A férjem nem volt hajlandó új mosógépet venni, és azt mondta, mossak kézzel – mert megígérte az anyjának, hogy kifizeti a nyaralását
Hat hónappal a szülés után, miközben fuldokoltam a baba szennyes ruháiban és végletekig kimerültem, azt hittem, a férjem megérti majd, milyen nagy bajban vagyok, amikor elromlott a mosógépünk. De ahelyett, hogy segített volna, csak megvonta a vállát, és ennyit mondott:– Moss kézzel. Az emberek évszázadokon át így csinálták.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi időt fogok a mosással tölteni.
Hat hónappal ezelőtt megszületett az első kisbabánk. Azóta az életem egy véget nem érő körforgássá vált: etetés, pelenkázás, takarítás, főzés, mosás… annyi mosás! A babák több ruhát használnak el egy nap alatt, mint egy egész focicsapat.
Egy jobb napon legalább három-négy kiló apró bodyt, büfiket, takarót és partedlit mostam ki. Egy rosszabb napon? Inkább már nem is számoltam.
Szóval amikor a mosógépünk feladta a harcot, tudtam, hogy nagy bajban vagyok.
Épp mostam ki egy átnedvesedett adag ruhát, amikor a gép hangosan köhögött egyet, nyöszörgött egyet, aztán meghalt. Megnyomtam pár gombot – semmi. Kihúztam, visszadugtam – még mindig semmi.
Elszorult a torkom.
Amint Gábor hazaért a munkából, azonnal közöltem vele:
– A mosógép meghalt. Újat kell vennünk.
Gábor alig nézett fel a telefonjából.
– Azt mondtam, tönkrement a mosógép. Ki kell cserélni. Minél hamarabb.
Bólintott, miközben lerúgta a cipőjét, és tovább görgette a képernyőt.
– Jó. De ebben a hónapban nem megy.
Pislogtam.
– Tessék?
– Ebben a hónapban nem. Talán jövő hónapban, amikor megjön a fizetésem. Három hét.
Gyomrom görcsbe rándult.
– Gábor, nem bírok ki három hetet mosógép nélkül. A baba ruháit naponta kell rendesen kimosni!
Sóhajtott, mintha valami teljesen irracionálisat kérnék.
Letette a telefont, és nyújtózkodott.
– Nézd, már megígértem anyámnak, hogy kifizetem neki a nyaralását. Ráfér.
Rám meredt.
– Az anyád nyaralását?
– Igen. Segít nekünk a gyerekkel. Szerintem megérdemli.
Nehéz volt lenyelni ezt a szót. Az anyja havonta egyszer jött át. Leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, megette, amit főztem, és szunyókált, amíg a baba aludt. Ez nem segítség. Ez látogatás.
Gábor folytatta, mintha nem is most dobott volna le egy bombát:
– Azt mondta, pihenésre van szüksége, úgyhogy én állom az utat. Csak pár nap.
Karba tett kézzel néztem rá.
– Gábor, az anyád nem vigyáz a gyerekre. Átjön, eszik, alszik, hazamegy.
Felhúzta a szemöldökét.
– Ez nem igaz.
– Tényleg? Mikor cserélt utoljára pelenkát?
Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
– Nem ez a lényeg.
Felnevettem, de nem jókedvemben.
– Szerintem nagyon is az.
Gábor felsóhajtott, megdörzsölte az arcát.
– Nem tudnád addig kézzel mosni? Az emberek évszázadokig így csinálták. Nem haltak bele.
Bámultam rá, miközben a vérem forrt. Kézzel mossak. Mintha nem lenne így is elég dolgom. Mintha nem lennék már így is halálosan fáradt, fájó tagokkal és napi három óra alvással.
Mély levegőt vettem, ökölbe szorítottam a kezem. Ki akartam ordítani magam. De ismertem Gábort. A veszekedés nem fogja meggyőzni.
A szennyeskupacra néztem az ajtó mellett.
Jó. Ha azt akarja, hogy kézzel mossak, akkor kézzel fogok.
Az első adag nem is volt olyan borzalmas.
Töltöttem egy kád meleg vizet, beáztattam a babaruhákat, majd nekiláttam a sikálásnak. Fájt a karom, de azt mondogattam magamnak: ez csak pár hét.
A harmadik adag után viszont már a hátam sikított. Az ujjaim kirepedeztek. És még hátra voltak a törölközők, ágyneműk, Gábor munkaruhái…
Minden nap ugyanaz: felkelek, megetetem a babát, főzök, takarítok, kézzel mosok, kifacsarom, kiteregetem. Mire végzek, bedagad a kezem, merev a vállam, kifacsart a testem.
Gábor semmit nem vett észre.
Hazajött, lerúgta a cipőjét, megette a vacsorát, amit főztem, aztán ledőlt a kanapéra. Én alig tudtam kanalat tartani a kezemben, ő pedig egyszer sem kérdezte meg, szükségem van-e segítségre. Még csak nem is nézett a kezeimre, amik már vörösek és repedezettek voltak.
Egy este, miután újabb adag ruhát mostam ki, lerogytam mellé a kanapéra. Felszisszentem, miközben az ujjaimat dörzsöltem.
Rám pillantott.
– Veled meg mi van?
Felé fordultam.
– Hogyhogy mi van?
Megvonta a vállát.
– Fáradtnak látszol.
Kifakadt belőlem egy keserű nevetés.
– Nahát, vajon miért?
Meg se rezzent. Visszafordult a tévéhez. Abban a pillanatban valami eltört bennem.
Gábor soha nem fogja megérteni – hacsak nem érzi saját bőrén a kényelmetlenséget. Ha azt akarja, hogy úgy éljek, mint egy XIX. századi háziasszony, akkor ő is élhet úgy. Mint egy ősember.
Megterveztem a bosszúmat.
Másnap reggel ugyanúgy készítettem el Gábor uzsonnáját, ahogy minden máskor. Csakhogy a szokásos tartalmas ebéd helyett most köveket tettem a dobozába. Sima, lapos, szürke köveket. A tetejére egy gondosan összehajtott papírfecnit tettem.
Aztán megpusziltam az arcát, és kikísértem az ajtóig.
Pontban 12:30-kor Gábor kivágta az ajtót. Arca vörös volt a dühtől, és dühödten vágta le az uzsonnásdobozt a konyhapultra.
– Mi a fenét műveltél?! – ordította.
Éppen a mosogatónál álltam, egy konyharuhával töröltem meg a kezem. Ártatlan arccal fordultam felé.
– Mire gondolsz, drágám?
Felcsapta a doboz tetejét, kirázta a köveket, majd felkapta a papírt, és hangosan olvasni kezdte:
„A férfiak régen maguk vadászták le az ebédjüket. Vadássz magadnak valamit, gyújts tüzet a kövekkel, és süsd meg.”
Arca eltorzult a haragtól.
– Megőrültél, Júlia?! A kollégáim előtt nyitottam ki ezt a sz*rt!
Karba fontam a kezem.
– Ja, szóval a nyilvános megaláztatás rossz érzés, ha veled történik?
Gábor összeszorította az állkapcsát. Látszott rajta, hogy ordítani akar, de most először nem jött ki hang a száján.
Felkaptam az államat, és közelebb léptem hozzá.
Hirdetés– Na, mondjad csak, Gábor. Miben is különbözik ez attól, amit velem műveltél?
Csak nyelt egyet.
– Júlia, ez... ez gyerekes.
Felnevettem – élesen, keserűen.
– Szóval ha te szenvedsz, az „valódi probléma”. De ha én vagyok a végletekig kimerülve, az „gyerekes hiszti”?
Felemelte a kezét, tanácstalanul.
– Egyszerűen beszélhettél volna velem!
Fellobbant bennem a düh. Közelebb léptem hozzá, a hangom remegett.
– Beszéltem veled, Gábor! Mondtam, hogy nem bírok ki három hetet mosógép nélkül! Mondtam, hogy ki vagyok merülve! És te csak vállat vontál, és azt mondtad: „Moss kézzel.” Mintha 1825-öt írnánk, és én lennék a mosóasszonyod!
Láttam rajta, ahogy kezd megroppanni. Orrlyukai kitágultak, de a szemében ott bujkált a bűntudat.
A mosogató felé intettem.
– Mit gondoltál? Hogy majd szépen tűröm, csendben, kussolva? Hogy nap mint nap kicsavarom a ruhákat, feltört kézzel, miközben te elnyúlsz a kanapén?
Gábor elfordította a tekintetét, és megdörzsölte a tarkóját.
– Nem vagyok a cseléded, Gábor. És főleg nem az anyád!
Csend. Aztán végre megszólalt:
– Értem.
– Tényleg? – kérdeztem halkan.
Sóhajtott, a válla lejjebb ereszkedett.
– Igen. Most már értem.
Hosszan néztem rá, hagytam, hogy a csend megüljön köztünk. Aztán visszafordultam a mosogatóhoz.
– Jó – mondtam egyszerűen, miközben leöblítettem a kezemről a habot. – Mert komolyan mondom, Gábor: ha még egyszer az anyád nyaralása fontosabb lesz a legalapvetőbb szükségleteimnél, akkor készülj fel, hogy a kövekkel kell tüzet raknod magadnak.
Gábor egész este duzzogott.
Alig evett a vacsorából. Nem kapcsolta be a tévét. Csak ült a kanapén, összefont karral, és meredt a falra, mintha az is elárulta volna. Néha hangosan sóhajtott, mintha azt várná, hogy megsajnáljam.
De nem sajnáltam.
Most végre ő volt az, aki kényelmetlenül érezte magát. Ő volt az, aki kénytelen volt szembenézni a saját döntéseinek következményeivel. És én? Én teljesen elégedetten hagytam, hogy forrjon a saját levében.
Másnap valami furcsa történt.
Gábor ébresztője korábban csörgött, mint szokott. Nem nyomta le ötször a szundit, mint általában. Felkelt. Gyorsan felöltözött, és szó nélkül elment otthonról.
Nem kérdeztem, hova megy. Csak vártam.
Este, amikor hazaért, először a hangját hallottam meg: egy nagy doboz súrlódott végig az előszobán.
Megfordultam – és ott volt. Egy vadonatúj mosógép.
Gábor nem szólt semmit. Csak nekilátott beüzemelni. Csatlakoztatta a csöveket, beállította a programokat. Nem morgott, nem hárított, nem magyarázkodott. Csak csendes elszántsággal tette a dolgát.
Mikor végzett, végre felnézett rám. Arcán bűnbánó kifejezés, a hangja halk volt.
– Most már tényleg értem.
Egy darabig csak néztem rá, aztán bólintottam.
Megdörzsölte a tarkóját.
– Hát… előbb kellett volna hallgatnom rád.
– Igen – mondtam, miközben összefontam a karom. – Előbb kellett volna.
Bólintott, lenyelte, amit mondtam, majd csendben elvonult a telefonjával. Nem volt vita, nem volt védekezés – csak elfogadás.
És tudod mit? Az bőven elég volt.
