Főoldal » aktuális » A 80. SZÜLETÉSNAPOMON ELLÁTOGATTAM A LÁNYOMHOZ, DE NEM ENGEDETT BE A HÁZÁBA
Richard idegesen dobolt az ujjaival a kormánykeréken, miközben vezetett. Deidre régen minden hálaadáskor leutazott hozzá, de ez megszűnt felesége temetése után, négy éve. Azóta csak heti telefonhívások maradtak.
Amikor megérkezett, kitárta a karját, mikor Deidre megjelent az ajtóban.
– Meglepetés! – kiáltotta vidáman.
– Apa? Mit keresel itt? – kérdezte Deidre, könnyek folytak az arcán.
– Azért jöttem, hogy veled ünnepeljem a születésnapomat… nyolcvan éves lettem! – válaszolta Richard, de a hangjában lévő öröm gyorsan elhalt. – Mi a baj, kicsim? Miért sírsz?
– Semmi… minden rendben – törölte meg gyorsan a könnyeit Deidre, és halványan elmosolyodott. – Csak… nem számítottam rád, és most nagyon rosszkor jöttél. Sajnálom, apa, de muszáj dolgoznom. Majd felhívlak, jó? Vacsorázunk máskor. Bocsánat.
Azzal Deidre becsukta az ajtót. Richard döbbenten és összetörten állt ott. Valami nagyon nem stimmelt. Lehet, hogy Deidre bajban van?
Nem indult el. Inkább megkerülte az ösvényt szegélyező alacsony bokrokat, és óvatosan belesett az ablakon.
Bent a nappaliban két durva külsejű férfi ült Deidrével.
– Ki volt az? – kérdezte az egyik rekedten.
– Senki – hazudta Deidre reszkető hangon. – Csak egy kölyök a szomszédból… csengetett, aztán elszaladt.
– Akkor térjünk vissza a lényegre – mondta a másik. – Már hat hónapja nem fizetted a törlesztőrészleteket. Mr. Marco kezd türelmetlen lenni.
– Csak egy kis időre van szükségem. A tél beálltával biztosan beindul újra az üzlet – könyörgött Deidre.
– Az idő éppen az, ami neked már nincs, kicsim – válaszolta a férfi, miközben előhúzott egy fegyvert. – Azok, akik Mr. Marconak tartoznak, általában nem élnek sokáig… és a végén a tó halai falják fel őket.
Richard dermedten figyelte az eseményeket. Aztán a férfi fintorogva visszadugta a fegyvert a nadrágjába.
– Nézz szét, Danny, hátha találunk valami értékeset, amit elvihetünk Mr. Marconak. Vállalkozó, biztos van itt valami számítógép vagy berendezés.
– De azokra szükségem van! – zokogta Deidre. – Azok nélkül nem tudok pénzt keresni!
A férfi megveregette a fegyverét.
– Sajnálom. De még mindig meggondolhatom magam, szóval ne légy hálátlan.
A férfiak feldúlták a házat, majd távoztak, Deidrét zokogva hagyva a földön összegömbölyödve.
Semmi nem volt logikus Richard számára – Deidre korábban azt mondta, az üzlete jól megy. Most azonban nyilvánvalóvá vált: segítségre van szüksége.
A férfiak több berendezést pakoltak be a kocsijukba. Amint elhajtottak, Richard utánuk eredt.
Egy kétszintes, belvárosi téglaépületnél álltak meg – úgy nézett ki, mint egy bár. Bár zárva volt, az ajtó nyitva állt. Senki sem állította meg Richardot, amikor belépett.
A férfiak egy nagy asztalhoz ültek több másik keménykötésű alakkal. Egyikük felállt, és lassan odasétált hozzá.
– A klub zárva van – mordult rá. – Jöjjön vissza később.
– A lányom, Deidre tartozásáról jöttem beszélni – jelentette ki Richard.
Ekkor egy másik férfi állt fel az asztalfőnél. Elegáns volt, de bal szeme felett egy mély sebhely húzódott. Richard rögtön tudta: ő Mr. Marco.
– Mennyivel tartozik? – kérdezte remegő hangon.
Mr. Marco gúnyosan elmosolyodott.
– Jófej apuka, mi? Deidre nyolcvanezer dolláros üzleti hitelt vett fel tőlem. Azt mondta, a havi nyereségéből törleszt majd, de az sosem jött.
– Van körülbelül húszezer dollár megtakarításom – mondta Richard rémülten. Megdöbbentette, mekkora összeget vett fel a lánya.
– Az csak a negyede – sóhajtott Mr. Marco. – De van más módja is, hogy kiegyenlítsd a különbséget.
Richardnak rossz érzése támadt, de nem volt választása. Meg kellett mentenie a lányát.
– Mit kell tennem? – kérdezte.
Mr. Marco vigyorgott, és intett neki, hogy lépjen közelebb.
– A társam és én most indítottunk egy kis autó-import vállalkozást Kanadába. De némi papírmunka késik, így nehézségekbe ütközik az “áru” átszállítása. Egy kedves, ártatlan külsejű nagypapa, mint te, simán átléphetné a határt az egyik autónkkal.
Richard beleegyezett.
Aznap este egy határhoz közeli benzinkútnál megállt vécézni. Amikor visszatért, észrevette, hogy egy rendőrségi járőrautó mellé parkolt.
– Jézusom! – suttogta, amikor a rendőrkocsiban ülő német juhászkutya őrjöngve ugatni kezdett rá.
Ezeket a kutyákat nem véletlenül képezik ki… csak akkor jeleznek, ha… baj van.
Gyorsan visszaült a kocsiba – egy Valiant volt – és tolatni kezdett, miközben a kutya tovább őrjöngött.
Két rendőr rontott ki az épületből, és megpróbálták feltartóztatni. A GPS irányokat kezdett mondani, de Richard a zsebébe nyomta a készüléket, hogy elhallgattassa.
A Valiant határait feszegetve cikázott a forgalomban, dühös dudálások és hajszál híján bekövetkező balesetek közepette. A rendőrségi szirénák egyre közelebb kerültek.
Egy keskeny, jelöletlen földút tűnt fel előtte. Hirtelen bekanyarodott, és berobbant az erdőbe. A sáros ösvényeken nehezen haladt, de nem adta fel.
Egy lejtős ösvényre kanyarodott, majd egy enyhe emelkedőre, és azonnal megbánta.
A kocsi veszélyesen egy keskeny dombon egyensúlyozott egy széles folyó fölött. Megpróbált visszatolatni, de a kerekek csak kipörögtek.
A kocsi elkezdett csúszni a víz felé.
– Ne! – kiáltotta Richard, és kétségbeesetten húzta fel a kéziféket, de az nem működött.
A jármű orra belezuhant a folyóba, hatalmas csobbanással, a víz elöntötte a motorháztetőt. Richard kilökte az ajtót, hogy kiszabaduljon a süllyedő autóból.
A víz nyomása visszanyomta az ajtót Richard lábának. Pánikszerűen csapkodott, miközben a víz gyorsan elárasztotta a belső teret…Ahogy a vízszint egyre feljebb kúszott az arcán, Richard hátrahajtotta a fejét, vett egy utolsó nagy levegőt, majd alámerült.
Kifeszítette magát a nyíláson, és felúszott a felszín felé. Tüdőnyi levegőt szippantott be, majd azonnal a folyópart felé úszott. Amikor partra ért, akkor döbbent rá igazán, milyen közel járt a halálhoz. Még élt, hála Istennek. De a 80 000 dolláros tartozást még mindig rendeznie kellett. Így hát stoppolva tért haza.
– Jelzálogot szeretnék felvenni a házamra – mondta a banki ügyintézőnek. – És gyorsan szükségem van a pénzre a számlámon.
Türelmetlenül várakozott, amíg az ügyintéző feldolgozta a papírokat. Megugrott a székében, amikor megcsörrent a telefonja – Deidre hívta.
– Apa, pár kemény alak járt nálam, rólad érdeklődtek… Mi folyik itt?
– Mondd meg nekik, hogy hamarosan ott leszek – felelte Richard. – Elrendezem a tartozásodat. Nem értem, miért nem szóltál nekem előbb, Deidre, de most nincs időnk ezt megbeszélni.
Letette a telefont, majd aláírta a dokumentumokat. Nem akarta elveszíteni azt az otthont, ahol a családjával annyi szép emléket szerzett, de ez volt az egyetlen lehetősége, hogy segítsen a lányán.
Néhány órával később, már egy bérelt autóval gurult be a klub parkolójába, és elindult a bejárat felé.
– Apa, várj! – kiáltott valaki mögötte. Richard hátrafordult, és meglátta, hogy Deidre fut felé.
– Nem hagyom, hogy egyedül nézz szembe ezekkel a bűnözőkkel – mondta. – Még mindig nem értem, hogyan tudtál mindent, vagy honnan szerezted a pénzt, de a legkevesebb, hogy melletted állok, miközben megmentesz engem.
Richard a lánya elszánt arcát nézte, és tudta, nem tudja rávenni, hogy menjen haza. Amint beléptek a klubba, az emberek odaterelték őket a főasztalhoz.
Richard letette a sporttáskát az asztalra.
– Itt van a 80 000 dollár, amit Deidre tartozott, plusz még 15 000 a kárpótlásra. Nos, némi… bonyodalom támadt, és az autó a folyóban végezte.
Mr. Marco arca eltorzult a dühtől, és ököllel csapott az asztalra.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez a nyomorúságos 15 000 dollár elég nekem? Bejössz ide, és közlöd, hogy elsüllyesztettél egy 100 000 dolláros szállítmányt, ami abban a kocsiban volt? Még csak meg sem közelíti, amit most már tartozol nekem!
A gengszter felkapta a táskát, és odadobta egyik emberének.
– Tudod, Deidre, bíztam benned. De az üzletben néha meg kell tanulni, mikor kell veszíteni.
Ekkor elővett egy pisztolyt a zakója alól, és Deidre homlokára szegezte.
– Ne! Ez az én hibám! – kiáltott Richard, és maga mögé húzta a lányát. – Kérlek, ne őt büntesd!
– Nos, van benne valami – vont vállat Marco, majd Richard felé fordította a fegyvert.
De ekkor szirénák visítása hallatszott kintről.
Mr. Marco azonnal hátrafordult, és a klub hátsó kijárata felé rohant. Fegyverropogás rázta meg az épületet.
Richard és Deidre az egyik asztal alá kúsztak. Teljes káosz uralkodott, de Richard, ahogy lánya rémült szemébe nézett, tudta, bármi áron biztonságba kell juttatnia.
Felborítottak egy asztalt, és a sarokban elbarikádozták magukat. Csak akkor mertek előbújni, amikor a rendőrök kivezették őket. Szerencsére Mr. Marco-t elfogták.
– Biztos, hogy nincs szívpanasza? – kérdezte az egyik mentős az ambulancián.
Richard csak a fejét rázta, miközben lenyelt egy gombócot a torkában, mert épp akkor lépett oda hozzájuk egy nyomozó.
– Uram, mit kerestek ön és a lánya ebben a klubban?
Richard elmesélte a hitelt, és hogy azért mentek, hogy rendezzék a tartozást. Remélte, hogy nem kell szóba hoznia a folyóban elsüllyesztett autót.
– Ha nem találjuk meg azt a kocsit, tele csempészárúval, nem tudtunk volna időben a helyszínre érni – mondta a rendőr Deidre felé fordulva. – Nem lenne szabad ilyen emberektől pénzt kérni, kisasszony.
– Egy kocsi a folyóban? – kérdezte Richard idegesen.
– A jármű Mr. Marco unokatestvérének volt bejegyezve. Pont ez kellett, hogy végre lecsaphassunk a bandára – mondta a nyomozó.
Richard nagyot sóhajtott. Megúszta.
A rendőrök elengedték őket, miután megtették a vallomásukat.
– Sokat köszönhetek neked, apa. Belekevertelek ebbe az egészbe – szipogta Deidre, miközben az autójukhoz sétáltak.
– Nem tudtam, hogyan mondjam el… Hogyan mondja meg egy lány az apjának, hogy kudarcot vallott?
– Nem vagy kudarc! – válaszolta Richard, a vállaira tette a kezét. – Lehet, hogy az üzlet nem úgy sült el, ahogy tervezted, de megpróbáltad, Deidre. Bárcsak előbb megmondtad volna, mi történik veled. Bárcsak olyan közel éreznéd magad hozzám, mint anyádhoz érezted. Tudom, hogy már egy ideje nem vagy jól.
Deidre elsírta magát, Richard pedig szorosan átölelte.
– Semmi baj, kicsim – súgta megnyugtatóan. – Most már minden rendben lesz.