A féltékeny özvegy titokban eltemette a szerető fényképét férje mellé… de napokkal később olyasmi történt, amire a falu még évek múlva is emlékezni fog
A falu békés, szinte álmos életét élte, meghúzódva egy kis folyó kanyargós partján, enyhén lankás dombok ölelésében. Nyáron ezek a dombok aranyló búzával borultak be, télen pedig vastag hótakaró csillogott rajtuk a sápadt napsütésben. A házak öregek voltak, soknak düledezett a kerítése, és reggelente, meg esténként komótosan kanyargott a füst a kéményekből.
A látszólagos nyugalom alatt azonban – az állatokkal, a földdel és a tűzifával járó napi gondok között – szenvedélyek izzottak, amik felperzselhettek mindent, mint a nyári bozóttűz. Egy ilyen láthatatlan, mégis mindent felemésztő vihar középpontjában állt Natália.
Natália gyűlölte Évát. Nem egyszerűen nem kedvelte, vagy irigyelte a szépsége miatt – őszintén, teljes szívéből gyűlölte. Mélyről jövő, emésztő, mérgező gyűlölet volt ez, amely képes elrontani a legnaposabb napot is, és rémálommá változtatni a legnyugodtabb éjszakát. Két éve már, hogy Éva – fiatal, szép és határozott doktornőként – megérkezett a faluba, mintha egy másik világból pottyant volna ide, és Natália szerint szisztematikusan rombolta az ő gondosan felépített világát.
A gyűlölet oka nem volt más, mint Gábor – Natália férje. A férfi, akivel tizenöt évet töltött el – fiatalságukat, reményeiket, közös álmaikat, néhány megvalósultat, másokat elfeledettet. Két gyermekük volt: a tizenkét éves Katalin és a nyolcéves János – ők voltak Natália szeme fénye. Gábor volt az ő támasza, a biztos pont az ingatag világban.
Éva előtt az életük… nos, normális volt. Talán kicsit unalmas, de kiszámítható, mint az évszakok váltakozása. Voltak kisebb vitáik a pénz vagy a gyereknevelés miatt, de este együtt tévéztek, jártak a falunapra, közösen gondoskodtak a házról, az udvarról. Natália biztonságban érezte magát ebben a jól ismert, csendes világban. Aztán jött Éva. A békebontó.
Gábor sofőrként dolgozott az önkormányzatnál, és túl gyakran kellett utaznia „vele” – a fiatal doktornővel – a környék falvaiba, ahol nem volt orvos. Natália fejében ezek az utak rémfilmként játszódtak le újra és újra: a rozoga szolgálati Lada Niva belsejében, Gábor a kormánynál, Éva mellette, puha hangon beszélve valamiről. Talán csak az időjárásról. Vagy valami sokkal bensőségesebbről?
Natália agya méregként itta a képzelgéseket. Meggyőzte magát: Éva kacér, Éva számító, Éva úgy néz Gáborra, hogy azzal férfiakat lehet igába hajtani. És Gábor… ő vajon ellen tudott állni? Vagy már rég megadta magát?
Eleinte próbált racionális lenni. Meggyőzni magát, hogy csak túlérzékeny. Hogy Éva egy szakember, aki a falubeliekért dolgozik, hogy Gábor jó férj, aki nem csalná meg őt. De aztán újra és újra megtörtént: „véletlen” találkozás a bolt előtt, a posta előtt, és Éva mosolya, az a rejtélyes mosoly, amit Natália egyre inkább úgy látott: kihívó, kacér, birtokló.
És amikor már nem bírta tovább, szembesítette Évát. Először finoman, udvariasan, sírós hangon:– Éva, drága, kérlek… Tarts távolságot Gábortól. Ő házas ember, vannak gyerekei… Ne tedd ezt velünk…Éva pedig csak felvonta a tökéletesre szedett szemöldökét, és szinte sértetten válaszolt:– Natália, drágám, miről beszélsz? Gábor és én csak kollégák vagyunk. Te tényleg ezt képzeled?
Később, amikor Natália már veszettül, gyűlölettel támadt rá, Éva nevetett. Nem idegesen. Hanem kristálytisztán, lenézően:– Ne már, Natália! Komolyan azt hiszed, hogy a te Gáborod érdekelne engem? Egy negyvenes, őszülő, unalmas sofőr? Én fiatal vagyok! Életvidám! Olyat keresek, aki elhalmoz, kényeztet. Gábor jó ember, de nem az esetem.
Ezek a szavak mélyebben marták Natáliát, mint bármilyen pofon. Ordított, zokogott, átkozódott:– Te egy aljas, beképzelt lotyó vagy! El fogod pusztítani az életem!
De Éva csak vállat vont.– Ha ennyire félted, zárd be egy ketrecbe. Mert ha csak egyet csettintek, már nem a tiéd lesz.
Natália sírva rohant az önkormányzathoz, könyörgött a polgármesternek és a morcos titkárnőnek, hogy űzzék el ezt a nőt.– Ő tönkreteszi a családokat! Morális veszély! El kell mennie!
De Éva volt az egyetlen orvos harminc kilométeren belül. Az idős doktor nyugdíjba ment, és a városba költözött. Évát lehetetlen volt elbocsátani. A falu gyerekeinek, öregeinek ő volt az egyetlen reménye.
Gábor pedig – nos, ő egyre inkább elzárkózott. Először még próbált magyarázkodni, hogy nincs semmi, hogy Natália csak túlreagálja. Aztán már csak hallgatott. A veszekedések eldurvultak.– Hol voltál? Megint vele voltál? Mondd meg az igazat! Mindenki tudja, hogy együtt vagytok!
Egy napon, miközben hazafelé zötykölődtek egy hegyi faluból, Gábor nem bírta tovább. Félreállt az úton, leállította a motort, és Évára nézett.– Éva… ne haragudj a feleségem miatt. Nem tudom, mi lett vele. Mintha megbolondult volna.
Éva sóhajtott.– Nem haragszom, Gábor. Értem őt. Nagyon szeret téged, és retteg, hogy elveszít.
Ekkor Gábor megkérdezte:– És te? Szerettél valaha ennyire?
Éva elfordította a fejét, de csendesen válaszolt:– Igen. Őt is Gábornak hívták.
Majd elmesélte: fiatalkori szerelmét, akivel fiatalon összeházasodtak, első gyermeküket várták, mikor egy tűzesetben meghalt – hősiesen megmentette egy bajtársa életét. A temetésen egy ismeretlen nő jelent meg, karján egy kisgyerekkel. Kiderült, hogy a férjének volt egy másik családja. Éva a sokkban elvesztette a saját gyermekét is, és elmenekült a múltja elől – így került ebbe a faluba.
Gábor némán hallgatta. Aztán megtörtént az, amitől Natália mindig is rettegett.
Ez az este mindent megváltoztatott. A fájdalom, amit Éva elmondott, valahogy átütötte Gábor lelki védelmét. A szomorúság, amit a nő hordozott, mintha belőle is kivett volna egy darabot. És akkor, ott, a lemenő nap fényeiben – egymás mellett a kidőlt fatörzsön – Gábor végre megértette: évek óta csak vegetált. Natáliával már rég nem volt boldog. Csak léteztek egymás mellett, de Évával… vele újra élt.
És aztán elcsattant az első csók. Óvatos, tétova, aztán mindent elsöprő. És attól a pillanattól kezdve nem volt visszaút.
A következő hónap, amit titokban töltöttek egymással, minden szempontból életük legintenzívebb időszaka lett. Találkoztak délidőben, találkoztak esténként, amikor Gábor „túlórázott”. A szerelem, amit egymásban találtak, olyan volt, amilyet Gábor sosem tapasztalt Natáliával – sőt, talán még senkivel.– Te vagy az első és az utolsó, Éva – suttogta sokszor. – Te vagy az igazi.
De Éva arcán mindig ott bujkált az aggodalom. Végül, egyik este, mikor a folyóparton ültek, a nő megszorította a kezét, és kimondta:– Gábor, elmegyek. Kértem az áthelyezést. Nem tudom ezt tovább csinálni. Ez bűn. És veszélyes.
Gábor kétségbeesett.– Nem! Nem hagyhatsz itt! Éva, én nem bírok nélküled élni!
És talán épp akkor, az ég meghallotta ezt a kétségbeesett kiáltást.
Aznap este, vacsora közben, miközben Natália újabb vádaskodó monológját zúdította rá, Gábor hirtelen a mellkasához kapott, elsápadt… és összeesett.
A városból érkező mentők már csak a halált tudták megállapítani. Szívinfarktus. Váratlan. Végzetes.
Amikor Évához eljutott a hír, minden óvatosságot félredobva rohant a házhoz. De az ajtóban Natália állt, fekete ruhában, üveges tekintettel. Amint megpillantotta Évát, a szája megremegett.– Takarodj – suttogta jéghidegen. – Te ölted meg. Téged sosem bocsátok meg.
Éva hátrált, mint akit pofon csaptak. Nem maradt más, csak fájdalom és bűntudat.
A temetés napján Éva távol állt a gyászolóktól, egy fa mögé húzódva. Nem volt joga ott lenni. Amikor a tömeg kezdett széledni, Natália odament hozzá.– Tudod, mit tettem? – kérdezte gunyorosan. – Betettem a képedet a koporsóba. Hogy magával vigyen. Ha már úgyis egymásnak teremtettetek… most meglátjuk, nélküle hogyan bírod.
Éva elsápadt, a hangja remegett:– Miért? Miért ilyen kegyetlen?
Natália válasza sziszegve jött:– Mert gyűlöllek.
És elment.
HirdetésPár napig Éva ki sem mozdult a házból. Aztán megkapta az értesítést: az áthelyezést jóváhagyták. Csomagolt. Indulás előtt, hajnalban, el akart búcsúzni Gábortól – csendben, titokban. Elindult a temető felé.
Ahogy elsétált Gábor háza előtt, valami furcsa szagot érzett. Füst. Aztán meglátta: az egyik ablak réseiből sűrű szürke gomoly szivárgott.
– Natália! Gyerekek! Van ott valaki?! – dörömbölt az ajtón, de nem kapott választ. A füst sűrűsödött. Riadtan rohant a szomszédokhoz:– Tűz van! Segítsenek!
Aztán visszaszaladt, és mindenféle óvatosság nélkül betörte az ablakot. A füst szinte elnyelte, de bent megtalálta Katalint – eszméletlenül. Kiemelte az ablakon keresztül, átadta a szomszédoknak. Aztán visszament Jánosért. Őt is sikerült kimentenie.
Amint a gyerekek magukhoz tértek, Éva összeesett.
Kórházban ébredt. Az arca be volt kötözve, az égések fájtak. És ott állt mellette… Natália.
– Azért jöttem, hogy megköszönjem – mondta tompa hangon. – A gyerekeim életét mentetted meg. Soha nem bocsátom meg nektek azt, amit Gáborral tettetek. De ezt soha nem felejtem el.
Majd szinte keserűen tette hozzá:– A ház leégett. Elmegyünk innen. Visszaköltözöm anyámhoz. De legalább egy dologban örülhetek: a te szép arcod is elpusztult. Hallottam a nővérektől: csúf leszel. Senki férfi sem fog már rád nézni.
Aztán kivonult. És Éva csak nézett maga elé – könnyei hangtalanul folytak.
De amikor a nővér bejött, mosolyogva odasúgta:– Ne sírj, hősnőnk. Van okod élni. A gyermeket hordod a szíved alatt.
Éva felült.– Tessék?
– Igen. Terhes vagy. Gábor gyermekét várod.
És akkor – a bánat mellett – bekúszott a szívébe valami új. Valami egészen más.
Több év telt el.
Egy napsütéses nyári reggelen Éva kézen fogva sétált egy kisfiúval a temető felé. A gyerek 3-4 éves lehetett, göndör, barna hajú, nagy, komoly szemű – tiszta Gábor.
Senki nem kérdezte, ki az apja. Mindenki tudta. És senki nem ítélkezett. A tűz után Éva a falu hőse lett. Az emberek elfogadták, megszerették, még ha csendesen is.
A kisfiú neve Gábor volt. Apja után. És Éva minden nap hálát adott a sorsnak – azért az egyetlen hónapért, amely örökre megváltoztatta az életét.
– Nézd csak – mutatott a sírra. – Ez volt az apukád. Bátor volt, jó ember. Te vagy az ő ajándéka.
A kis Gábor komolyan nézte a sírt. Majd Éva hajába túrt, és halkan megkérdezte:– Anya… ő most is hall minket?
Éva elmosolyodott, és könnyek csillogtak a szemében.– Igen, kicsim. Mindig figyel ránk.
És abban a pillanatban az ég egy pillanatra kitisztult, a nap fénye lágyan pergett végig az arcukon. Az élet – bármilyen kegyetlen – néha mégis igazságos tud lenni.
