Azt hittem, hogy hazamegyek. Ehelyett egy rémálomba léptem be.
A ruháim és a személyes holmijaim szétszórva hevertek az utcán, mintha valami szemétkupac lennének. Az életem, amit tizenöt éven át építettem, egy pillanat alatt az út szélére került. És amikor felnéztem a házunk bejáratára, nem a férjem állt ott, aki kidobott…
Hanem az ő szeretője.
Fiatal volt, öntelt és elégedett magával, mintha már győzött volna. De a karma soha nem hagy adósságot kifizetetlenül.
Tizenöt évig voltam házas Péterrel. Tizenöt évig együtt építettük az otthonunkat, együtt neveltük a két gyermekünket, és én azt hittem, hogy egy csapat vagyunk.
Aztán egy nap, amikor hazaértem, az összes cuccom ott volt az utcán.
Az emberek lelassítottak mellettem, néhányan megsajnálva néztek rám, mások csak érdeklődve bámultak. Ott álltam megdermedve, miközben az életem darabjai szétszóródva feküdtek a fűben.
A személyes tárgyaim között ott voltak az anyák napi képeslapok is, amelyeket a gyermekeim készítettek nekem. Most pedig egy összetört cipősdoboz tetején hevertek, mintha semmit sem érnének.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó.
Ott állt ő. Bianka. Péter szeretője.
Karba tette a kezét, és félrebillentette a fejét.
– Már nem laksz itt, Éva. Vidd a holmidat, és menj el.
Nagyot nyeltem, a szívem hevesen vert.
– Mit jelentsen ez? Hol van Péter?
Ekkor Péter is kilépett az ajtón.
A tekintete hideg és közömbös volt… mintha egy idegen lennék számára, nem pedig az a nő, aki tizenöt évig szerette és támogatta.
– Mi a franc ez? – mutattam a szétdobált holmijaimra.
Péter sóhajtott, és a halántékát dörzsölte, mintha én lennék az, aki gondot okoz.
– Vége, Évi. Tovább léptem. Neked is ezt kellene tenned.
Ezek a szavak úgy csapódtak belém, mintha késsel vágtak volna belém.
– Tizenöt év… – suttogtam, elcsukló hangon. – Tizenöt év, Péter. Volt ebből bármi is valódi? Jelentettem neked valaha is többet, mint egy eldobható tárgy?
Egy pillanatra valami átfutott a szemén… talán bűntudat? De aztán azonnal újra közömbössé vált.
– Valódi volt… amíg már nem volt az.
Elszorult a torkom.
– Péter, van két gyerekünk! – kiáltottam kétségbeesetten.
Ekkor Bianka felnevetett, és Péterhez simult, mint aki teljes joggal van ott.
– És ők itt maradnak… velünk.
A gyomrom összeszorult.
Péter felé fordultam, könnyekkel a szememben, kétségbeesetten, dühösen, teljesen összetörve.
– Még azt sem engeded, hogy elvigyem őket?
Péter vállat vont.
– Nincs hová menned. Milyen anyává válnál így?
A kezem ökölbe szorult.
– Milyen apa az, aki tönkreteszi a gyermeke anyjának életét? – mondtam remegve a dühtől. – Milyen férfi dob el tizenöt évet, mintha semmit sem jelentene? Egy nap a gyerekeink látni fogják, ki is vagy valójában.
– Tűnj el! – mondta ridegen, miközben Bianka újra felnevetett.
Nem tudtam harcolni.
Mert abban a pillanatban, amikor megláttam a gyermekeimet az ajtóban sírni, tudtam, hogy ha most összetörök, akkor soha nem fogok talpra állni.
Így hát összepakoltam a ruháimat egy dobozba, és hívtam egy fuvart. Nem néztem vissza.
A következő hónapot a nővéremnél töltöttem, próbálva valahogy talpra állni.
Egy este, miközben bámultam a plafont, a nővérem óvatosan mellém ült.
– Évi… valamit meg kell hallgatnod.
Felém nyújtotta a telefonját.
A vonal másik végén Péter nagyapja, András bácsi volt. Egy komoly, tiszteletet parancsoló ember, akihez Péter mindig felnézett.
– Sajnálom, kedvesem. Nem volt joga így elbánni veled. Az a ház az én tulajdonom volt… de ezen most változtatok.
Megmerevedtem.
– Hogy… hogy érted ezt?
András bácsi halkan, de határozottan válaszolt:
– Amikor beteg voltam, te voltál az, aki ápoltál. Nem Péter. Nem az a nő, akivel most együtt van. Te voltál az, aki mellettem maradtál, amikor szükségem volt rád. És ezt nem felejtem el.
A könnyeim eleredtek.
– Én csak… segíteni akartam.
– Tudom. Ezért úgy döntöttem, hogy a házat neked adom.
Másnap visszatértem A HÁZAMBA.
Péter és Bianka az én kanapémon ültek. A saját konyhámból kávéztak.
Beléptem, és halkan megszólaltam:
– Kedvesem, pakolni kellene.
Bianka összehúzta a szemöldökét.
– Mit keresel itt?
Péter felpattant, és dühösen rám nézett.
– Hogy merészeled…
Ekkor felmutattam a papírokat.
– Ez a ház most már az enyém. Pakolj és takarodj.
Péter elsápadt.
Bianka felnevetett, de ebben már nem volt önbizalom.
– Ez csak egy vicc.
Mosolyogva feleltem:
– A vicc az volt, hogy azt hitted, megúszhatod.
Péter és Bianka nem tehettek mást, mint összepakoltak és elmentek.
Én pedig? Visszakaptam az otthonomat. Visszakaptam a gyerekeimet. És végre igazságot kaptam.