A beteg fiú, akit a felesége a falura vitt – és hat hónap múlva a saját szülei sem ismerték fel
— Gábor, tényleg biztos vagy ebben?
— Anya…
— Ugye tudod, hogy csak a pénzed miatt van veled?
Gábor halkan sóhajtott.
— Anya, tévedsz, de nem fogok vitatkozni. Nincs értelme. Gondolj, amit akarsz. Nem tervezünk nagy esküvőt.
— Gábor, elég legyen. Biztos vagyok benne, hogy csak kihasznál téged. Ezt te is tudod. Ez a lány…
— Anya, kérlek, ne folytasd. Évával több mint öt éve ismerjük egymást. Alaposan átgondoltuk a döntést.
— Csak azt akarom, hogy megértsd: bármi is van, te egy ígéretes fiatalember vagy. Bármelyik nő igent mondana neked. Tudod, milyen státuszban vagyunk.
Gábor lehunyta a szemét, fáradtan.
— Anya, mi fontosabb neked: a társadalmi státuszunk vagy az én boldogságom?
Erzsébet tanácstalanul nézett a férjére.
— István, miért nem szólsz semmit?
István letette az újságot, és elmosolyodott:
— Erzsi, van egy szokásod: csak akkor keresel, ha sarokba szorultál. Egyébként meg 27 éve egyedül hozod a döntéseket. Ha pedig rosszul sül el valami, mindig engem okolsz.
— Most befejezted? Akkor mondj végre valami érdemit.
— Gábor felnőtt, értelmes férfi. Nem látom okát, hogy akadályozzuk abban, hogy elvegye Évát. Szimpatikus lánynak tűnik.
— „Szimpatikus”? Ma már nincs olyan, hogy pénz nélküli „szimpatikus” ember.
— Te sem születtél pénzzel. Gondoltál már erre?
Erzsébet arcán látszott, hogy robbanásközeli állapotban van.
— István, te felelőtlen vagy! A fiunk tönkre fogja tenni az életét!
— Nyugodj meg. Semmi szörnyű nem történik. Folytatja a kezelését, és talán a felesége jó hatással lesz rá. Nem értem, miért aggódsz ennyire.
Erzsébet kiviharzott a szobából, Gábor pedig lassan felállt.
— Köszönöm, apa.
— Hogy vagy most?
— Egészen jól, ne aggódj.
Tizenhét évesen Gáborral történt valami furcsa. Az orvosok nem tudták pontosan, mi a baja. Az egyik diagnózis követte a másikat, de a kezelések csak ideig-óráig hatottak. Egy professzor egyszer ezt mondta:
— Úgy tűnik, a fia elvesztette a képességét, hogy ellenálljon a betegségeknek. Ha száz évvel ezelőtt élnénk, azt mondanám: meg van átkozva. De modern korban élünk, így csak a kezünket tárhatjuk szét, és figyelhetjük, mi történik.
István tudta, hogy nem mindenre megoldás a pénz, mégis vagyonokat költött a legjobb klinikákra. Végül Gábor kérlelte:
— Kérlek, hadd pihenjek. Elfelejtettem, milyen a saját ágyamban aludni.
Megdöbbentő módon az addig mindenért harcoló Erzsébet is mellé állt:
— István, talán tényleg hagynunk kéne pihenni. Csak az orvosok ajánlásait kövessük.
István legyintett. Vitázott volna, ha lát némi javulást, de semmi nem történt. Otthon viszont Gábor jobban lett: újra megjött az étvágya, és felszedett pár kilót is.
Innentől kezdve évente kétszer ment kórházba kontrollvizsgálatra, majd mindig hazatért a legfrissebb kezelési javaslatokkal.
Gábor végül elvégezte az egyetemet, főleg apja anyagi támogatásának köszönhetően. Nem azért, mert gyenge diák lett volna, hanem mert gyakran hiányzott, egészségi állapota nem tette lehetővé a rendszeres tanulást.
Évát még az egyetemen ismerte meg. Sokáig csak barátok voltak, de nemrég Éva bevallotta érzéseit. Gábor úgy érezte, szárnyakat kap.
Az esküvő – minden várakozás ellenére – pompás lett. Erzsébet olyan lagzit szervezett, mintha a fél várost meg akarta volna etetni. Éva egész este mosolygott, próbálva figyelmen kívül hagyni a feszültséget.
A menyasszony édesanyja, Ilona néni és Erzsébet kapcsolata nem indult jól. Erzsébet úgy gondolta, hogy Ilona – mivel sem pénze, sem rangja nincs – legalább alázattal tartozna. Ilona viszont tartotta a távolságot.
Az este fénypontja az ajándékozás volt. Amikor Ilona bejelentette, hogy a fiatal párnak adja a nagyapja vidéki kis házát, Erzsébet felháborodva suttogta:
— Istenem! Egy rozoga kunyhót mutogat, mint életük legnagyobb ajándékát?
— Elég volt, anya — szólalt meg Gábor.
— Hogyhogy „elég”? Most már úgysem lehet semmit tenni!
Ilona távozása után Erzsébet azonnal Istvánhoz fordult:
— Látod? Egy senki, és mégis úgy viselkedik, mint egy grófnő.
Néhány nappal később Gábor közölte a szüleivel:
— Anyu, apu, úgy döntöttünk Évával, hogy leköltözünk abba a házba, amit Ilona néni ajándékozott.
Erzsébet majdnem elájult:
— Megőrültél?! Éva manipulál! Ki akar szedni a kezelésből, hogy gyorsabban meghalj, és örökölhessen!
István a homlokát ráncolta:
— Mit beszélsz, Erzsébet? Normális vagy?
— Tökéletesen logikus! Tudod, hogy Gábor csak orvosi felügyelettel lehet! Ő meg el akar költözni az isten háta mögé! Ezt nem engedem!
— Már megvettük a vonatjegyet — mondta nyugodtan Gábor.
— Jó, akkor ne számítsatok rám! Vigyázzon rátok az új kis családod!
— Gábor, ne haragudj anyádra, tudod, milyen. Meg fog nyugodni. Ha bármire szükséged van, hívj fel, segítek.
— Köszi, apa.
— Elárulod, miért pont oda akartok menni? Ebben anyádnak igaza van: elég eldugott hely.
— Azt mondják, ott gyógyhatású források vannak. Éva és az anyukája hisznek benne, hogy segíthet. Őszintén szólva én nem vagyok benne biztos, de miért is ne próbálnám meg?
— Nagy szkeptikus vagy. Néha pont az ilyen dolgok hozzák meg a gyógyulást. Sok sikert nektek.
Amikor megérkeztek a kis vidéki házhoz, Gábor elámult:
— Minden gazban áll!
— Hát persze — nevetett Éva. — Öt éve nem lakott itt senki. De ne aggódj, pihenünk pár napot, aztán rendbe tesszük.
Éva kinyitotta a ház ajtaját. Belül meglepően tiszta volt, alig poros. Gábor olyan fáradt volt, hogy leült a kanapéra, és pár perc alatt elaludt.
Másnap folytatjuk a történet második részével, ahol a gyógyulás és a családi újratalálkozás meglepő fordulatokat tartogat…
Amíg Gábor aludt, Éva elkezdett takarítani és rendbe tenni a házat. Minden mozdulatában ott volt a gondoskodás, a szeretet. Gábor próbált segíteni, amennyire csak bírta, de meglepő módon egyre több ereje lett. A napok múltával egyre többet mozgott, és egyre kevesebbszer panaszkodott fájdalomra. Egy hét elteltével történt meg az, amit régen már elképzelhetetlennek tartott:
— Éva! — szólt vacsora után Gábor, miközben üresen tette le a tányért. — Nem értem, hogyan, de megettem az egészet! Nem is vagyok rosszul!
Éva mosolygott.
— Itt csodák történnek, hidd el. Ez a hely más, mint a város. A természet, a csend, a forrásvíz… Minden gyógyító erejű.
— Hogyhogy ezt ilyen biztosan állítod?
— Gyerekkoromban sok időt töltöttem itt. Láttam, hogyan gyógyultak meg emberek, akikről már mindenki lemondott. Nem tudományos, de működik. Meg hát… talán az is számít, hogy szeretve vagy.
Gábor elmosolyodott, és megfogta a kezét.
— Tudod, mi vagy te nekem, Éva? Remény. Igazi remény.
— Na ne! — legyintett a lány nevetve. — Inkább feküdj le, mert holnap meglepetésed lesz!
— Meglepetés? Mondd el! Ugye nem valami falusi esküvői utánzat?
— Nem mondok semmit. Holnap megtudod.
Másnap valóban meglepetés várta Gábort. Éva elvitte egy közeli rétre, ahol méhek zümmögtek egy kis kaptár körül. Egy idős bácsi várt rájuk, aki bemutatkozott: Józsi bácsi, a falu méhésze.
— Ez itt a mézterápia helye, fiam — mondta nevetve. — Nem vagyok doktor, de ezek a kis jószágok csodákra képesek.
Gábor először tartott tőle, de kíváncsisága felülkerekedett. Ahogy teltek a hetek, a természet, a friss levegő, a mozgás és a méhterápia együttesen valóságos csodát műveltek vele. Hat hónap telt el így, nyugalomban, egyszerűségben, és egyre nagyobb boldogságban.
— István, nem értem, miért nem teszel semmit! Hat hónapja, hogy Éva elvitte a fiunkat, és téged ez nem zavar? — háborgott Erzsébet.
István éppen iratokat olvasott, de felnézett, türelmesen.
— Mit javasolsz? Hívjunk mentőt és hozzuk haza erőszakkal? Ne felejtsd el, már nős ember. Saját élete van.
— Nevetséges! Már egy hónapja újabb kórházi ellenőrzésen kéne lennie, de amikor említem neki, azt mondja, hogy jól van, és leteszi a telefont! Hogy lehet valaki jól kezelés nélkül?!
István letette az iratokat.
— Ha ennyire aggódsz, menjünk, nézzük meg, hogyan élnek.
Erzsébet egy pillanatig gondolkodott, majd bólintott:
— Rendben. Remek ötlet.
— Akkor csomagolj! Felhívom Gábort, megkérdezem a pontos címet. Holnap reggel indulunk.
Még aznap este becsomagoltak, és másnap délután már a faluba érkeztek. Erzsébet elhűlve nézett ki az autóból.
— Jézusom! Hát ez… ez romos! Hol vagyunk?
István mosolygott.
— Nekem tetszik. Nincs zaj, tiszta a levegő, nincs szemét. Nézd csak, ott egy nyúl! Most futott át az úton.
— Még egy állatkert is rendezettebb! Nem csodálkoznék, ha egy medve jönne ki a bokorból.
István felnevetett.
— Úgy néz ki, megérkeztünk.
Ebben a pillanatban kinyílt a kertkapu, és egy fiatal férfi sétált eléjük. Erzsébet szeme elkerekedett, István tátott szájjal nézte a fiát. A sovány, beteges Gábor helyett egy egészségtől kicsattanó, izmos, jókedvű férfi állt ott.
— Anya, apa! Annyira hiányoztatok! — kiáltott Gábor, és ölelésre tárta karját.
Hosszan ölelték egymást. Erzsébet szemébe könnyek szöktek.
— Gáborom, hát te… te teljesen megváltoztál!
— Minden Évának köszönhető. És a méheknek. El sem hinnéd, mennyire érdekes az egész.
Ekkor Éva is előlépett a verandáról. Zavartan mosolygott, de arca ragyogott a boldogságtól. Ő is megölelte az anyósát és apósát.
— Köszönöm neked, kedvesem — mondta Erzsébet könnyezve. — Amit te megtettél, az orvosok sem tudták.
Ezután kipakolták az autót, átadták az ajándékokat, és leültek vacsorázni. Az asztalon egyszerű, de ínycsiklandó falusi ételek illatoztak. Erzsébet áhítattal nézett körül.
— Ez... ez olyan, mint a gyerekkorom!
Gábor elővett egy üveget.
— Apa, kóstold meg, ezt mi készítettük. Házi mézbor.
István megkóstolta, és felnevetett:
— Hát ti tényleg gazdálkodók lettetek! Megvan itt minden!
Mindenki ivott, kivéve Éva.
— Te nem iszol velünk? — kérdezte Erzsébet kissé csalódottan.
Éva zavartan elpirult:
— Nem ihatok.
— Beteg vagy? — kérdezte Gábor édesanyja riadtan.
Gábor mosolyogva válaszolt:
— Nem. Csak gyermeket várunk. Anya, készülj, hamarosan nagymama leszel!
A következő pillanatban Erzsébetből kitört a sírás. Mindenki ölelkezett, sírtak és nevettek egyszerre. A meghatottság pillanatában Erzsébet váratlanul felpattant.
— Jól van! Én itt maradok legalább két hétre. Be kell vásárolni, segíteni kell. István, emlékszel, régóta mondogatod, hogy vegyek autót? Na, most vedd meg! Egy nagyot, hogy mindent el tudjak hozni a kisunokámnak. Évát beviszem a városba, ott fog szülni, egy rendes klinikán.
Mindenki nevetett, csak Erzsébet feszengve motyogta:
— Hát én csak jót akarok…
Éva odalépett hozzá, és átölelte:
— Hallgatni fogok rád. Gábor nem ért az ilyen dolgokhoz, én meg egy kicsit félek is.
Erzsébet megsimogatta a hátát, és halkan mondta:
— Ne félj, itt vagyok.