– Elutazom pár napra, szívem – mondta Kovács Lajos az ajtóban állva, egyik kezében a sporttáska, másikban a telefon. – Üzleti út, Kairó. Csak három nap. Tudod, milyen a cég...
– Persze, drágám – mosolygott Mária, a felesége. – Csak dolgozz szorgalmasan. És vigyázz magadra a sivatagban.
Lajos elmosolyodott. Fogalma sem volt róla, hogy a felesége mosolya mögött nem szeretet, hanem egy terv lapult.
A terv, ami már hetek óta készen állt.
Mária hosszú ideje sejtette. A ruhák illata megváltozott. Az üzenetek a telefonon "törlés után is ragadtak". Az „üzleti utak” hirtelen megszaporodtak. És a legrosszabb: Lajos szeme többé nem őt nézte úgy.
És ott volt az a név is – Réka –, amit egyszer félálomban említett a férfi. És amit azóta Mária tízszer is hallott, csak mindig más hangon: egy telefoncsörgés, egy félbeszakadt mondat, egy félrenézett tekintet.
Nem volt buta nő. Nem volt gyenge sem. De eddig csak figyelt. Várt. Jegyzetelt.
Most viszont eljött az idő.
Lajos a reptéren volt, miközben Mária már a második hívást bonyolította le az ügyvéddel.
– Mária, biztos vagy ebben? – kérdezte a hang a vonal végén. – Ez egy kemény lépés...
– Igen, Gábor. Tudnom kell, mi számít, ha... ha ez váláshoz vezet. És mit tehetek, ha az ember, akit szeretek, idegen nővel napozik a Vörös-tenger partján.
– Rendben – sóhajtott az ügyvéd. – Kezdjük a nyomkövető alkalmazással, amit említettél...
Lajos közben megérkezett Hurghadába. A napszemüveg alatt mosolygott, mintha egy film főszereplője lenne. Réka, a harmincas évei elején járó PR-asszisztens, már várta.
– Végre! – csacsogta a nő. – Már azt hittem, mégis visszafordulsz!
– Hát nem vagyok bolond – kacsintott Lajos. – Egy hét veled? Megéri a lebukás kockázatát is!
– És mit mondtál a feleségednek?
– Hogy Kairóban tárgyalok.
Nevettek. És egyikük sem tudta, hogy Mária már rég tud mindent. Sőt... ő irányítja a játszmát.
Mária az otthonában a laptop előtt ült. Az asztalon teásbögre, jegyzetfüzet, és Lajos céges GPS-hozzáférése.
– Lássuk, kicsim, hol vagy most... – motyogta.
A kis kék pötty Hurghadát jelezte. Egy tengerparti hotel nevét is kiírta: Soleil de Mer Resort.
Mária elmosolyodott.
– Lajos, Lajos... azt hitted, nyom nélkül eltűnhetsz?
Felállt, és elkezdett pakolni. Három nap múlva már ő is a Vörös-tenger partján lesz. De nem, nem sírni ment.
Lajos és Réka a medencénél pihentek, amikor Lajos telefonja megcsörrent.
– A feleséged? – kérdezte játékosan Réka.
– Biztosan – sóhajtott Lajos. – Hagyom csörögni. Legalább élvezem, hogy végre nem kérdezget.
De a telefon nem hagyta abba.
Amikor végre felvette, csak ennyit hallott:
– Remélem, jól szórakozol, Lajoskám. Mert amit én most szervezek, attól még a nap is elsápadna Hurghadában.
Lajos szíve kihagyott egy ütemet.
– Mária?! Te... ott vagy?
– Még nem. De már nem vagyok otthon sem.
– Ki volt az? – kérdezte Réka, mikor Lajos letette a telefont.
– A feleségem – nyögte ki. – Tud valamit. És... mintha nem lenne egyedül.
– Mi az, hogy nem egyedül?
– A hangja... más volt. Hideg. Mint amikor valaki nemcsak tudja, hogy elárulták – hanem már el is kezdett visszavágni.
Mária másnap reggel már a hotelben volt. Egy másik névre foglalt szobát, új stílusú napszemüveg mögé rejtette az arcát. Nem akart jelenetet. Egyelőre.
A liftből kilépve azonban egy ismerős hang csapta meg a fülét:
– Lajos, ide nézz, milyen szép a kilátás!
A vér megfagyott az ereiben. De nem félelemből. Hanem a végtelen nyugalomtól, amivel a tervét végrehajtotta.
– Akkor játsszunk, Lajoskám – suttogta.
Mária másnap reggel a hotel éttermében ült, látszólag egyedül. A laptopját nyitogatta, de valójában a szemét le sem vette az ajtóról. A fekete kávé kihűlt előtte, de ő nem a koffein miatt jött.
A recepciós már ismerősként köszöntötte, „Kiss Júlia” néven jelentkezett be. Az új személyi igazolványa – amit egy barátnőjén keresztül szerzett – tökéletes volt. Egyedül Lajos nem tudott a kis „nyaralásról”.
A lift ajtaja kinyílt. Lajos lépett ki belőle – lazán, strandpapucsban, napszemüvegben, mellette Réka nevetgélt.
– Nézd már, ez tényleg olyan, mint egy álom! – mondta a nő. – Ha a főnököm tudná, hogy itt vagyok, már kirúgott volna!
– Hát szerencsére én nem vagyok főnök – válaszolta Lajos vigyorogva. – Csak egy... hát, egy boldog férfi.
Mária csak kortyolt a kihűlt kávéba. A szeme sarkából figyelte őket.
„Boldog férfi… majd meglátjuk, hogy nevet-e még a végén.”
Lajos másnap reggel már kevésbé volt vidám. Valaki zörgetett a hotelszobájuk ajtaján.
– Te rendeltél reggelit? – kérdezte Réka álmosan.
– Nem… talán a takarító.
De az ajtóban nem szobalány állt, hanem egy férfi, elegáns öltönyben, keménykötésű aktatáskával a kezében.
– Kovács Lajos úr? – kérdezte hűvösen.
– Igen... ki maga?
– A nevem Nagy Gábor. Magánnyomozó. A felesége megbízásából vagyok itt. Ön hivatalosan felszólítva lett arra, hogy...
– Tessék? – hátrált Lajos. – Ez valami vicc?
– Nem, uram. A felesége minden lépését dokumentálta. Az aláírt szerződései, az e-mailek, a hamis üzleti út jegyzőkönyvei – mind nálam vannak. Javaslom, ne húzza tovább a játékot.
– Mária… ez megőrült…
Aznap este Lajos már nem tudott nyugodtan vacsorázni. A pincérek úgy néztek rá, mintha bűnöző lenne. Mintha tudnának valamit.
– Nem is értem… Hogy csinálta ezt? – motyogta magának.
– Lajos, ez nem tetszik – mondta Réka. – Mi van, ha tényleg bíróságra viszi? A céged is bukhat…
– Nem fogja megtenni. Mária nem olyan…
És akkor megjelent.
Mária a bárpultnál ült, elegáns fekete ruhában, vörös rúzzsal, úgy, mint aki éppen bosszúból vacsorázik egy James Bond-filmben.
Lajos szinte kiköpte az italt.
– Te jó ég... itt van. Itt van!
– Ki?! – kérdezte Réka.
– A feleségem.
– Szia, Lajoskám – mondta Mária halkan, miközben odaült a pároshoz. – Kellemes estét, ugye?
Lajos tátogott, mint egy sült hal.
– Te... mit csinálsz itt?
– Én? Csak nyaralok. Hát nem gyönyörű a szálloda? Egyébként... Réka, ugye?
– Igen… – nyögte a nő, elvörösödve.
– Csodás neved van. Az egyik kedvenc karakterem neve egy régi regényből.
– Mária, kérlek – lihegte Lajos –, beszéljük meg ezt… négyszemközt.
– Jó. De előbb hadd mondjak valamit.
Mária kivett egy borítékot a táskájából, és letette az asztalra.
– Ezek másolatai a válókeresetnek. Meg a bankszámlákhoz kötődő mozgásoknak, amik azt mutatják, hogy „üzleti utak” címén valójában itt költöttél.
Lajos keze remegett.
– Mária, én… ezt meg tudjuk beszélni.
– Hát persze. Csak előbb add vissza a kocsi kulcsát. A házat úgyis már rég az én nevemre íratta az ügyvédem. És... ja, még valami. A gyerekek tudják, hol vagy. És hogy kivel.
Ez volt az a mondat, amitől Lajos végleg elnémult.
Másnap reggel Lajos egyedül ült a hotel teraszán. Réka elment – vagy inkább „eltűnt”, ahogy ő mondta. Egy SMS-t hagyott: „Ez már túl sok nekem. Ne keress.”
Lajos a naplementét bámulta. Korábban romantikusnak tűnt volna, most inkább egy sírfelirat háttérképe volt.
– Jó reggelt, Lajos – Mária hangja egyszerre volt puha, mint egy selyemkendő, és éles, mint a penge.
– Mit akarsz még? – kérdezte fásultan.
– Csak nézni, hogyan csomagolsz. Ma délben visszarepülök. És te is – tette hozzá mosolyogva.
– Minek ez az egész? Lehetett volna másképp is...
– Lehetett volna – bólintott Mária. – Például őszintén. De te egy kémfilmet csináltál a házasságunkból. Én csak felvettem a fonalat.
– Mindenki hibázik… – kezdte Lajos.
– Igen. Én például akkor, amikor megbíztam benned – vágott közbe Mária. – De tanultam belőle.
Mária előhúzott egy kis pendrive-ot.
– Ezen rajta van minden: hangfelvételek, képernyőmentések, hotelkamerás felvételek. Csak hogy tudd, mennyire biztos alapon áll a válókeresetem. És a vagyonmegosztás.
Lajos arca hófehérré vált.
– Te... tényleg megfigyeltettél?
– Inkább csak dokumentáltam az életed – felelte Mária fagyosan. – Mint egy természetfilmet a hűtlenség élőhelyéről.
Hazatérve Mária nem érezte azt az eufóriát, amit várt. Igen, megkapta a válást. A ház és az autó is az övé lett. A gyerekek – akik időközben mindenről tudomást szereztek – úgy döntöttek, anyánál maradnak. Lajos pedig… hát, Lajos gyakorlatilag eltűnt a föld színéről.
Egyszerűen lelépett.
Három hónappal később Mária már új lakásban élt. Nem volt nagy, de otthonos. És legfőképp: nyugodt.
Egyik este az ajtón valaki kopogott. Óvatosan nyitotta ki. Egy férfi állt ott – harmincas, barna hajú, szemüveges.
– Bocsánat, hogy zavarom... Ön Kovács Mária?
– Igen, miben segíthetek?
– Nagy Gergely vagyok. A testvérem, Nagy Gábor ajánlására jöttem. Ő volt a nyomozó az ügyében. Azt mondta, lehet, hogy szüksége van valakire, aki segít digitalizálni a bizonyítékokat... és... nos, talán többről is szó lehet – tette hozzá zavartan.
Mária elmosolyodott.
– Fáradjon be, Gergely. És hozok egy kávét. Vagy inkább teát? Egy új fejezetet teával kell kezdeni.
– Tea tökéletes lesz – bólintott a férfi, és belépett.
Késő este, amikor Gergely már elment, Mária egyedül ült a nappaliban, a bögréjével a kezében. Kint esett, de most először nem zavarta. A szíve nem fájt. Csak dobogott. Megint a saját ritmusában.
A laptop képernyőjén egy idézet világított, amit véletlenül talált:
„A vihar nem azért jön, hogy elpusztítson. Hanem hogy utat tisztítson.”
És Mária végre megértette: nem Lajos volt az igazi történet – hanem ő maga. Az, ahogy felemelkedett.