Soha nem mondtam a gyermekeimnek mi a munkám, mert nem akartam azt, hogy szégyelljék magukat miattam. Amikor a legkisebb lányom megkérdezte, hogy mit csinálok egész nap, azt mondtam munkás vagyok.
Minden nap amikor végzek a munkámmal bemegyek lezuhanyozni a munkahelyemen, hogy még véletlenül se tudják meg a gyerekeim mit csinálok. Azt akartam, hogy a lányaim tanuljanak, hogy ne kelljen szégyenkezniük az emberek előtt, nem akartam, hogy lenézzék őket úgy ahogy engem.
Minden megkeresett pénzemet a taníttatásukra fordítottam, magamnak nem vettem ruhaneműt, inkább nekik vettem könyveket. Azt akartam, hogy tiszteljenek, én szemetet takarítottam… Azelőtt való nap amikor a lányomat felvették az egyetemre, nem tudtam elegendő pénzt szerezni, hogy kifizessem az egyetemi díjának első részletét.
Ültem a szemetesládák mellett és potyogtak a könnyeim, minden kollégám csak nézett, de senki nem jött oda hozzám, hogy beszéljen velem. Úgy éreztem megszakad a szívem, nem tudtam mit fogok mondani a lányomnak amikor majd az egyetemi díjak kifizetéséről kérdez.
Úgy gondoltam, hogy semmi jó nem történhet egy szegény emberrel. A munkaidőm lejárta után minden kollégám leült mellém és megkérdezték, hogy a testvéremnek tekintem-e őket. Mielőtt válaszoltam volna, mindegyik nekem adta az aznapi fizetését. Megpróbáltam visszautasítani, de a következőt válaszolták: “Ma éhezni fogunk, ha erre van szükség ahhoz, hogy a mi lányunk egyetemre járjon.”
