A barátnőm férjhez ment, szült. A férj kisvállalkozó, a pénz kevés. A GYES mellett fordítással próbálkozott, egész éjjel dolgozott, mégis ő vitte orvoshoz a gyereket. Megfázás, influenza. Oltások. Fogproblémák…
Én csak ültem, hallgattam a hajam égnek állt. „És a férjed? Valamiben segít?” Kérdezetem félénken, bár már előre tudtam a választ. Halkan sóhajtott és lesütötte a szemét. „ Természetesen néha vigyáz rá, amíg takarítok. A kislány fél a porszívótól… Ilyenkor átviszi a másik szobába…”
Kinéztem az ablakon. Csendes este, az utcán olvadó szürke hó, ahol már több millió hasonló helyzetben lévő nő ragadt el babakocsijával a sárban. Halványan világító lámpák, átázott cipők. Gondosan betakart alvó kisbabákkal, átázott cipőikben óvatosan lépkedve sietnek haza vacsorát készíteni az úgynevezett „Férjeknek”.
Nehéz szatyrokat cipelnek, a feljáró nélküli lépcsőházban babakocsival szenvednek. Hazaérve, több részre szakadnak, vacsorát készítenek, porszívóznak, megszárítják az átázott cipőket, ezt mindvégig a gyerekkel a kezükben. És mind azért van, mert ők a „feleségek”. Senki sem mond ezért nekik köszönetet. Nem ölelik át, nem simulnak hozzá, egyáltalán nem értékelik, hiszen „ez a dolga”. És a férjnek „mi a dolga…”. Mert ő dolgozik… Nem kezdtem el arról mesélni, hogy a férjem és más férj is általában szokott segíteni. Nem várja meg, hogy a felesége megkérje őt. És ezt nem szívességből teszi. Munka után átöltözik, elmosogat és kiporszívóz. A gyereket este elviszi uszodába, hogy a felesége tudjon pihenni. Szereti, és nem néz rá szemrehányóan. És ez a normális!
Csöndben ültem. Köszönetet mondtam az Istennek, hogy egy olyan világban élek, ahol ez elfogadott. Ott, ahol a férfi a családfő, kiveszi részét a házimunkából és nem vár ezért dicséretet. Ő nem csak biológiailag férfi.