A férj vidékre küldte a feleségét "fogyni", de amit a nő tett, attól az egész falu és a főnöke is padlót fogott! 😱 Nem csak visszavágott... hanem új életet kezdett!
– Nem értelek – mondta Katalin.
– Semmi különös – legyintett István. – Egyszerűen csak egy kis nyugalomra vágyom. Tudod mit? Menj el a vidéki házba. Pihenj meg, lazíts egy kicsit, formába is jöhetnél… kicsit szétszórtnak tűnsz mostanában.
Katalin egy pillanatig csak nézett rá. Tudta, hogy István a gyógyszeres kezelése miatti súlygyarapodására céloz, de nem volt kedve vitatkozni.
– És hol van az a ház? – kérdezte szárazon.
– Egy nagyon festői kis helyen – mosolygott István. – Tetszeni fog.
Katalin inkább lenyelte a válaszát. Ő is fáradt volt. „Talán csak belefáradtunk egymásba” – gondolta. – „Hadd unatkozzon nélkülem. Én pedig csak akkor jövök vissza, ha kéri.”
Csendben elkezdett pakolni.
– Ugye nem veszed zokon? – kérdezte István. – Csak egy kis időre.
– Nem. Minden rendben – mosolygott Katalin. Legalábbis kívülről.
– Akkor indulok – mondta István, odahajolt és puszit nyomott az arcára. Az a fajta puszi volt, ami már rég elveszítette a melegséget.
Katalin egy sóhajjal nézett utána. A búcsújuk hűvösebb volt, mint a decemberi szél.
Az út hosszabbra nyúlt, mint várta. Kétszer is eltévedt, a navigáció hol működött, hol nem, a telefonja pedig csak annyit mutatott: „Nincs szolgáltatás.” Végül egy rozsdás tábla jelezte a falu nevét. A hely kihaltnak tűnt, a házak fából épültek, kopott, de gondozott díszekkel az oromzaton.
– Itt tényleg megállt az idő – motyogta.
Nem tévedett. A házikó, amit István „nyaralónak” nevezett, inkább egy roskadozó viskóra hasonlított. Kocsival és telefonnal együtt is időutazásnak tűnt – nélkülük egyenesen a múlt században érezte magát.
Katalin elővette a telefonját.
– Felhívom, és visszamegyek – mormolta. De továbbra is: „Nincs térerő”.
A nap már lebukott, a fáradtság pedig egyre nehezebb lett. Ha most nem megy be, az autóban kell éjszakáznia. És ha már egyszer eljött idáig, nem fogja megadni magát.
– Na, ne hagyjuk, hogy István azt higgye, nem bírom ki nélküle – suttogta maga elé, és kiszállt.
Rikító piros kabátja kirítt a kopott falusi tájból. Katalin elmosolyodott:
– Gyerünk, Katicám. Nem most fogunk elveszni.
Másnap reggel éles, harsány kakaskukorékolás ébresztette fel. Hunyorogva nézett ki a kocsi ablakán.
– Mi a fene ez a lárma? – motyogta, ahogy lehúzta az ablakot.
Egy kakas bámult rá fél szemmel, aztán újra kukorékolt.
– Na jó, ez most komoly? – hüledezett Katalin.
Hirtelen egy seprű repült el a kakas mellett, mire a madár rémülten elhallgatott. A ház bejáratában egy idős férfi jelent meg.
– Jó reggelt! – köszönt kedélyesen.
Katalin meglepetten nézett rá. Mintha egy képeslapról lépett volna elő. Kalap, vastag posztókabát, mosolygó tekintet.
– Ne haragudj a kakasunkra – mondta az öregember. – Jól nevelt, de néha úgy ordít, mintha nyúznák.
Katalin hirtelen felnevetett. A feszültség, amit egész éjjel cipelt, elillant.
– Jöjjön csak be – intett az idős férfi. – A feleségem épp pogácsát süt. Anna néni. Ritkán látogatják meg, az unokák évente egyszer jönnek, a gyerekeink meg… hát, ők se sűrűn.
Katalin nem tiltakozott. Kíváncsi volt, milyen emberek laknak itt.
Katalin belépett az aprócska házba, ahol frissen sült kenyér, pogácsa és valami furcsa, de mennyei illat lengte be a levegőt. A konyhában egy apró, kerek arcú, kendős idős asszony sürgölődött. Mosolygós, barátságos szemei egyből Katalinra szegeződtek.
– Nahát, vendég? – csapta össze a kezét. – Gyere csak, gyere, drága! Éppen most jöttek ki a sütőből a túrós pogácsák. Anna néni vagyok.
– Katalin. Örülök, hogy megismerhetem. – nyújtotta a kezét mosolyogva.
– Hát téged se fújt ide a szél, ugye? – kuncogott Anna néni. – Itt csak az jön, akinek dolga van. Vagy akinek… küldetése.
Katalin felnevetett.
– Én inkább „kikapcsolódni” jöttem, azt hiszem.
– Hát, az is egyfajta küldetés! – kacsintott az öreg.
A konyhában leültek egy bögre gőzölgő kamillatea és pogácsa mellé. Az öregúr – akit Katalin közben megtudott, hogy Illés bácsinak hívnak – is letelepedett melléjük.
– És meddig maradsz, gyermekem? – kérdezte Anna néni.
– Egyelőre nem tudom. A férjem küldött ide pihenni… – mondta Katalin, majd elharapta a végét.
– Szóval ő küldött – mondta elgondolkodva Illés bácsi. – Akkor ez nem csak vakáció.
Katalin elmosolyodott, majd belekortyolt a teájába. De valami nem hagyta nyugodni. Ahogy nézett ki az ablakon, a szomszédos telkek, elhagyott házak, omladozó kerítések látványa belé fészkelte a kérdést:
– Miért néz ki ilyen elhagyatottnak a falu?
Anna néni sóhajtott.
– Mert mindenki elment. Régen több mint ezren laktunk itt. Ma… ha ötvenen vagyunk, az is csoda.
– Hát a közlekedés? Van busz?
– Ha van, mi nem láttuk. A régi híd beomlott évekkel ezelőtt. Azóta csak gyalog, vagy ha szerencsés vagy, csónakkal lehet kijutni, amikor nincs jég a folyón.
– És senki nem segít?
– Kit érdekelünk mi már, lányom? – vonta meg a vállát Illés bácsi. – A polgármester negyven kilométerre innen ül, másik településen. Ott a falu, itt a feledés.
Katalin letette a bögrét. A szívében valami feszítő érzés kezdett kibontakozni.
– Mondják csak… Hol van ez az önkormányzat? El lehet oda menni?
Az öregek összevillanó tekintettel néztek rá.
– Te most komolyan érdeklődsz?
– Teljesen. Nem vagyok politikus, de ha egy hídon múlik, hogy emberek élete megkönnyüljön, akkor utánajárok.
Anna néni megrázta a fejét.
– Egy igazi városi hölgy, aki nem restel bokáig sárban járni. Rég láttunk ilyet.
Katalin mosolya elszántságba fordult.
– Holnap reggel indulok.
A városi hivatalban nem fogadták túl lelkesen.
– Nézze, hölgyem – mondta egy fiatal férfi, kissé unott arccal. – Nincs pénz, nincs keret. A mi útjaink is kátyúsak. Mit gondol, ki fog egy ötvenfős faluba új hidat építeni?
– Talán valaki, aki nemcsak számokat néz, hanem embereket – válaszolta Katalin.
– Nézze, ha annyira akar segíteni, keressen egy szponzort. Mondjuk… Sziklai István. Hallott már róla?
Katalin hátradőlt.
– Igen. Ő a férjem főnöke.
– Akkor szerencséje van. A Sziklai család onnan származik, ha jól tudom.
Aznap éjjel Katalin nem tudott aludni. A telefonján visszakereste István híváslistáját, és onnan kimásolta Sziklai István számát. Másnap reggel reszkető kézzel tárcsázott.
– Halló? – szólt bele egy mély hang.
– Jó napot kívánok, Katalin vagyok. Egy faluból hívom, ahol valaha Ön is élt. Az emberek itt… el vannak felejtve.
Kis csend következett.
– Már alig emlékszem rá. Mi történt?
Katalin pár szóban elmesélte a helyzetet. A híd hiányát, a bezártságot, az elhagyott házakat.
Hirdetés– Küldjön képeket – kérte végül István. – Meg akarom nézni, hogy is fest most.
Katalin két napot töltött azzal, hogy mindent dokumentáljon. Házakat, arcokat, földeket. Küldte a képeket. Olvasott üzenetek jöttek – válasz nem.
Aztán a harmadik napon csengett a telefon.
– Katalin, ugye? Tudna holnap háromra bejönni a budapesti irodámba? És készüljön egy munkatervvel.
Katalin szinte elejtette a készüléket. És akkor döbbent rá, hol van az iroda… Ott, ahol a férje dolgozik.
Másnap Katalin korán kelt. Megfésülte a haját, visszafogott sminket tett fel, és felvette a legcsinosabb nadrágkosztümjét, amit vidékre is magával hozott – a stílus sosem lehet rossz döntés, még akkor sem, ha az ember egy romos faluból indul egy nagyvárosi irodaházba.
A megadott időpont előtt egy órával már ott volt az épület előtt. Megállt egy percre, mély levegőt vett, majd úgy döntött: megnézi, István ott van-e.
A titkárnő nem volt a helyén.
Csendben belépett az irodába, ahonnan halk nevetés szűrődött ki. A hangok ismerősek voltak. Katalin megtorpant.
Ahogy benézett a tárgyalóba, megdermedt: István épp a titkárnőjével vihorászott – nadrágját kapkodva próbálta felrántani, ahogy meglátta Katalint.
– Kati, te meg mit keresel itt?! – hebegte zavartan.
Katalin nem szólt semmit. Csak hátat fordított, kisietett, és szinte futva ütközött össze valakivel a folyosón.
– Katalin? – kérdezte meglepetten az illető. – Hát te már itt vagy?
Sziklai István, a cégvezető, döbbenten nézett rá.
– A dokumentumok, itt vannak – suttogta Katalin, miközben a kezébe nyomta a dossziét. A hangja elcsuklott. – Bocsánat… csak mennem kell.
Katalin nem emlékezett, hogyan jutott vissza a faluba. Csak arra, hogy bevágódott az ágyba és zokogott, amíg el nem nyomta a sírás.
Másnap reggel halk kopogás ébresztette.
Az ajtóban Sziklai István állt. Mellette néhány ismeretlen ember – mérnökök, tervezők, segítők.
– Jó reggelt, Katalin. Gondoltam, tegnap még nem voltál beszélgetős hangulatban… úgyhogy inkább idejöttünk. Megbeszélhetnénk most?
– Természetesen… fáradjanak be – felelte Katalin halkan, még mindig kicsit kábultan a tegnapi eseményektől.
Az öregek, akik a kávéillatot megérezték, sorra csatlakoztak a nappaliban: Illés bácsi, Anna néni, és még vagy egy tucat falubeli. A ház megtelt.
– Nézzék meg – mutatott ki az ablakon István. – Itt nőttem fel. Anna néni pogácsája a gyerekkorom legédesebb emléke. Ha most segíthetek, kötelességemnek érzem.
– Ez a híd életet hozhat ide – szólt halkan Katalin.
István bólintott.
– Elindítjuk a tervezést. Az anyagiakat a cég állja. De… lenne egy kérdésem. – Nézett rá komolyan. – A férjed… te visszamennél hozzá?
Katalin habozott, aztán elmosolyodott.
– Nem. És tudod mit? Hálás vagyok neki. Nélküle sose jövök ide. Sose ismerem meg magam.
István elmosolyodott. Majd egy pillanatnyi csönd után megkérdezte:
– Akkor… ha már úgyis itt vagy… eljönnél velem valahová? Mondjuk… egy közös munkanapra? Vagy vacsorára?
Katalin felvonta a szemöldökét.
– Vacsora… talán. Ha Anna néni is ad egy csomag pogácsát útravalónak.
Anna néni már úton volt a konyha felé.
A következő hetek eseménydúsan teltek. A híd építése elkezdődött, a helyi lakók mintha új életre keltek volna. A fiatalok kezdtek visszaszállingózni, volt, aki nyaralót újított fel, volt, aki vendégházat kezdett kialakítani.
István egyre gyakrabban látogatott el a faluba. Egyre több időt töltött Katalin társaságában. Már nem csak a híd építéséről beszélgettek, hanem tervekről, álmokról, múltról és jövőről.
Aztán egy nap, amikor már a bolt is megnyílt a falu főterén, és az új híd ünnepélyes átadására készültek, István megjelent Katalin házánál. A kezében nem dokumentum volt, hanem egy kis bársonydoboz.
– Katalin – kezdte kissé rekedten –, tudom, hogy nem így terveztük. De itt, ebben a faluban… ahol minden megváltozott, ahol minden újraindult – szeretném, ha te is újrakezdenéd velem.
Katalin szeme megtelt könnyel. Nem a szomorúságtól. A hálától, amit a sors, az emberek, és ez a különös falu iránt érzett.
– Igen – súgta. – Itt, pont itt.
Az esküvő a faluban volt. Pogácsaillatban, muskátlis ablakok között, boldog tekintetek kíséretében. A híd ott ívelt már a patak fölött – összekötve a múltat és a jövőt.
Katalin és István pedig megértették, hogy néha a legnagyobb veszteség rejti magában a legnagyobb nyereséget.
És néha... egy összeomlott híd vezet el oda, ahol új élet kezdődik.
