Amikor épp a családi pizzériánkban fejeztem be a műszakomat, egy elegáns kabátot viselő nő viharzott be az ajtón, kezében egy pizzásdobozzal, amit úgy tartott, mintha tiltott árut szállítana. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az üvegek beleremegtek, majd dühös tekintetét a nagymamámra szegezte, aki nyugodtan állt a pult mögött. A nő szeme szinte szikrázott a haragtól, hangja mennydörögve töltötte be a helyiséget:
– Van itt egy vezető? – kérdezte élesen.
A pizzéria vendégei hirtelen elhallgattak, a levegő megfeszült a feszültségtől. Nagymamám, aki évtizedek alatt már minden lehetséges helyzettel szembenézett az üzletben, finoman biccentett. A nő egy dühös monológba kezdett: azt állította, hogy elrontottuk a rendelését, megesküdött, hogy soha többé nem eszik nálunk, és megfenyegetett, hogy tönkreteszi az éttermünk jó hírét a városban.
– Asszonyom... – próbáltam közbeszólni, előrébb lépve. De a nő hirtelen megfordult, és rám szegezte dühös tekintetét.
– Csak állsz ott? Ez a hely egy katasztrófa! Valakit akarok, aki tudja, mit csinál! – vágta oda.
Mielőtt válaszolhattam volna, nagymamám finoman megérintette a karomat, jelezve, hogy ne aggódjak. Amikor megszólalt, a hangja ugyanolyan nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mint mindig.
– Úgy tűnik, nagyon dühös, asszonyom – mondta csendesen. – De úgy gondolom, itt valami félreértés történt.
A nő arca eltorzult a haragtól.
– Félreértés? Az egyetlen hiba az volt, hogy idejöttem! A pizzám rossz, és önöknek ez semmit sem számít!
Nagymamám nyugodtan a pultra helyezte a pizzásdobozt, majd az előlapjára mutatott, ahol a logó volt látható.
– Asszonyom – mondta lassan és tisztelettel –, ez nem a mi pizzánk.
A nő arca zavartságtól merevedett meg. Egy pillanatra a dobozra, majd a falon lévő cégérre pillantott. Az arcán egy pillanat alatt a felismerés tükröződött: rossz pizzériába jött. A haragja hirtelen eltűnt, helyét a keserű megalázottság vette át.
A pizzéria vendégei néma csendben figyelték, ahogy a nő remegő kezekkel felkapta a dobozát, és egy szót sem szólva kisietett az ajtón. Ahogy becsapta maga mögött az ajtót, az üveg újra megremegett.
Néhány másodpercig senki sem mozdult, de aztán egy halk kuncogás törte meg a csendet, amely egyre hangosabb nevetéssé vált, míg végül az egész pizzéria hahotázni kezdett. Nagymamám csak mosolygott, és csóválta a fejét – nem először látott ilyen jelenetet, és valószínűleg nem is utoljára.
Kíváncsian néztem ki az ablakon
Kíváncsiságból közelebb léptem az ablakhoz, hogy lássam, mi történik. Kint a nő tétován állt a rivális pizzéria bejáratánál. Az ottani személyzet, akik láthatóan követték az eseményeket, a kirakat mögül mosolyogtak. Az egyik alkalmazott integetett neki, míg a menedzser kilépett az ajtón, valószínűleg azért, hogy közölje vele, a rendelése még mindig ott vár rá.
A nő zavartan megállt, kezében a pizzásdobozzal, mintha az egy pajzs lenne. Majd hirtelen megfordult, és sietősen távozott, arca vörös volt a szégyentől.
„Az élet mindig megtanít valamire”
Mindkét pizzéria dolgozói hangos nevetésben törtek ki. Nagymamám odajött mellém az ablakhoz, és kedvesen vállon veregetett.
– Az életnek van egy furcsa módja, hogy pontosan azt adja nekünk, amit megérdemlünk – mondta halkan, bölcs mosollyal az arcán. – Néha csak egy szeletnyi megaláztatás.
Ahogy elmosolyodtam, levettem a kötényemet, és éreztem, hogy a feszültség teljesen elszállt. A történet emlékeztetett rá, hogy az igazságot nyugodt hangon kimondani sokkal hatékonyabban csillapítja a haragot, mint bármilyen vita. És ha az igazságot frissen és melegen szolgálják fel, az nem más, mint a tökéletesen kiszolgált karma.