Mindig azt hittem, hogy a gyermek születése közelebb hoz majd minket Zoltánnal, hogy végre igazi családdá válunk. De még csak nem is sejtettem, hogy az anyja, Mária, mindent a saját kezébe vesz – és Zoltán hagyja ezt.
Próbáltam határokat szabni, jelezni, hogy ez a mi gyermekünk, a mi családunk. De semmi sem készíthetett fel arra az árulásra, arra a pillanatra, amikor az újszülött kislányommal a karomban álltam az ajtóban, nem tudva, hova menjek.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a boldogságtól a fellegekben jártam. Zoltánnal annyit beszéltünk erről, álmodoztunk arról a napról, amikor végre a karunkban tarthatjuk a kisbabánkat. Elképzeltem, ahogy együtt rendezzük be a gyerekszobát, neveket választunk, élvezzük a szülői lét első napjait.
De nem én voltam az egyetlen, aki várta ezt a gyermeket. Mária is várta – de teljesen másképp, mint én.
Soha nem kedvelt engem. Már az első találkozásunkkor éreztette, hogy nem tart méltónak a fiához.
— Zoltán jobbat érdemelne — csóválta a fejét minden alkalommal, amikor a közelében voltam.
De amint megtudta, hogy terhes vagyok, minden megváltozott. És nem a jó irányba.
Mintha a gyermek az övé lenne, nem az enyém. Mindenbe beleavatkozott.
— Szükséged van valakire, aki elkísér az orvoshoz — mondta, miközben már vette is a kabátját, esélyt sem adva a tiltakozásra. — Te még azt sem tudod, mit csinálsz.
Amikor elkezdtünk készülni a baba érkezésére, mindent ő irányított. Bútort választott, elutasította a döntéseimet, ragaszkodott hozzá:
— A gyerekszoba legyen kék. Fiútok lesz.
A terhesség nehéz volt számomra. Folyamatosan hányingerem volt, alig tudtam enni. De Máriát ez nem érdekelte. Bejött a házba, zsíros ételek illatával töltötte meg, mosolyogva nézte, ahogy Zoltán élvezi a főztjét, miközben én alig álltam a lábamon.
Nem bírtam tovább. Megkértem Zoltánt, hogy ne mondjon el neki több dolgot.
De valahogy, amikor elmentünk az ultrahangra, hogy megtudjuk a baba nemét, Mária már ott ült a váróteremben. Megdermedtem. Honnan tudta?
— Kislány lesz — mondta az orvos.
Megszorítottam Zoltán kezét, a szívem hevesen vert. Olyan régóta vártuk ezt a pillanatot. Kislány. A mi kis hercegnőnk. Ránéztem Zoltánra, várva, hogy ugyanazt az örömöt lássam a szemében.
Az arca felragyogott a boldogságtól. De aztán megláttam Máriát.
Összeszorította az ajkait.
— Még egy fiút sem tudtál neki szülni — sziszegte. — Örökös kellett volna neki.
Ökölbe szorítottam a kezem.
— Örökös? A videójáték-gyűjteményének? — tört ki belőlem. — És csak hogy tudd, a gyermek neme az apától függ, nem az anyától.
Mária összeszűkítette a szemét.
— Hazugság — vágta rá. — A te tested a hibás! Soha nem voltál méltó a fiamhoz.
Az orvos zavartan köhintett, a nővér együttérző pillantást vetett rám. Összeszorítottam a fogaimat.
— Menjünk, Zoltán — sóhajtottam.
Az autóban felé fordultam.
— Honnan tudta az ultrahang időpontját?
Zoltán elfordította a tekintetét.
— Én mondtam el neki — motyogta Zoltán halkan, miközben továbbra is nem mert rám nézni.
Éreztem, ahogy a düh felforr bennem, mint egy túlmelegedett lábas víz.
— Megkértelek, hogy NE mondd el neki! — csattantam fel. — Ő felemészt engem, Zoltán! Én nem bírom tovább!
— Ő a nagymama — mondta fásultan.
— És én a feleséged vagyok! Én hordom a gyereked! Egyáltalán érdekelnek még az érzéseim?!
— Egyszerűen ne törődj vele — legyintett.
Könnyű azt mondani. Őt nem támadta le senki. Ő nem volt az, aki egyedül érezte magát egy házban, ahol minden a férje anyjának ízlése szerint működött. A férjem nem védett meg engem.
A szülés éjszakáján a fájdalom úgy csapott le rám, mint egy villám. Minden összefolyt a szemem előtt, a hangok távolinak tűntek, és egyre csak azt éreztem: történik valami rossz.
Miután a kislányom megszületett, azonnal elvitték tőlem.
— Túl erős a vérzés! — kiáltotta az orvos.
A világ elhomályosult, a testem üresnek tűnt. Azt mondták, alig éltem túl. Közel voltam a halálhoz.
Mire magamhoz tértem, csak annyit éreztem, hogy valami hiányzik. Nem a testemből, hanem a szívemből.
És akkor berontott Mária.
— Miért nem mondták meg, hogy szültél már?! — ordította. Az arca vörös volt a dühtől.
Zoltán halkan válaszolt:
— Túl gyorsan történt minden.
— Ez nem kifogás! — sziszegte Mária, és a tekintete villámokat szórt.
Ekkor bejött a nővér, karjában a kislányommal. A szívem megszorult. De mielőtt karomba vehettem volna, Mária odalépett és kiragadta a babát.
— Milyen kis szépség — dünnyögte, miközben ringatta a gyereket.
Feltápászkodtam az ágyban, és rekedt hangon kértem:
— Add ide őt.
A nővér közbevágott:
— Ő éhes.
Mária gúnyosan elmosolyodott.
— Adjunk neki tápszert.
Ekkor végre Zoltán lépett. Óvatosan kivette a gyereket Mária karjából, és odaadta nekem.
Elsírtam magam. Ő az enyém volt. Ő mindenért megérte.
Két hét telt el.
Mária naponta jött — meghívás nélkül. Ráadásul sosem nevezte a kislányt a valódi nevén.
— Kis Lili — mondogatta mosolyogva.
— A neve Anna — javítottam ki minden alkalommal.
De mintha meg sem hallotta volna. Zoltán ilyenkor mindig hallgatott. Nem állt mellém. Nem mondta ki hangosan, hogy én vagyok az anya, és mi döntjük el, mi legyen a nevünk.
Egy nap Mária megint megjelent — ezúttal egy borítékkal a kezében.
— Ez meg mi? — vonta össze a szemöldökét Zoltán.
— Bizonyíték — felelte Mária gúnyosan. — Kata megcsalt téged.
Zoltán keze megremegett. Kihúzta a papírt, és olvasni kezdte. Az arca elborult.
— Pakolj össze. Van egy órád. — mondta fagyosan, és hátat fordított nekem.
— Mégis mit csináltál?! — kiáltottam Máriára.
Karba tett kézzel állt, diadalmasan:
— Soha nem voltál elég jó neki.
Erősebben öleltem meg Annát.
— Ez a teszt hamisítvány!
Mária vállat vont:
— Zoltánnak valódi feleség kell. Olyan, aki fiút szül nekem.
A bennem szunnyadó düh lángra lobbant. Felkaptam a gyereket, a ruháimat, Zoltán fogkeféjét — csak úgy, dühből — és kiléptem az ajtón.
Három nap telt el, mióta elhagytam a házat.
Egy barátnőmnél húztam meg magam Annával. A fejemben zakatolt a gondolat: mi van, ha tényleg elhiszi neki? Mi van, ha örökre elvesztett minket?
De egy dologban biztos voltam: az igazságot meg kell tudnia.
Nem volt más lehetőségem. Elmentem egy független DNS-tesztközpontba, ahol Annától és tőlem mintát vettek. A harmadik minta Zoltántól kellett volna származzon.
Megkaptam. Zoltán fogkeféje, amit dühömben magammal vittem.
Három nap múlva csengettem.
Zoltán nyitott ajtót.
Az arca komor volt. Ahogy meglátott, szemében egyszerre csillant meg meglepetés, félelem és… bűntudat?
— Mit akarsz? — kérdezte fáradtan.
Egy szót sem szóltam. A kezembe nyomtam a borítékot.
— Ez az igazi teszt — mondtam halkan. — A fogkefédet használták. Független labor. Becsületes eredmény.
Zoltán lassan kibontotta a borítékot. A szeme végigfutott a sorokon, majd elakadt az utolsón.
— 99,9% egyezés — suttogta.
— Anna a te lányod — néztem rá keményen. — Az elejétől kezdve az volt.
Néhány pillanatig csak a csend volt közöttünk. Aztán felemelte a tekintetét.
— Kata… ne haragudj… Én csak… nem tudtam, mit higgyek…
— Nem tudtad? — kérdeztem halkan. — De azt tudtad, hogy Mária gyűlöl engem. És mégis neki hittél.
— Előttem volt a papír… — védekezett. — Olyan meggyőző volt.
— És te olyan könnyen elhitted. Nem kérdeztél. Nem beszéltél velem. Nem néztél a szemembe.
Zoltán közelebb lépett, a hangja elcsuklott:
— Sajnálom. Hibáztam. Őrültség volt. Vissza akarom kapni a családom.
Megráztam a fejem.
— Túl késő. Nem csak engem dobtál ki azon az ajtón, Zoltán. A lányodat is. Egy újszülöttet. A saját gyerekedet.
— Elhagytál minket! — vágta rá hirtelen.
— Te küldtél el minket! — emeltem fel a hangomat. — Egy hamisított papír miatt! Anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtál volna azon, kinek van oka hazudni.
Zoltán lehajtotta a fejét.
— Megszakítom vele a kapcsolatot. Elhatároztam. Csak gyere vissza.
— Nem. Most én döntök. És azt akarom, hogy Anna boldog legyen. Nem fogom kitenni őt annak, amit én átéltem.
— Mit akarsz akkor?
— Válást. Teljes felügyeletet. És hogy többé ne próbálja meg senki elvenni tőlem azt, aki a legfontosabb.
Zoltán rám nézett. Most először láttam az arcán őszinte félelmet.
— Szeretlek… szeretlek titeket…
— Aki szeret, az véd. Nem hagy cserben. Te ezt nem tetted meg. És most már nem kérek belőle.
Ahogy hátraléptem az ajtóból, Anna az ölemben elmosolyodott. Épp akkor kezdett gügyögni.
Zoltán utána nyúlt, de már késő volt.
Kiléptem az ajtón, és egy pillanatra visszanéztem.
— Mi jól leszünk. Én és Anna. Egymásnak elég leszünk.
És ezzel örökre elmentem.
Egy év telt el.
Most már van saját albérletünk. Anna mászik, gügyög, és a mosolyával minden reggel új értelmet ad az életemnek.
Néha még álmodom arról, milyen lett volna, ha Zoltán mellett maradunk. De aztán eszembe jut az a hideg hang: „Pakolj össze. Egy órád van.”
És tudom: akkor volt a legjobb döntésem, amikor kiléptem azon az ajtón.
Mária? Nem hallottam róla. És nem is akarok.
Zoltán néha próbál írni. Megbánás, könnyek, „mindent újrakezdenénk”. De a válás folyamatban van, és Anna velem marad. Örökre.