A fiam elhagyott, hogy az apjával és a gazdag mostohájával éljen. 4 évvel később kopogtatott az ajtómon, és segítséget kért
Valaha azt hittem, hogy a szeretet elég… hogy ha mindent megadok a fiamnak, még akkor is, ha ez engem teljesen kifoszt, ő látni fogja az áldozataimat, és szeretni fog érte. Tévedtem. A szeretet nem ragyog úgy, mint a gazdagság, és végül nem volt elég ahhoz, hogy megtartson engem. Alice vagyok, és ez az én történetem…
42 éves voltam, amikor a fiam elhagyott. De úgy éreztem, mintha évtizedekkel idősebb lennék.
Az élet sosem volt könnyű, de sosem is vártam, hogy az lesz. Az exférjem, John, akkor hagyott el minket, amikor a fiunk, Sam, még csak két éves volt. Időnként felbukkant, amikor épp kedve tartotta, apai odaadást ígért, majd újra eltűnt.
Gyorsan rájöttem, hogy ha a fiamnak stabilitásra van szüksége, akkor nekem kell megadnom neki.
Ledolgoztam magam, hogy fenntartsam magunkat. Pincérkedtem, irodákat takarítottam, polcokat pakoltam, mindent elvállaltam, hogy legyen pénz az alapvető dolgokra, hogy legyen mit enni, és hogy ne sötétben kelljen élnünk. Valaha voltak álmaim, de azok a felelősség súlya alatt eltűntek.
A főiskolai hitelek kísértettek, egy olyan diplomával, amit soha nem szereztem meg. Az életem egy véget nem érő küzdelem és áldozat volt, de közben mindig szerettem Samet minden egyes porcikámmal.
Sajnos, a szeretet nem volt az, amit ő meg tudott fogni a kezében.
„Miért van minden barátomnak jobb cuccuk, mint nekem?” csattant fel Sam. „Miért vagyok én az egyetlen, akinek régi telefonja van, és olcsó ruhái?”
Próbáltam elmagyarázni, hogy először a bérleti díjat, aztán a kaját és az áramot kell kifizetni. De nem számított. Ő csak azt látta, amit nem tudtam megadni neki.
„Nem érdekelnek a hülye számlák, anya!” sziszegte, a hangja remegett a kamaszkori dühben. „Tudod, mi az, hogy kinevetnek? Hogy én vagyok az egyetlen gyerek, aki nem mehet el az osztálykirándulásra? Hogy mindig ugyanazt a három pólót kell viselnem egész évben?”
A kezemet nyújtottam felé, miközben a takarítószerektől csúnya sebek voltak a bőrömön. „Sam, kisfiam, kérlek, értsd meg. Minden tőlem telhetőt megteszek…”
„Ami nem elég!” vágott közbe, könnyekkel az arcán. „17 éves vagyok… de úgy érzem, mint egy lúzer. Nem kértem, hogy ebbe az életbe szülessek! Nem kértem, hogy szegény legyek! Nem kértem, hogy a fiad legyek!”
Ezek a szavak, mint késként szúrtak a szívembe, de elnyeltem a fájdalmat. „Mi nem vagyunk szegények, Sam. Mi egymásnak vagyunk, és ez többet ér, mint…”
„Ne mondd ezt!” üvöltött, miközben ököllel a falhoz csapott. „A szeretet nem fizet semmit! Nem segít, amikor a suliban kinevetnek, és ‘second-hand Sam’-nek hívnak!”
És akkor Ő jött – az exférjem új felesége, Sam mostohaanyja. Lindsey úgy érkezett az életünkbe, mint egy hurrikán, amit selyem ruha ölel körbe.
Ő kifinomult volt, elegáns, és ami a legfontosabb, gazdag. Egy fényűző Mercedes-t vezetett a kis házunk elé, és úgy lépett be, mint aki soha nem aggódott túlköltések miatt.
„Ó, Sam! Annyit hallottam rólad,” lelkendezett, miközben a gyémánt karkötője csillogott a fényben, miközben megölelte.
Aztán jöttek az ajándékok – egy új iPhone, egy drága laptop, és márkás sportcipők. És amikor az exférjem felvetette, hogy Sam költözzön hozzájuk, Lindsey még jobban megkínálta az ajánlatot.
„Többet érdemelsz, drágám,” coo-olta. „Nagyobb szobát. Jobb iskolát. Saját autót. Gondolj a lehetőségekre!”
Tudtam, mi folyik itt. Ő vásárolja meg a fiam szeretetét, akárcsak valószínűleg az exférjemét is. De azt nem vártam, hogy Sam ilyen könnyedén eladja magát.
„Semmit nem adtál nekem!” ordította este. „Elegem van abból, hogy a legszegényebb gyerek vagyok mindenhol! Elmegyek apához meg Lindsey-hez, és te nem állíthatsz meg!”
Könyörögtem neki. Felidéztem neki azokat az éjszakákat, amikor beteg volt, és én nem aludtam, hogy mellette lehessek. Azokat az időket, amikor éhes voltam, hogy ő többet ehesse.
„Kérlek, Sam,” könyörögtem. „Nem emlékszel, amikor hét évesen tüdőgyulladásod volt? Három napig ott voltam melletted. Az a kényelmetlen kórházi székben aludtam, mert nem tudtam elengedni a kezed.”
„Az a dolgod volt, mint anyának,” vágott vissza, a szemei hidegek voltak. „Nem kapsz plusz pontot azért, mert megcsináltad, amit kellett.”
Úgy éreztem, mintha megütött volna. „Ez tényleg azt jelenti, hogy a szeretetem csak… egy munka volt?”
„Amit én gondolok,” mondta, miközben a ruháit egy sporttáskába hajigálta, „az az, hogy apu és Lindsey igazi életet akarnak adni nekem. Nem ezt… a végtelen küzdelmet.”
„Szóval ennyi? Kicserélsz engem egy nagyobb zsebpénzre?”
Egy pillanatra habozott, és láttam, hogy egy kis bizonytalanság fut át az arcán. De aztán megmerevedett az álla. „Ők jövőt kínálnak nekem, anya. Mit adsz nekem, ha nem… ezt?” Mutatott körbe a kis házunkban.
„Nem akarok már itt ragadni veled és az elkeseredett életeddel!” kiáltotta.
És pont ekkor érkezett Lindsey, és a fiam kilépett az életemből.
Utána futottam, mezítláb a hideg aszfalton. „Sam! Kérlek! Ne tedd ezt!” kiáltottam, nem törődve azzal, hogy mások is hallják a kétségbeesett kiáltásaimat.
Nem nézett vissza. Csak beszállt Lindsey fényűző autójába, és úgy csapta be az ajtót, mintha végleg lezárná.
„Szeretlek!” kiáltottam, ahogy az autó elhajtott. „Mindig itt leszek, ha szükséged van rám!”
De a szavaim elvesztek az aszfalton guruló gumik zajában, ahogy a fiam, az egyetlen gyermekem eltávozott.
Nem tartotta velem a kapcsolatot, hiába kerestem, egy levelemre sem válaszolt. Fájó szívvel, nehezen fogadtam el mindezt, de megtettem, mert azt akartam, hogy boldog legyen.
Aztán négy évvel később megjelent az ajtómban... Szakadt ruhákban, igénytelen, hosszúra nőtt, zsíros hajjal, esetlenül.
"Anya, segíts, kérlek..."
A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Annyi év után szorosan magamhoz öleltem és faggatni kezdtem mi történt.
Elmesélte, hogy a mostoha anyja akkor juthatott hozzá az örökségéhez, ha őt neveli, ha kizárólagos felügyeleti jogot kap felette, mert saját gyereket nem akart, de az örökségéhez egy gyerek volt a kulcs.
Amikor ez megtörtént, már csak teher volt, de a pénz miatt nem engedték vissza hozzám, mert akkor elbuktak volna mindent.
Elhanyagolták. Levetett ruhákat kapott, alig költöttek rá, otthon tanult, csak vizsgázni járt be. Soha sehova nem vitték.
Megkövetelték tőle a házimunkát, nem tölthetett időt a barátaival, úgy élt, mintha börtönben lett volna.
A szívem majd megszakadt.
Természetesen segítettem neki. Ügyvédhez fordultam, a gyermekvédelemhez és vissza szereztem a fiamat. Pereskedésbe, rengeteg pénzembe telt, de most már velem van, biztonságban. Fájt, ami kettőnk között történt, de Sam teljesen más gyerek lett. Érett, komoly és a mai napig minden nap bocsánatot kér, azért amit tett.
Nem haragszom rá. Kamasz volt, tomboltak benne a hormonok, tudom, hogy ettől függetlenül szeretett és mindig is szeretni fog.
Egy dolog számít, hogy most már minden rendben van.
