Anya megrázta a fejét. “Ezt már megbeszéltük, Doug. Mivel a serdülőkor után mumpszot kaptál, és olyan rosszul, hogy az esélyed, hogy apa legyél…”
“Tudom!” Douglas felkiáltott. “De nem százszázalékosan lehetetlen. Miért nem tudsz örülni nekem, anya? Miért kell Emmát azzal vádolnod, hogy… Ő soha nem csalna meg engem!”
“Annyira belemerültél abba, amit hinni akarsz, hogy nem látod az igazságot.”
Anya keresztbe fonta a karját. “Akkor majd be kell bizonyítanom neked.”
“Maradj ki a házasságunkból” – mutatott Douglas anyára. “Sosem bocsátom meg neked, ha tönkreteszed a kapcsolatomat Emmával. Ő életem szerelme, a gyermekem anyja, és nem hagyom, hogy a szerelmünk útjába állj.”
Douglas elrohant az anyja házából, és hazaszáguldott. Nem tudta elhinni a lányt! Miféle anya hallott ilyen jó hírt, és vádolta meg rögtön hűtlenséggel a menyét?
“Ez a baba Isten ajándéka” – motyogta Douglas, miközben arra várt, hogy a közlekedési lámpa megváltozzon egy kereszteződésben. “Ők egy csoda, egy áldás.”
De anya szavai ott motoszkáltak az elméje mélyén. Arra a távolságtartásra gondolt, amit az elmúlt évben a házasságában érzett, és egy alattomos kétség költözött a szívébe.
Talán anyának igaza volt, amikor gyanakodott… nem. Megszorította a kormánykereket. Ő és Emma örökké együtt voltak. A szerelmük mély és igaz volt. De nem árthatott, ha bebizonyította, hogy anya tévedett, nem igaz?
Douglas legbelül tudta, hogy a gondolatainak semmi értelme. Végül is az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsa anya tévedését, az volt, hogy úgy nyomozott Emma után, mintha megcsalná. Gondolataiban ezt elhallgatta, miközben kitalált egy tervet.
Egy héttel később Douglas közölte Emmával, hogy néhány napra el kell hagynia a várost egy üzleti út miatt. Összepakolta a bőröndjét, búcsúcsókot adott Emmának, és bejelentkezett egy két háztömbnyire lévő szállodába.
Aznap este Douglas elhajtott a háza mellett. Annyira megdöbbent, amikor meglátta, hogy egy idegen autó parkol a kocsifelhajtón, hogy majdnem nekihajtott egy fának. Leparkolt, és a háza felé rohant.
Abban a pillanatban hallotta őket, ahogy belépett a házba. A nyögések zihálássá olvadtak, és a szerelmesek halk mormogása, ahogy egymásnak adtak hangot a gyönyörüknek. Douglas úgy érezte, mintha a lába ólommá vált volna, mintha a szíve elsorvadna a mellkasában.
Ekkor egy nő felkiáltott, és a világ elolvadt az izzó dühben, amely testének minden sejtjét betöltötte.
Ez volt az ő hangja, egy kiáltás, amely kizárólag a férj és feleség közötti szenvedélyes pillanatokhoz tartozott. Vörös mosódott át a látásán, ahogy követte a hangokat az emeletre, és elfordította a hálószoba ajtajának kilincsét. Zárva volt.
“Engedj be, Emma!” Douglas üvöltött, miközben ököllel az ajtóra csapott. “Nyisd ki azonnal, vagy mindkettőtöket megöllek!”
Az ajtóra mért ütései visszhangoztak a folyosón, az egyetlen hangok a házban, amely egyébként hirtelen csendbe borult.
Emma neve tépte szét a torkát, amikor utána kiáltott. Nem érzett fájdalmat, ahogy az ajtóra csapott, de az ökle nem volt elég erős. Megpördült, és felkapott egy felágaskodó lovat ábrázoló szobrot az előszobában lévő asztalról.
Douglas az ajtóba döngölte a szobrot. A fa megrepedt, a ló egyik lába pedig hangos csattanással letört, és lepattant a falról.
“Nem bújhatsz el előlem – kiáltotta Douglas, miközben újra nekivágódott az ajtónak. A szobor feje beleállt a lyukba, amit ő okozott. “Bemegyek!”
“Várj!” Egy nő kiabált odabentről. “Kinyitom az ajtót.”
Douglas megdermedt. Az a hang… biztos volt benne, hogy a kiáltások, amiket lentről hallott, Emmától jöttek, de a nő, aki most szólította, nem ő volt.
A lovasszobor kiesett a kezéből, és hangos puffanással a padlóra zuhant. Douglas hirtelen tudatára ébredt, hogy fáj a keze, mert az ajtóhoz ütötte, és hogy a torkában nyers érzés van a kiabálástól. Az ajtó zárja kattogott, és a zsanérok nyikorogtak, ahogy lassan kinyílt.
Egy nő állt az ajtóban, aki csak egy férfi pólót viselt. Douglas nem látott mást, csak a nőt, miközben a folyosón állt, levegő után kapkodva, a vér zúgott a fülében, miközben arra várt, hogy a világ újra értelmet nyerjen. Végül megrázta a fejét, és közelebb lépett.
