de az esküvőn mindenkit elkápráztatott
Judit figyelte a fiát, amint a vadonatúj öltönyét próbálgatta. Magas, jó kiállású, sötét hajú fiatalember – holnap a fia megnősül, és ez valahogy még mindig hihetetlennek tűnt számára.
Balázs elégedetten nézegette magát a tükörben. Megpördült, biccentett, és elmosolyodott.
– Elég menő darab – szólt anyjához. – És a színe is klassz, látszik, hogy nem volt olcsó.
„Tényleg nem volt az…” – gondolta Judit, de csak ennyit mondott:
– Örülök, hogy tetszik. Biztos vagyok benne, hogy elsírom magam holnap, amikor meglátlak az öltönyben.
Balázs végre elfordult a tükörtől.
– Anya, ugye nem gondoltad komolyan, hogy eljössz az esküvőre? Megbeszéltük, hogy nem jössz, nem igaz?
– Megbeszéltük? Én azt hittem, csak viccelsz.
– Milyen vicc? – Balázs idegesen járkálni kezdett. – Elfelejtetted, hogy Viki szülei milyen emberek? Az esküvő tele lesz előkelő vendégekkel. Úgy éreznéd magad, mint valami szegény rokon. Én meg egész nap csak miattad izgulnék. Anya, tényleg el akarod rontani ezt a fontos napot?
Leült mellé a kanapéra, megfogta Judit kezét és gyengéden megszorította:
– Csak képzeld el, milyen furcsán hatnál azok között a kicsípett hölgyek között. Összeszorulna a szívem a szégyentől. Te magad hogy éreznéd magad? Másnap eljövünk hozzád, jó? Iszunk egy teát vagy egy pohár pezsgőt, megölelsz minket, átadod az ajándékod.
Judit szíve összeszorult. A saját fia annyira szégyellte őt, hogy inkább árva képében állt volna az oltár elé, csak hogy ne legyen mellette.
– Miért gondolod, hogy nem tudnék odailleni? – kérdezte Judit halkan. – Időpontom van fodrászhoz, manikűröshöz, veszek egy szép ruhát is.
– Miféle szép ruha? Azt a régi kéket?! – Balázs szinte sziszegte a szavakat, és újra fel-alá kezdett járkálni.
– Akkor most nyíltan megmondom – állt meg előtte. – Nem akarom, hogy elgyere. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de szégyellem, hogy az anyám egy takarítónő. Nem akarom, hogy blamázs legyen belőle Viki családja előtt. Világos?
Judit megdermedt. Nem tudott mit mondani. A fia összeszedte a holmiját, még vetett egy büszke pillantást az öltönyére, és már ment is kifelé. Az ajtóból még visszaszólt:
– Ismétlem, ne gyere a szertartásra. Ott senki sem kíváncsi rád.
Balázs már órák óta elment, de Judit még mindig ugyanott ült, megrendülten. Képtelen volt akár egy könnycseppet is kicsalni a döbbenettől. Azok csak később jöttek, amikor felkapcsolta a lámpát, elővette a régi fényképalbumot, és leült vele az asztalhoz.
A múlt, amit annyi éve eltemetett magában, most teljes erővel tört rá. Egy fakó képen kék szemű, két és fél éves kislány bámul a kamerába. Ruhája kopottas, mellette egy sovány, furcsán mosolygó nő – az anyja, aki nem sokkal később eltűnt az életéből.
Juditot állami gondozásba vették. A nevelőintézet olyan volt, mintha egy 90-es évekbeli dokumentumfilmből lépett volna elő: rideg felnőttek, akik gyakran gorombán szóltak, és idősebb gyerekek, akik a „fegyelmet” testi fenyítéssel értették.
Egy másik képen három fiatal lány áll a bejárat előtt, vendéglátó-egyenruhában. Judit közülük az egyik. Tizennyolc évesen, amikor kijött az otthonból, egy út menti kisvendéglőben kapott állást. A fizetés kevés volt, de a borravalók egész jól kiegészítették.
A hosszú műszakok kimerítették, de Judit élvezte az önálló életet. A társbérletben egy kedves idős házaspár mellett lakott, és megtanulta, hogyan lehet elegánsan öltözni a turkálóból szerzett darabokból.
Egy nyári képen Judit egy mezőn áll, fején virágkoszorú. Egy magas, sötét hajú fiú öleli át – Gábor. Ez a fotó mindig megdobogtatta a szívét.
Judit egy éve dolgozott a vendéglőben, amikor megismerte Gábort. Egy zsúfolt reggelen a tálcájával sietett, amikor véletlenül leöntötte a fiú fehér ingét paradicsomlével. A fiú nyugodtan csak ennyit mondott:
– Ne izguljon, kisasszony, úgyis van egy másik ingem a csomagtartóban.
Az étteremvezető, Szilárd, persze azonnal rátámadt:
– Elment az eszed? Ez egy Skoda Octaviával járó vendég! Kirúglak!
– Nyugi, Szilárd – szólt Gábor. – Inkább hozzad azt a másik inget, jó?
Később, mikor Judit bocsánatot kért, Gábor csak ennyit mondott:
– Ne aggódj. Inkább mondd meg a neved.
– Judit vagyok.
– Gábor – mutatkozott be, és kezet nyújtott. Judit először akkor mert igazán az arcába nézni. Jóvágású, őszinte tekintetű férfi állt előtte, gyönyörű szürke szemekkel.
Szilárd később odasúgta:
– Tudod, ki ez? A polgármester fia. Az egész város ismeri.
Este, amikor Judit fáradtan várta a buszt, egy fényes autó fékezett le előtte. Gábor volt az, fehér rózsákkal a kezében:
– Kérlek, ne utasíts el. Nem tudtam, milyen virágot szeretsz, de ha megmondod, ezentúl mindig olyat hozok.
– De miért?
– Miért ne? – mosolygott. – Randevúra hívlak.
Judit nemet mondott, mert kimerült volt, de másnap igent. És attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak.
Gábor és Judit minden nap találkoztak, és nyár végére már a közös jövőt tervezték. Gábor bemutatta őt az egyetemi barátainak, együtt nyaraltak Siófokon, grilleztek a szabadban, nevettek, sétáltak, álmodoztak. Judit sosem volt ennyire boldog.
Aztán ősszel minden darabokra hullott.
Gábor unokatestvére meglátta őket az utcán, és másnap már jelentette is a dolgot a polgármester apjának. Innentől kezdve Judit élete pokollá változott. Gábor családja hallani sem akart róla. A polgármester felesége naponta többször hívogatta Juditot, fenyegette, szidalmazta, hogy hagyja békén a fiát.
Szilárd, a vendéglő vezetője, egyik nap hirtelen megvádolta Juditot, hogy pénzt lopott a kasszából. A rendőrség kihallgatta, bíróság elé állították. Az állami ügyvéd faarccal ülte végig a tárgyalást. Gábor nem jött. Judit megtudta, hogy Angliában marad tanulni. A pletykák szerint ott is fog maradni.
A lányt végül három év börtönre ítélték.
A börtön falai között tudta meg, hogy terhes. Minden erejével azon volt, hogy a fiát megtartsa – és ez sikerült is. Egy év és hat hónap után feltételesen szabadult, de munkát, lakást, segítséget nem kapott senkitől. Egyedül nevelte fel a kisfiát, Balázst. Dolgozott reggelente egy étteremben, délután takarított irodákat, hétvégén autókat mosott, és éjszakánként huzatokat varrt. Mindezt csöndben, panasz nélkül. Minden fillérrel a fiát támogatta – a tanulásban, ruházkodásban, a legújabb telefonban.
És most ez a fiú szégyellte őt.
Judit az éjszaka közepén egy sóhajjal a fia fotójára nézett:
Hirdetés– Huszonöt évig kényeztettelek… de most én döntök. Megbocsáss, fiam.
Felállt, elővette az ágya melletti dobozt, benne a spórolt pénzével. A fizetése is megérkezett. Elment fodrászhoz, manikűröshöz, kiválasztotta a legszebb ruhát, amit megengedhetett magának.
És másnap megjelent az esküvőn.
A teremben elállt a lélegzet, mikor Judit belépett. Tíz évvel fiatalabbnak tűnt. A szőke frizurája tökéletes volt, a kék estélyi ruha elegáns, mozgása méltóságteljes. A férfi vendégek nem tudták levenni róla a szemüket.
Ő pedig csendben leült hátra, figyelte a fiát, és könnyekkel a szemében gyönyörködött benne. Mikor Balázs végre odament hozzá, csak ennyit kérdezett dühösen:
– Komolyan semmit sem jelentett a kérésem? Remélem, nem jössz a vacsorára is.
– Nem – mosolygott Judit halkan. – Már láttam, amit akartam.
De akkor odarohant hozzá Viki, a menyasszony.
– Judit néni, fantasztikusan néz ki! A szüleim is szeretnék, ha velünk tartana a vacsorára!
– Köszönöm, aranyom, de mennem kell.
– Mi az, hogy menni? – háborodott fel Viki. – Balázs, ez most mi?
– Igen, anya, mi a sietség? – próbálta menteni a helyzetet a fiú.
Amikor eljött a pillanat, hogy a szülők beszédet mondjanak, Judit átvette a mikrofont:
– Gyermekeim… kívánom, hogy szeressétek egymást egész életetekben, és mindig emlékezzetek rá, hogy a boldogság nem a pénzen múlik, hanem az egymás iránti tiszteleten.
A teremben néma csend volt, majd hangos taps tört ki. Judit elindult lefelé a színpadról, amikor hirtelen egy magas, elegáns férfi állta útját.
– Ez nem lehet igaz… Judit? Tényleg te vagy az?
– Gábor?! – a nő lélegzete elakadt.
– Az apósom üzlettársa, ő hívott meg. Csodálatos fiad van. – Gábor finoman megfogta Judit kezét. – Beszélhetnénk kicsit az ablaknál? Egyedül vagy itt? Én tíz éve elváltam. Nincs gyerekem…
Hosszú ideig beszélgettek. Gábor elmesélte, hogyan tévesztette meg az apja, hogyan próbálta megtalálni Juditot, és mennyire hiányzott neki. Elmesélte, hogyan élt üresen azóta, hogy elvesztette őt.
– Boldog voltam csak veled. Azóta soha – vallotta be.
– Ez most ünnep, Gábor. A részletekről majd máskor beszélünk. De most… – Judit elmosolyodott – meghívnál egy táncra?
A vendégek ámulva figyelték, ahogy az elegáns pár együtt táncol. Balázs is csak nézett – és először életében felismerte, hogy az anyja gyönyörű nő, aki egész életét neki áldozta. Szégyellte magát.
Látta, ahogy Judit karon fogva elindul Gáborral kifelé. Utolérte őket a verandán.
– Anya, hová mész?
– Elmegyek. Nem ezt akartad?
– Sajnálom, anya, de… ki ez a férfi?
– Kész vagyok vele a világ végére is elmenni – mondta Judit, majd kis szünet után hozzátette: – Balázs, ismerd meg az apádat. Ő Gábor.
A fiú megdöbbenten állt. Judit megállt, és mosolyogva hozzátette:
– Igen, úgy tűnik, hosszú beszélgetés vár ránk. De nem ma. Ma ünnep van!
