A felesége épp a vizes ruhákat teregette a balkonon, miközben a férfi a saját anyjával tervelte ki, hogyan vegye el tőle a lakás tulajdonjogát
— Figyelj ide, fiam: ennek a lakásnak csak a te és az én neveden szabad szerepelnie! Érted, te semmirekellő?! Csak így tudod majd kézben tartani azt az akaratos feleségedet! Csak így maradhatsz fölötte hatalomban! — zsörtölődött ingerülten Antalné, az anyós.
Nem sokkal korábban…
— Hű, de hideg van! Úgy tűnik, már tényleg közeledik a tél — borzongott meg Krisztina, miközben a vállait összehúzva sietett a balkonra.
„Fel kellett volna vennem legalább egy pulcsit… De már mindegy, gyorsan kiteszem a ruhákat, aztán visszabújok a melegbe” – gondolta.
Éppen befejezte a teregetést, és már nyúlt volna a balkonajtó kilincséhez, amikor meghallotta a férje hangját. Péter, aki elvileg dolgozni volt, mégis otthon volt.
Az ő jelenléte is véletlen volt. Krisztinát az indulása előtt hívta fel a főnöke, Nóra:
— Na végre, megszületett a döntés! Elegünk lett abból, hogy az irodában hemzsegnek a rovarok. Ma mindenki maradjon otthon, nincs munka!
Krisztina örömmel fogadta a hírt. Rengeteg tennivalója volt otthon is, amikkel hétvégén se végzett. Szerette volna ezt a napot végre a saját dolgaira fordítani, nem csak főzésre, mosásra, takarításra.
Most viszont megdöbbenve hallgatta Pétert a szobából.
„Mi a fene?! Miről suttog itt az anyjával? Mégis mit csinál itthon?! Talán náluk is rovarirtás van?” — gondolta magában.
— Anyu, komolyan beszélsz? Hogy képzeled ezt? Kriszti nem olyan ostoba, hogy belemenjen egy ilyenbe! — hallotta Péter emelt hangját.
„Na ez érdekes… Miről susmorognak ezek? Inkább maradok még kint és hallgatózom!” — döntötte el, miközben óvatosan behúzta maga mögött a balkonajtót.
— Ez egy tökéletes terv! — lelkendezett Péter. — Tényleg támogatnám. Ha összejön, szuper lenne!
A férfi levette a zakóját, gondosan beakasztotta a szekrénybe, majd elindult a konyhába. Krisztina a függöny mögül figyelte őt a résnyire nyitva hagyott balkonajtón át.
„Nem hallok elég jól… Beosonok, hátha közelebb jobban kivehető. Ha éhes, úgyis sokáig fog a konyhában molyolni” — döntötte el, majd hangtalanul kilépett az erkélyről, bezárta maga mögött az ajtót, és lopakodva elindult a konyha felé.
Szerencséjére Péter kihangosította a hívást — mindkét keze tele volt.
Vízforralót tett fel, kolbászt és sajtot vett elő, nagy szeleteket vágott, majd vastagon megkente a kenyeret majonézzel.
— Péterkém, hallasz engem egyáltalán? Mit tökörészel ott? Most kell lépni, mielőtt visszajön az asszony! — szólalt meg türelmetlenül Antalné a telefonon.
— Hallak, anyu. Csak éhes vagyok.
— Az istenit, én komoly dolgokról beszélek, te meg zabálsz! Meddig fog ez tartani? Megtaláltátok már a vevőt Krisztina lakására?
— Igen, már megvan. Egy hét múlva lenne az adásvétel. Azt mondták, valami pénzügyi gondjuk van még.
— A Krisztina örökségéből származó lakás eladása az első lépés. Utána el kell adni a közös lakást is, és abból venni egy nagyobbat. De még mindig nem tudom, hogyan fogod rávenni őt, hogy az új lakás ne az ő nevére kerüljön! — morgott az anyja.
— Ne aggódj, anyu. Ráérek. Előbb adjuk el mindkét lakást, aztán majd megoldom. Ez nem megy egyik napról a másikra. Még van időnk.
— Ezt stratégiának hívják, fiam! Egy politikai hadjárat! Már most el kell kezdened az agymosást. Apránként vezesd rá, hogy ez az ő ötlete. Találj ki érveket, győzd meg, hogy ez mindkettőtöknek jó. Ha az elején elmondod az igazságot, azonnal nemet mond!
— De hát… miért mondana nemet? — értetlenkedett Péter. — Végül is egy család vagyunk. A lakás akkor is a miénk marad.
— Te olyan naiv vagy! Mindenki más ravasz és számító. A te Krisztinád sem olyan ártatlan, mint gondolod. Én átlátok az embereken!
„Na ebben legalább nem hazudik. Tényleg nem vagyok ártatlan. És most végre megtudom, mit forraltok ti ketten!” — gondolta magában Krisztina.
Nyolc éve házasok. A lányuk, Rita, már hét éves. A szüleitől örökölt egy garzont, ott éltek az első két évben, míg ki nem vették ezt a kétszobást hitelre. A régi lakását kiadta, a befolyt pénzből pedig törlesztettek.
Később, amikor Rita nagyobb lett, a garzon már több nyűgöt hozott, mint hasznot: folyton javítani kellett, a bútorok is elhasználódtak. Ekkor döntöttek úgy, hogy inkább bővülnek. Péter már régóta beszélt arról, hogy legyen második gyerek.
— Nem hagyhatjuk Ritát egyedül! Sem testvér, sem társ. Szánalmas. Én is nagycsaládban nőttem fel, hárman voltunk testvérek. Te sem voltál egyke. Miért vennénk el ezt a lehetőséget tőle? Ez életre szóló támogatás.
Krisztina is szeretett volna második gyereket. De hezitált. És amikor felmerült, hogy mindkét lakást eladják, hogy vegyenek egy nagyot, akkor már elkezdett álmodozni a kisfiúról.
„De vajon mit főzött ki ez a számító vénasszony?” — suttogta halkan Krisztina.
— Meg fogom őt győzni, — mondta határozottan Péter. — De ha nem sikerül, az sem gond.
— Hogyhogy nem gond?! Fogalmad sincs, mi lesz ennek a vége! Krisztina simán otthagy, és bíróságon visszakéri az új lakás kétharmadát! Hisz a pénz túlnyomó része az ő örökségéből jön!
— Miért hagyna el? — lepődött meg Péter. — Szerintem félreérted. Ha el akarna válni, nem egyezett volna bele az eladásba, sem az új vásárlásba. És a gyerek is szóba került már. Nem ellenzi. Fiatalok vagyunk, belefér.
— Mondhat akármit! De a tények magukért beszélnek. Ne vitatkozz! Az anyád mindig jobban tudja. Az új lakást a te és az én nevedre kell íratni. Én sosem foglak elárulni. Én vagyok az anyád. De ő megteheti. Tapasztalatból beszélek. A nők alattomosak. Ma még azt mondja, szeret, holnap már elválik, és te ott állsz az utcán, lakás nélkül!
„Aha! Na most már világos! Nem bírja elviselni, hogy nekünk két lakásunk van, az ő kisfiának, Lacinak meg egy sincs!” — gondolta Krisztina. — „Talán azt tervezi, hogy a saját részét majd átruházza a kis Lacsira? Sunyi nőszemély! Milyen édes kis kombinátor. Kíváncsi vagyok, Péter milyen dumával próbál majd engem meggyőzni, hogy mindenről lemondjak. Egyedül akkor mennék bele, ha agylágyulást kapnék!”
És ezzel eldöntötte: cselekedni fog.
Aznap este Krisztina úgy döntött, nem fogja tovább tűrni a hátuk mögött szövögetett terveket. Az anyósa „csodálatos stratégiáját” egyetlen jól irányzott telefonhívással akarta porrá zúzni.
Elővette a telefonját, és tárcsázta Antalnét.
— Jó estét, Antalné, hogy van? Minden rendben az egészséggel? — kérdezte szinte mézes-mázosan, de a hangjában ott vibrált valami, amit csak az értett, aki tudta, mi van a háttérben.
— Köszönöm, jól vagyok. És ti? — válaszolta kissé gyanakodva az anyós.
— Remekül! Képzelje csak, nagyszerű híreim vannak! Eladjuk a régi lakásomat! Már meg is találtuk a vevőket! Ugye milyen szuper?
— El… adjátok? — hökkent meg Antalné, és a hangja egy pillanatra elcsuklott.
— Igen, képzelje, gyorsan ment. Még mi sem hisszük el! És a közös lakást is eladjuk! A kolléganőm nézte meg, neki nagyon tetszett. El is döntötte, hogy megveszi.
— Már azt is?! — szinte suttogva kérdezte Antalné. — És… új lakást is találtatok?
— Hogyne! Már ki is néztük. Pont olyan, amilyet mindig is szerettünk volna. Ezen a héten intézzük a vásárlást, amint átutalják a pénzt, már alá is írjuk a szerződést.
— Minden ilyen gyorsan megy? — kérdezte a nő már szinte gépiesen.
— Igen! Tudja, ha menni kell, hát menni kell! — nevetett Krisztina. — Amúgy tudja, mi a legizgalmasabb? Az, hogy kire írjuk majd az új lakást!
Pár másodperc csend következett.
— Hát… megbeszéltétek Péterrel?
— Nem. Nem kérdeztem tőle. Nincs mit megbeszélni. Ha nem egyezik bele, kidobom. Tudja, hisz maga mondta, hogy a házasságunk recseg-ropog! Emlékszik? Én igen!
— Krisztina, én ezt nem…
— Várjon csak, még nem végeztem, — vágott közbe Krisztina. — Képzelje, meglepem magát! A lakást kizárólag az én nevemre íratjuk! Mivel az örökölt garzon teljes egészében az enyém volt, és a mostani kétszobásban is felerészben az én pénzem van, teljesen logikus. Nem gondolja?
— Mit mondott? Hogyhogy csak a te nevedre?! És Péter ebbe belement?
— Naná! Meggyőztem, hogy ez így a legjobb. Van egy lányunk, gondolnunk kell rá. Sőt, ha úgy alakul, jöhet a második gyerek is. De mi van, ha a férjem félrelép? Vagy megőrül, és kirúg minket? Akkor ott maradunk az utcán? Nem! Így legalább biztosan van hova mennünk!
Antalné egy pillanatra nem tudott megszólalni.
— És tudja, mi a legjobb? Péter belenyugodott! Nem mondta, hogy nem. Azt mondta: „Igazad van, Kriszti.”
— Ez… ez lehetetlen… — hebegte az anyós.
— Ó, dehogy is! Ez a valóság! — nevetett fel Krisztina. — És most megyek, sok még a dolgom! Csók a családnak!
Krisztina bontotta a hívást, majd elégedetten hátradőlt a kanapén.
Pontosan úgy csinálta, ahogy a mama tanácsolta Péternek: apránként, szépen lassan rávezette őt, hogy azt higgye, minden az ő döntése.
Na de most a másik oldalon történt ugyanez.
Most majd anyuka törheti a fejét, hogy mi történt a „zseniális stratégiájával”.
A következő nap reggelén, amikor Péter kilépett a fürdőből törölközővel a derekán, Krisztina a tükör előtt állva, haját fésülgetve megkérdezte:
— Te, Péter, szerinted milyen nevet adjunk a fiúnknak? Levente jó lenne, nem?
— Fiú? Mármint… most… komolyan beszélsz? — nyelt nagyot Péter.
— Hát persze! Te is mondtad, hogy jó lenne, ha Rita nem maradna egyke. És ha már ilyen szépen eladtuk mindkét lakást, és megvan az új, akkor szerintem időszerű lenne a bővülés.
Hirdetés— Hát… ööö… igen. Persze, én is ezt akartam. Tökéletes!
Krisztina hátrafordult, a szemébe nézett, és elmosolyodott.
— Tudod, sokat gondolkoztam azon, mennyire megbízhatok benned. De most… most úgy érzem, hogy végre minden a helyére került.
Péter nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy rémüljön. Egy biztos volt: a felesége kevesebbnek tűnt, mint amit látott benne az anyjával folytatott beszélgetés után.
Sokkal kevesebbnek.
Antalné aznap este úgy forgolódott az ágyában, mint egy kávéval túltöltött robotporszívó. A gondolatai össze-vissza cikáztak: „Miért? Hogy? Honnan tudja? Vagy csak megérzése volt? Nem… ez túl konkrét volt!”
Péter is feszült volt. Próbálta előadni a magabiztos férjet, de az a telefonbeszélgetés után — amit véletlenül pont akkor hallott meg Krisztina, amikor ő azt hitte, egyedül van — már semmi sem volt a régi.
Másnap reggel, reggeli közben Krisztina leült az asztalhoz, kezében egy papírral. Letette Péter elé.
— Ez meg mi? — kérdezte a férfi, miközben letörölt egy vajcseppet az ajkáról.
— Ez egy nyilatkozat. Hogy önként lemondasz bármilyen tulajdonrészről a lakással kapcsolatban.
— Mi van?! Most ezt komolyan gondolod? — döbbent meg Péter.
— Teljesen komolyan. A régi lakás az én örökségem. A mostani hitelbe vevős lakásba is több pénzt tettem bele. És ha emlékszel, te is azt mondtad, hogy bízhatok benned.
— Ez... hát... — Péter hebegni kezdett. — Ez nem így szokás. Mi házasok vagyunk!
— Tudom. Ezért kapsz egy másik papírt is. Ez itt egy házassági szerződés. Ebben az áll, hogy válás esetén a lakás kizárólag engem illet. Ha valóban semmi hátsó szándékod nincs, nem fog gondot okozni az aláírás.
— Ez vicc… — motyogta Péter. — Azt hittem, megbízunk egymásban!
— A bizalom akkor létezik, ha nem kell titokban az anyáddal tervelni azt, hogyan vegyél el tőlem mindent. Hallottam mindent, Péter.
A férfi elsápadt. Úgy nézett rá, mint akit rajtakaptak a dolgozat közbeni puskázáson.
— A balkonon voltam. Teregettem. És hallottam minden egyes szavadat. A stratégiát, a „politikai játszmát”, meg azt is, hogy anyukád szerint kétharmadot követelnék, ha elhagynál.
Péter a fejét lehajtva bámulta a papírt.
— De… én csak… féltem, hogy…
— Mitől? Hogy elvesztem a vagyonod? Péter, nincs vagyonod. Én örököltem, én dolgoztam, én fizettem. Te és anyukád csak számolgattatok a háttérben.
— Nem akartam rosszat… — motyogta halkan.
— Nem? Akkor miért kellett titkolózni?
Péter nem válaszolt.
Krisztina felállt, begombolta a zakóját, és hideg nyugalommal így szólt:
— Aláírod. Mert ha nem, elmegyek egy ügyvédhez. És hidd el, van elég bizonyíték a telefonomban, hogy beléd kössek. Hallgattam végig, amit mondtál. Felvettem. Elmentettem. Letöltöttem. Pendrive-on is van.
Péter csak bólintani tudott. Aláírta.
És Krisztina aznap újra fellélegzett.
Epilógus – Másfél évvel később
Krisztina új lakásában ült a teraszon, Rita az ölében, a kisfiuk, Levente pedig egy puha takaró alatt aludt a babakocsiban.
Nem, nem Pétertől született.
Krisztina végül elvált.
Nem egyik napról a másikra, de amikor végre felfogta, hogy semmit sem tud újrakezdeni olyan emberrel, aki titokban áskálódik ellene — meghúzta a vonalat.
A válás gyors volt. Péter végül maga kérte, hogy maradjon meg neki a hűtő.
Antalné még egyszer megpróbált beszélni vele, mikor már Levente pocakban volt.
— Kislányom… talán újra kellene gondolnunk a dolgokat. Hiszen család vagyunk…
— Nem vagyunk azok — válaszolta Krisztina kedvesen. — És ezt maga is nagyon jól tudja. Most már a saját gyerekeimmel foglalkozom, nem máséval. És nem is anyósokkal.
Ezután már sosem keresték.
Krisztina új párja egy csendes, türelmes, kissé szarkasztikus informatikus volt, aki szinte naponta főzött rájuk, és minden egyes vacsoránál megdicsérte az ételt — még akkor is, ha kicsit sós lett.
És ha valaha valaki szóba hozta a régi életét, Krisztina csak mosolygott.
— Tudjátok, valamikor azt gondolták, majd úgy irányítanak, mint egy sakkfigurát. De végül kiderült, hogy a parasztlépés is lehet matt.
Ha tetszett a történet, oszd meg egy barátnőddel is. Soha nem lehet tudni, hány Krisztina él köztünk, akik még nem tudják: nem áldozatok — csak még nem jött el az ő lépésük. ♟️
