„A férjem anyja 'véletlenül' leverte a nembejelentő tortát – de a mosolya mindent elárult...”
Amikor azt mondom, hogy az anyósom, Katalin tehetséges abban, hogy minden fontos családi pillanatot elrontson, egyáltalán nem túlozok. Ez már-már családi legenda: ha valami fontos történik, ő biztosan ott van – és elrontja.
Engedd meg, hogy bemutassam néhány emlékezetes „produkcióját”.
A legelső természetesen az esküvőnk volt Gáborral. Míg más anyósok azon aggódnak, hogy beilleszkedjenek és ne tűnjenek ki, ő egy krémszínű ruhában érkezett, ami fotókon szinte hófehérnek tűnt.
– Ez nem fehér – mondta ártatlan ábrázattal, amit az elmúlt öt évtizedben tökélyre fejlesztett. – Ez… krém.
A képek mást mesélnek. A színek annyira világosak voltak a napfényes templomudvarban, hogy konkrétan elvakították a tekintetet. Soha nem felejtem el azt a gyomorgörcsöt, amikor először néztem át a fotókat, és rájöttem, hogy minden egyes képet elrontott, amin rajta volt.
Aztán jött a terhességi bejelentés.
Gáborral gondosan megterveztük, hogyan közöljük a hírt. Egy meghitt családi vacsorát szerveztünk egy budai étteremben, ahol saját készítésű kis kártyákkal szerettük volna elmondani a nagy hírt.
De Katalin megelőzött minket. A vacsora előtti napon kaptam egy értesítést a Facebookon: ő posztolta a mi terhességi bejelentésünket. Megjelölte benne az egész családot.
– Annyira izgatott voltam – mondta később, amikor szembesítettem. – Egyszerűen nem bírtam magamban tartani.
A bocsánatkérés... hát, legyünk őszinték: még csak köszönöm-szintet sem ütött meg.
És a babanevek? Az már a humor határát súrolta. Mi Gáborral hónapokig fontolgattuk a neveket. Végül két lehetőség maradt: Benedek, ha fiú lesz, és Zsófi, ha lány. Azt akartuk, hogy ez titok maradjon a nembejelentésig.
De Katalin gyorsabb volt, mint egy hírügynökség. A teljes baráti bridzscsoportját tájékoztatta. Még el sem mondtuk a családnak, már a boltban szólított meg egy idős hölgy:
– Ó, a Zsófi név olyan különös! Nem gondolják, hogy egy hagyományosabb név jobb lenne?
Amikor számonkértem Katalint:
– Ó, hát elfelejtettem, hogy titokban akartátok tartani – nevetett. – És különben is, mindenki kérdezett!
Szóval amikor úgy döntöttünk, hogy nemi bejelentő partit tartunk, már nagyon óvatos voltam.
Egy este az ágyban feküdve a plafont bámultam, és felsoroltam Gábornak, hogy mi minden mehet félre.
– Könnyebb lenne, ha meg sem hívnánk – sóhajtottam.
– Ő jó szándékú – felelte Gábor, miközben megfogta a kezem. – Adjunk neki egy esélyt. Ez csak egy torta. Nem tudja elrontani.
A férjem... mindig a legjobbat feltételezi az emberekről. Még akkor is, ha ezek az emberek szinte dokumentált sabotázzsal bírnak a múltjukban.
Az udvar azon a délutánon valóságos kis csodavilág volt. Lágy, nyári fény szűrődött át a diófák lombjain, a kertben tökéletesen elrendezett rózsaszín és kék édességek pompáztak. A gyerekek kérdőjeles lufikkal szaladgáltak, a felnőttek gyöngyöző bodzaszörpöt ittak.
És a középpontban: a torta. Egy gyönyörű, hófehér emeletes sütemény, rajta kis cukorkérdőjelekkel, és egy vidám felirat: „Fiú vagy lány?”
A tortát a sógornőm, Luca hozta. Saját maga rendelte, biztonságos helyről.
Mindenki mosolygott. A levegőben izgatott várakozás vibrált.
Aztán megérkezett Katalin.
Húsz perc késéssel, rózsaszín blúzban (természetesen nagyon diszkrét).
– Puszi, drágám! – mondta az évek alatt begyakorolt, mesterkélt kedvességgel, miközben úgy nézett végig az udvaron, mint egy ellenőr.
Azonnal a tortához lépett.
– Ez biztosan stabil? – kérdezte, miközben méregetni kezdte. – Olyan magas... nehogy baj legyen.
Luca nem hagyta magát:
– Minden rendben van, anya. Én hoztam, nagyon figyeltem rá.
Láttam, ahogy Katalin körbejárja a tortát, mint egy ragadozó. Olyan volt, mint aki hibát keres, egy kis repedést a mázban, ahol lecsaphat.
Tudtam, hogy lépnem kell.
– Na, vágjunk bele! – jelentettem ki mosolyogva, de belül remegve. – Mindenki jöjjön közelebb!
Mindenki elővette a telefonját, Gábor és én készen álltunk. A kamera felé fordultunk... és akkor jött a csapás.
– Várjatok! – szólt Katalin. – Hadd toljam közelebb a tortát.
Mire bárki közbe szólhatott volna, megragadta a torta alapját – és egy szempillantás alatt a földre döntötte.
A máz és a rózsaszín rétegek a gondosan lenyírt fűbe fröccsentek szanaszét.
Hirtelen síri csend lett.
Egy pillanatra minden megállt. A madarak is elhallgattak, mintha az univerzum maga is ledöbbent volna azon, ami történt.
Én pedig álltam ott, bénultan, könnyekkel küszködve. Ez a mi pillanatunk lett volna. Egy egyszerű, megható, tökéletes emlék. És ő – Katalin – egyetlen mozdulattal tönkretette.
A szeme nagyra nyílt, a keze a szája elé kapott, de az a kis, elégedett félmosoly, ami az arca sarkában bujkált, mindent elárult.
Aztán valami váratlan történt.
Luca, a sógornőm, hirtelen nevetni kezdett. Nem zavartan, nem kínosan – őszintén, tiszta szívből.
– Mi az, hogy te nevetsz?! – fordultam felé, a hangom rekedt volt a visszafojtott könnytől.
Luca csak a fejét rázta, majd hangosan felkiáltott:
– Tudtam! Tudtam, hogy ezt fogja csinálni!
Katalin arca megdermedt.
– Luca! Mit beszélsz?! – csattant fel. – Ez csak egy baleset volt!
– Ó, tényleg? Akkor hogyan magyarázod azt a telefonhívást Donnával tegnap este? – Luca keresztbe tette a karját. – Én is ott voltam. A konyhában. Hallottam, amikor azt mondtad neki, hogy „Nem hagyom, hogy egy torta legyen a középpontban”, és hogy egy „véletlen könyökléssel” megmented a napot.
Az udvaron hirtelen dermesztő csend lett. Mindenki megdermedt, még a gyerekek is abbahagyták a játékot.
Gábor közelebb lépett hozzám, megszorította a kezem.
– Ez komoly? – kérdezte halkan Lucától.
– Nagyon is. – Luca máris a kerti asztalhoz lépett, és elővett egy másik tortadobozt, amit eddig az árnyékban tartott. – Ez itt az igazi torta.
Katalin arca kifehéredett. A magabiztos mosoly egy pillanat alatt lehervadt róla.
– Mi ez…? – kérdezte elhaló hangon. – Ez most… ez komoly?
– Komolyabb, mint a szándékod, hogy elrontsd a napunkat – felelte Luca határozottan. – Tudod, ez a nap nem rólad szól.
Letette a második tortát. Ugyanúgy nézett ki, mint az előző: fehér máz, cukor kérdőjelek, gyönyörű kivitel. De ezúttal senki sem engedte Katalin közelébe.
– Köszönöm, Luca – suttogtam. – Tényleg… ezt sosem fogom elfelejteni.
– Ne is próbáld – kacsintott, és visszament a helyére.
Mindenki újra összegyűlt. Ezúttal Gábor és én még szorosabban álltunk egymás mellett. Megfogtuk a kést, és a tortába vágtunk. Egyetlen, tiszta mozdulattal feltárult a fényes kék piskótaréteg.
– Fiú lesz! – kiáltott fel valaki a tömegből, mire hangos taps és ujjongás hallatszott.
Az emberek ölelkeztek, fényképeztek, nevetgéltek.
Kivéve Katalint.
Ő csendben állt a sarokban, a rózsaszín blúza most már tejszínhabos és tortamorzsás volt, az arca sápadt, a tekintete rideg. Nem mondott semmit. Nem gratulált. Csak ott állt.
Három nap telt el úgy, hogy nem hallottunk felőle. Se telefon, se üzenet, se passzív-agresszív poszt a Facebookon. Őszintén? Felüdülés volt.
Aztán a negyedik napon megjelent a lakásunk előtt. Egy boltban vásárolt tortát hozott, amin egyetlen szó volt habbal írva: „Sajnálom”. A kezében egy csokor gyűrött virág volt – vegyes, színtelen, olcsó.
– Elgondolkodtam – kezdte, amikor ajtót nyitottam. – Talán… talán egy kicsit túlléptem a határt.
– Kicsit? – vontam fel a szemöldököm.
– Tudom, hogy néha sok vagyok – fojtotta el a sóhajt –, de szeretném, ha tudnád… hogy nem akarok rosszat. Néha csak… nem tudom, mikor kell hátrébb lépnem.
Nem mondtam semmit. De láttam a szemében, hogy legalább részben őszinte volt.
Végül beengedtem. Nem miatta – hanem a mi nyugalmunk miatt.
Gábor később azt mondta:
– Nem a tökéletesség számít. Hanem hogy tudjunk együtt élni a hibákkal.
Most, ahányszor ránézek a fényképre, amin Gáborral együtt tartjuk a kést, és az igazi tortába vágunk, mosolygok. Nemcsak azért, mert kisfiunk lesz, hanem mert nem hagytuk, hogy elvegyék tőlünk a pillanatot.
Átvettük azt, amit más tönkretett volna – és győzelemre fordítottuk.
És ha egyszer Benedek nagyobb lesz, és megkérdezi, hogy milyen volt, amikor megtudtuk, hogy ő fiúnak születik – el fogjuk mesélni a történetet.
Nem a drámát.
Hanem azt, hogy milyen szeretetteljesen és egységben tudtunk örülni annak, hogy ő jön hozzánk.
Mert a család néha zajos, néha zavaros, de a szeretet – az mindig hangosabb marad.
