“Anya?” Mondta Douglas. “Mi a fenét keresel itt?”
“Mindent meg tudok magyarázni.” Anya békülékenyen felemelte a kezét, de aztán Douglas meglátta a férfit az ágya mellett öltözködni.
“Most viccelsz velem?” Douglas berontott a szobába. “Adam?”
Emma mostohaapja lehajtotta a fejét. Douglas még a gyengén megvilágított szobában is látta, hogy a férfi arca vörös, mint a paradicsom.
“Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, Douglas, de…”
“Ne is szólj hozzám” – vágta félbe Adamet Douglas, és visszafordult az anyjához.
“Apa kórházban van, gépek segítségével tartja magát az életben, te pedig a feleségem mostohaapjával alszol az ágyunkban? Mi… miért… miért… nem látod, hogy ez mennyire elcseszett dolog?”
“Sajnálom, Doug.” Anya letörölte a könnyeket az arcáról, és lehajtotta a fejét. “Tudom, hogy ez rosszul néz ki…”
“Rosszul néz ki?” Douglas hitetlenkedve felnevetett. “Ez rossz, anya. Az a fajta rossz, amit nem tudsz megmagyarázni vagy bocsánatot kérni érte.” Az ajtó felé mutatott. “Tűnjetek el a házamból, mindketten. Nem bírom tovább elviselni, hogy rátok nézzek.”
Doug az előszobában várta meg, amíg anyja és Adam befejezte az öltözködést, majd mindkettőjüket kikísérte. Az ajtóban anya megfordult, hogy megszólítsa.
“Őszintén sajnálom a történteket, Doug” – mondta. “Nem tudtam, hogy tudtodra adjam…” A válla fölött Adamre pillantott, aki éppen beszállt a kocsijába. “Néhány igazság túl fájdalmas, fiam.”
“Nem, az a fájdalmas, hogy tudod, hogy megcsalod apát, miközben ő gyakorlatilag a halálos ágyán fekszik.” Doug közelebb hajolt hozzá. “Most már értem, miért vádoltad olyan gyorsan Emmát azzal, hogy megcsal. Azért, mert rossz volt a lelkiismereted, és lenyomoztad őt!”
Anya zihálva hátrált meg. “Én… te ezt nem érted.”
“Nem akarom megérteni. Most már elég időt pazaroltam arra, hogy beszélgessek veled. Tűnj el a verandámról, és az életemből. Soha többé nem akarlak látni!”
Douglas becsukta az ajtót az anyja előtt. Nem tudta elhinni, amit az imént látott, de nem volt ideje semmit sem feldolgozni belőle. Nem tudta, hová mehetett Emma, de rendet kellett tennie, mielőtt visszatér. Soha nem tudhatott meg semmit erről.
Napjaink
Douglas a szőnyegen szétszórt fényképeket bámulta. A szemében lévő könnyek elhomályosították a részleteket, de ez nem mentette meg a fejébe vésődött képek elől:
HirdetésAdam ajkai Emma arcához nyomódtak; a lány ajkai szétnyíltak, mintha zihálna. Mindketten a gyűrött lepedők és csavart takarók tájékán bukdácsoltak az ágyán, a csupasz vállak kilátszottak, a férfi keze végig a lányon… hogy történhetett ez?
Douglas emlékezett, mennyire biztos volt benne, hogy a nő, akit aznap este kiáltozni hallott, Emma volt, és mennyire meglepődött, amikor látta, hogy az anyja kinyitja a hálószoba ajtaját. Fintorogva nézett le a fényképekre. Ezek a hálószobája előtti erkélyről készültek?
Emlékezett azokra a kora reggelekre, amikor kivitte a kávéját, és az erkélyajtón át bekukucskált, hogy lássa, Emma alszik. A szög jó volt… Anya biztosan az erkélyről készítette ezeket a képeket.
De miért? Miért vette a fáradtságot, hogy tetten érje a megcsaló feleségét, ráadásul az átkozott mostohaapjával, aztán miért lépett közbe, hogy eltussolja a dolgot? Miért…
Ekkor jutottak Douglas eszébe az anyja szavai.
Anya azt mondta, hogy egy jó anya mindent megtesz, hogy megvédje a gyermeke boldogságát azon a napon, amikor beleegyezett, hogy segít neki eltitkolni a meddőségét. Éppen mielőtt a férfi elmondta volna neki, hogy soha többé nem akarja látni, azt mondta neki, hogy néhány igazság túl fájdalmas.
“Erre gondoltál.” Douglas rátaposott az egyik fotóra.
Anya azért jött el hozzá aznap este, hogy bebizonyítsa, Emma hűtlen volt. Amikor anya felfedezte a szeretője kilétét, úgy döntött, hogy megvédi Douglast az igazságtól, és helyette a saját vállára veszi a felelősséget.
