Azt mondják, az állatok olykor többet éreznek, mint az emberek. Ez különösen igaz volt arra a különös farkasra, aki nem volt hajlandó eltávolodni egy fiatal nő testétől egy kicsi, mátrai faluban. Olyan furcsa volt a jelenet, hogy végül a helyi orvosokat is kihívták – és amit felfedeztek, az mindenkit megdöbbentett.
Amikor meglátták a gyönyörű Ildikót, menyasszonyi ruhában, kiterítve a faluház ravatalozójában, mindenkiből kitörtek a könnyek. Neki az oltárhoz kellett volna vonulnia azon a napon, boldogan, mosolyogva. De ahelyett, hogy esküvőt ünnepeltek volna… most temetésen voltak.
Egyszer csak egy farkas lépett be. Hatalmas volt, szinte természetellenesen méltóságteljes. Egyenesen a koporsóhoz rohant, felugrott mellé, és nem mozdult onnan. Bálint, a vőlegény, próbálta elzavarni:
– „Menj innen! Takarodj el!” – kiabált kétségbeesetten. – „Ez nem a te helyed…”
De a farkas rá sem nézett. Mintha se látna, se hallana. Csak feküdt Ildikó mellett, szorosan a koporsóhoz bújva. És akkor Bálint eszébe jutott az első találkozásuk.
– „A Mátrát szerette a legjobban…” – suttogta maga elé.
Ildikó minden szabadidejét a hegyekben töltötte. Ha tehette, túrázott, különösen a Mátra rengetegeiben, Galyatető vagy Mátraszentimre környékén. A friss hegyi levegő jót tett neki – az epilepsziáját a városi levegő, a zaj, a feszültség mindig rontotta. Egyszer, egy hosszú gyalogtúra után, a sátorban pihent, amikor kint halk, síró hangot hallott.
Kilépett, és egy apró, reszkető kölyök állatot látott. Odament hozzá, és amikor felvette, akkor döbbent rá, hogy nem kiskutya… hanem egy farkaskölyök. Megijedt.
– „Mi van, ha az anyja itt van a közelben?” – gondolta, és gyorsan körülnézett.
De senki nem jött. A kicsi csak nézte őt, szomorúan, vékonyan nyüszítve. Ildikó rájött, hogy valószínűleg elárvult.
– „Talán egy orvvadász lőtte le az anyját… vagy egy medve végzett vele. Egyedül itt elpusztul.”
Hazavitte a faluba, meleg tejjel itatta, és miután jóllakott, a kis állat összegömbölyödve elaludt egy hagyományos magyar hímzett törölközőn. Ildikó tudta, hogy hosszú távon nem tarthat egy farkast. De amíg lehetett, gondoskodott róla.
Pár nap múlva elvitte a Bükki Nemzeti Park egyik vadállat-rehabilitációs központjába. Ott találkozott Bálinttal, az állatgondozóval, aki már az első pillanatban elnyerte a bizalmát.
– „Ne aggódj, rendbe jön. Én gondoskodom róla” – mondta mosolyogva.
– „Megengeded, hogy néha meglátogassam?” – kérdezte Ildikó, kissé bizonytalanul.
– „Természetesen. Sőt… örülnék neki.”
Így indult a történetük. A farkast Karcsinak nevezte el. És ahogy múltak a hónapok, nemcsak a farkas nőtt meg, hanem a kapcsolat is – Ildikó és Bálint között.
Karcsiból szinte kutyaszerű társ lett. Hűséges, ragaszkodó, okos. Amikor Bálint megkérte Ildikó kezét, ő azonnal igent mondott. Hagyományos magyar lagzit terveztek, népi motívumokkal díszített menyasszonyi ruhával, kalocsai hímzésekkel, virágkoszorúval.
– „Ebben a ruhában érzem magam igazán önmagamnak…” – mondta Ildikó, amikor először próbálta fel a menyasszonyi ruhát.
De a sors mást akart.
Az esküvő előtt pár nappal Bálint meglátogatta a menyasszonyát… és holtan találta őt az ágyban. Hívta a helyi orvost, egy régi családi ismerőst, aki megrendülten bólintott.
– „Sajnálom, Bálint… A szíve… valószínűleg roham közben állt meg.”
Bálint világa darabokra hullott. Ahelyett, hogy az oltárhoz kísérte volna Ildikót, most az utolsó útjára készítette fel. Felöltöztette a menyasszonyi ruhájába, amit annyira szeretett. A temetésre a falu közösségi házában került sor, ahol a koporsót ravatalozták fel.
– „Karcsinak is tudnia kell” – döntötte el Bálint. – „Ő is a családunk része.”
Elvitte a farkast a ravatalozóhoz. És akkor történt valami egészen különös: Karcsi belépett, megállt, majd egy pillanat múlva odarohant a koporsóhoz, és felugrott mellé. Lefeküdt… és nem mozdult.
Senki nem tudta elhúzni onnan. Bálint is próbálkozott:
– „Gyere le onnan, kérlek…” – suttogta, már inkább könyörögve, mint utasítva.
De Karcsi csak ott feküdt, Ildikó mellkasára hajtva a fejét, halkan nyöszörögve.
Bálint valamit megérzett. Hívta a mentőket, ezúttal a gyöngyösi kórházból. Az orvosok tanácstalanul vizsgálták meg a testet, de Bálint kérlelte őket:
– „Nézzék meg újra, könyörgöm! Nem tudom miért, de… valami azt súgja, hogy nem halt meg…”
Az orvosok újravizsgálták. És akkor az egyikük felkiáltott:
– „Itt valami van! Érzem az apró szívverést! Gyorsan! A kórházba vele!”
Rohantak. Bálint a mentő mögött, autóval, remegő kézzel a kormányon. A gyöngyösi intenzív osztályon derült ki az igazság.
– „Nem volt halott…” – mondta egy orvos. – „Katalepszia. Az epilepszia egyik legritkább tünete. Az ember teljesen mozdulatlan, a légzés szinte kimutathatatlan, a pulzus alig érezhető. Olyan, mintha meghalt volna. De nem volt halott.”
Karcsinak köszönhették. Ő érezte.
Néhány óra múlva Ildikó állapota stabilizálódott. Az agya nem sérült. Mikor magához tért, az első kérdése ez volt:
– „Hol van Karcsi…?”
– „Itt van. Végig itt volt” – válaszolta Bálint, miközben megszorította a kezét.
Később, amikor mindent elmeséltek neki, csak ült némán, könnyeivel küszködve.
– „Én mentettem meg őt kölyökként… most ő mentett meg engem.”
Pár hét múlva összeházasodtak. Ahogy tervezték. Kalocsai hímzett ruhában, virágkoszorúval, és egy különleges tanúval a sor szélén: Karcsival.