A férfi a szeretőjével töltött vakáció után egy terhes babával ajándékozta meg terméketlen feleségét... De meglepetéssel is készült neki – és ajándékától azonnal zöld lett!
István és Mária házassága az évek során egyre inkább eltávolodott a kezdeti szenvedélytől. A gyermek utáni vágyuk beteljesületlen maradt, ami mély szakadékot vájt közéjük. István, a negyvenes évei közepén járó, sikeres üzletember, egyre több időt töltött munkájával és egyéb elfoglaltságaival, míg Mária, a harmincas évei végén járó nő, magányosan próbálta feldolgozni a gyermektelenség fájdalmát.
Egy napon István úgy döntött, hogy egyedül utazik el egy hétvégére, hogy "kiszellőztesse a fejét". Valójában azonban titkos viszonyt folytatott egy fiatal nővel, Annával, akivel ezt a hétvégét is együtt töltötte. A közösen eltöltött idő után István bűntudatot érzett, de nem a hűtlensége miatt, hanem mert tudta, hogy Mária otthon egyedül szenved.
Hazafelé tartva megállt egy játékbolt előtt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve belépett, és a polcokon keresgélve megakadt a szeme egy különleges babán. A baba terhes volt, gömbölyödő hassal, mintha csak a várandósság szépségét hirdette volna. Istvánban gonosz ötlet fogalmazódott meg: megveszi a babát, és átadja Máriának, mintegy emlékeztetőül arra, amit soha nem élhettek át együtt.
Otthon Mária a bejárati ajtóban várta. Arcán furcsa mosoly ült, tekintete szokatlanul hideg volt.
– Szia, drágám – köszönt István, miközben belépett.
– Szia. Jó utad volt? – kérdezte Mária halkan.
– Igen, köszönöm. Hoztam neked valamit – mondta István, és előhúzta a terhes babát a táskájából.
Mária egy pillanatig némán nézte a babát, majd keserű mosollyal megszólalt:
– Milyen figyelmes vagy. De nekem is van számodra egy meglepetésem.
Ezzel átnyújtott egy borítékot. István kíváncsian bontotta ki, és egy orvosi leletet talált benne.
– Ez meg mi? – kérdezte zavartan.
– Olvasd el – felelte Mária.
István szeme végigfutott a papíron, és hirtelen elsápadt.
– Ez nem lehet igaz... Te... terhes vagy?
– Igen, István. És a legjobb az egészben, hogy nem tőled – mondta Mária higgadtan.
István szédülni kezdett, a szoba forogni látszott körülötte.
– De... hogyan? Ki az apa?
– Nem számít. A lényeg, hogy most már én is boldog lehetek – mondta Mária, miközben átvette a babát Istvántól. – Köszönöm az ajándékot. Most már nincs szükségem rá.
István döbbenten állt, miközben Mária a babát az asztalra helyezte, majd nyugodtan elsétált a hálószoba felé. A férfi érezte, hogy a világ kifordult a sarkából, és most ő az, aki magára maradt a fájdalmával.
István mozdulatlanul állt a nappali közepén, kezében még mindig ott volt a papír, amin Mária terhességi eredménye szerepelt. A játékbaba az asztalon groteszk módon tükrözte a valóságot – amit ő szánt megalázó gúnynak, abból lett a saját bukása szimbóluma.
– Ez valami vicc? – kérdezte rekedten, bár a hangjából már eltűnt a fölény, és csak a döbbenet maradt.
Mária visszafordult a hálószoba ajtajából. Karját keresztbe tette a mellkasa előtt, és úgy nézett Istvánra, mint valaki, aki évek óta készült erre a pillanatra.
– A vicc te voltál, István. Az egész házasságunk egy hazugságra épült. Te mindig csak önmagaddal törődtél. Tudod, hányszor kértelek, hogy menjünk orvoshoz együtt? De te mindig azt mondtad: „Nincs velem semmi baj, Mária, te vagy a hibás.” És én elhittem neked. Évekig...
– De... de azt mondták, hogy te nem tudsz gyereket vállalni! – István hangja egyre kétségbeesettebb lett.
– Igen. De azóta sok minden történt. Kiderült, hogy a probléma nem is kizárólag nálam volt. És én tovább kerestem a megoldást. Elmentem orvoshoz, pszichológushoz, dietetikushoz, és végül... – sóhajtott. – A szervezetem helyreállt. És egy nap megismertem valakit. Egy férfit, aki nem lenézett, hanem támogatott.
István arca eltorzult, mint akit arcul csaptak.
– Megcsaltál? Te?
– Igen. Tudod, milyen érzés az, mikor valaki nem kinevet, ha sírsz, hanem megfogja a kezed? Nem bújik más nőhöz a hátad mögött, hanem veled akar családot? Igen, István, megcsaltalak. De mielőtt morális fölénybe helyeznéd magad, hadd emlékeztesselek valamire: te három év alatt kétszer mentél "üzleti útra" ugyanazzal a nővel.
– Az más volt! – kiáltott fel.
– Hogyne – mondta Mária, majd közelebb lépett. – Más, mert te tetted. De látod, most én is megtettem. És végre boldog vagyok. A gyermekem apja tud róla, örül neki, és velem akar lenni. Neked meg... – pillantott a babára –, marad a műanyag valóság.
Hirdetés– Mária, ezt nem gondolhatod komolyan. Ez... ez csak dühből beszélsz! – próbálta menteni a helyzetet.
– Nem, István. Ez a legtisztább gondolat, ami az utóbbi években kijött a számon. Nem haragszom már rád. Csak hálás vagyok... hogy elmentél.
István tétován lépett egyet felé, de Mária az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
– Most pedig kérlek, menj el. A válópapírokat már előkészítettem. A bőröndöd az előszobában van.
– Te ezt tényleg így... így hidegen el tudod intézni?
– Nem hidegen, hanem tisztán. Ami köztünk volt, már rég meghalt. Csak te nem akartad észrevenni. És ha valami kegyetlen ajándékot akarsz adni valakinek, István, legközelebb gondolj arra, hogy az ajándék néha visszavág.
István kilépett az ajtón, még egyszer hátrapillantott. A baba ott ült az asztalon, mintha gúnyosan mosolygott volna rá. Az ajtó becsukódott mögötte.
A lépcsőház csendje vakító volt. A férfi csak állt, mint aki nem találja a kijáratot – de valójában az életéből veszítette el az irányt.
Három hónappal később
Mária egy parkban sétált, gömbölyödő pocakját simogatva. Mellette egy magas, sportos férfi sétált, kezében két forrócsokis pohárral.
– Te biztos vagy benne, hogy akarod ezt? – kérdezte a férfi, Zoltán.
– Biztos – mosolygott Mária. – Évek óta először érzem úgy, hogy igazán élek.
Zoltán megfogta a kezét.
– És mi lesz a babával? Már tudjuk, fiú vagy lány?
– Kislány – válaszolta Mária csillogó szemmel. – És már nevet is választottam.
– Igen? Mit?
Zoltán megállt. – Anna? Ez nem az a nő neve, akivel...
Mária elmosolyodott.
– Pontosan. Legyen csak minden új kezdetben egy kis irónia.
CSATTANÓ: A bosszú néha csendes. De ha jól irányzott, örökre szíven talál.
