A férjem kitett engem és az újszülött kislányunkat az otthonunkból, mert az anyósom ezt parancsolta neki
Mindig arról álmodoztam, hogy egy kisbaba még közelebb hoz minket egymáshoz. De a férjem anyja, Márta, teljesen más terveket szőtt. Mindent irányított, és László, a férjem, hagyta is neki. Próbáltam határokat szabni, de semmi sem készített fel arra az árulásra, amely végül az ajtóban állva hagyott, a karomban az újszülött kislányunkkal.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, úgy éreztem magam, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Lászlóval régóta vágytunk egy gyermekre, és végre valóra vált az álmunk.
Csakhogy nem csak mi vártuk ezt a babát. Márta is – de egészen más módon.
Soha nem kedvelt engem. Nem is próbálta leplezni. Már a kezdetektől világossá tette, hogy nem tart méltónak a fiához.
– László jobbat érdemelne – mondogatta gyakran, miközben rosszallóan csóválta a fejét.
Amikor azonban kiderült, hogy terhes vagyok, minden megváltozott. És sajnos nem jó irányba.
Mintha a baba az övé lett volna, nem az enyém. Mindent irányítani akart.
– El kell kísérjelek az orvoshoz – közölte, miközben már nyúlt is a kabátjáért, mielőtt még tiltakozhattam volna.
– Nincs rá szükség, László is jön velem – feleltem próbálva udvarias maradni.
De ő csak legyintett.
– Én jobban tudom, mi a legjobb – jelentette ki magabiztosan.
Már a babaszoba berendezése is kész rémálom volt. Márta teljesen átvette az irányítást. Ő választotta ki a bútorokat, a tapétát, még a kiságyat is.
– A szoba legyen kék – jelentette ki. – Fiú lesz!
– Azt még nem is tudjuk – próbáltam ellenkezni.
– Érzem – nézett rám sokatmondóan.
A terhességem nehéz volt. Állandóan hányingerrel küzdöttem, alig tudtam enni, gyenge voltam.
De Márta ezt figyelmen kívül hagyta. Naponta átjött, és telezsúfolta a házat nehéz, zsíros ételekkel, amiket László persze nagy élvezettel evett. Én pedig közben a fürdőszobában küszködtem a rosszulléttel.
Egy ponton nem bírtam tovább. Megkértem Lászlót, hogy ne osszon meg vele semmilyen információt a terhességemről.
Mégis, amikor elmentünk az ultrahangra – ahol kiderült volna a baba neme –, Márta már ott ült a váróban, mintha teljesen természetes lenne, hogy ott van.
Megdermedtem.
– Honnan tudta meg, hogy jövünk? – kérdeztem a férjemtől.
László elfordította a tekintetét.
– Én mondtam el neki – vallotta be halkan.
Forrt bennem a düh.
– Megkértelek, hogy ne tedd! Ez az én terhességem, az én testem! – sziszegtem.
De mielőtt még folytathattam volna, behívtak minket a vizsgálatra.
A monitoron megjelent a kisbabánk képe.
– Kislány lesz – mondta az orvos mosolyogva.
A szívem hevesen vert. Álmodoztunk erről a pillanatról.
– Egy kislány – suttogtam.
László arca felragyogott. De aztán meglátta az anyját.
Márta ajkai vékony vonallá préselődtek.
– Még erre sem voltál képes? – sziszegte. – A fiamnak fiút kellett volna szülnöd.
Ökölbe szorítottam a kezem.
– Egy örököst, mi? Hogy továbbvihesse a videójáték-gyűjteményét? – csattantam fel. – Csak hogy tudd, a baba neme az apától függ, nem az anyától.
Márta szeme megvillant.
– Ez hazugság! – kiabálta. – A te tested a probléma! Soha nem voltál méltó a fiamhoz!
Az orvos zavartan megköszörülte a torkát, a nővér pedig együttérzően nézett rám.
Mély levegőt vettem, és megfogtam László kezét.
– Menjünk – mondtam neki remegő hangon.
A kocsiban újra Lászlóhoz fordultam.
– Miért mondtad el neki?
Ő csak megvonta a vállát.
– Ő a nagymama.
– Én vagyok a feleséged! A lányunkat hordom a szívem alatt! Nem érdekel, hogy mit érzek?
– Egyszerűen ne törődj vele – legyintett.
HirdetésKönnyű volt neki. Őt nem támadta folyamatosan az anyja.
Második rész:
Amikor a vajúdás elkezdődött, a fájdalom elsöpört mindent.
Túl korán jött.
László a kórházba rohant velem.
Az orvosok elvették a lányomat, amint megszületett.
– Túl sok vért veszít! – hallottam valakit kiáltani.
A világ elsötétült.
Amikor magamhoz tértem, Márta viharzott be a kórterembe.
– Még csak nem is szóltál, hogy szülsz?!
László sóhajtott.
– Túl gyorsan történt.
A nővér bejött, karjaiban a kislányommal. A szívem összeszorult. De mielőtt elérhettem volna, Márta kikapta a kezéből.
– Milyen gyönyörű kislány – mondta elégedetten.
– Etetni kell – szólt a nővér.
– Akkor adjatok neki tápszert – felelte Márta.
Összeszedtem minden erőmet.
– Szoptatni fogom.
– Akkor mindig el fogod venni tőlem! – sziszegte.
László végre közbelépett, és visszaadta nekem a lányomat.
Egy nap egy borítékot adott a férjem kezébe.
– Ez egy DNS-teszt – mondta Márta.
László arca elsötétült.
– Egy órád van, hogy elhagyjátok a házat – mondta nekem.
Napokkal később valódi DNS-tesztet csináltattam.
– Eliza a te lányod – nyújtottam át neki az eredményt.
László elsápadt.
– Judit, sajnálom…
Megráztam a fejem.
– Nem. Eliza és én jól leszünk nélküled.
László kiáltott utánam, de én elhajtottam. Tudtam, hogy a lányom és én ennél jobbat érdemlünk.
