A 75 éves apám megkért, hogy vezessek 2100 kilométert a születésnapján
Írta: Farley Katalin2025. január 23.
Amikor a 75 éves apám ragaszkodott hozzá, hogy 2100 kilométert utazzunk egy titokzatos tengerparti városba a születésnapján, azt hittem, hogy ez csak egy újabb szeszélye. De az izgatott, rejtélyes viselkedése mélyebb titkokat rejtegetett: egy régi fogadalmat, egy ismeretlen célállomást és olyan titkokat, amelyek mindent megváltoztattak abban, ahogyan őt láttam.
Apával mindig is különleges kapcsolatunk volt. Gyerekkoromban hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy az otthonunk melletti erdőben sétáltunk, és gyakran szervezett váratlan hétvégi kempingtúrákat a családnak. Most, hogy 75 éves lett, a vékony, szívós testalkata kicsit még soványabb lett, és a járása is lassabbá vált. De ha beszélni kezdett, mindez háttérbe szorult.
Nem számított, hogy az előző esti focimeccsről mesélt, egy dokumentumfilmről, amit látott, vagy a végtelen fiatalkori kalandjairól. Én mindig lelkes hallgatója voltam, és sosem bántam, hogy ezt a szerepet osztotta rám.
Minden szombaton meglátogattam az idősek otthonában, ahol az elméje láthatóan megpróbálta túlszárnyalni az öregedő testét. Az a nap sem tűnt másnak, de végül egészen különös fordulatot vett.
Amikor ott ültem nála, a napfény lustán szűrődött be a vékony függönyökön. A kezemben kávé volt, apám pedig történeteket mesélt. Aztán előrehajolt, a szemében az a jól ismert, csibészes csillogás villant fel.
„Töltsd meg a tankot, fiam,” mondta határozott és kissé titokzatos hangon. „Hosszú útra indulunk.”
Összeráncoltam a homlokom, meglepődve néztem rá. „Miről beszélsz, apa?”
„Kirándulni megyünk,” jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
„Kirándulni? Hová? És miért?”
„Egy tengerparti városba,” válaszolta. „Nagyon fontos találkozóm van ott.”
„Találkozó? Apa, nyugdíjas vagy. Hetvenöt éves. Miféle találkozód lehet?”
Legyintett, bosszankodva a kétkedésemen. „Majd meglátod. Csak bízz bennem, rendben? A születésnapomon ott kell lennünk.”
Valami a hangjában megállított. Ritkán volt ennyire komoly. Keresni kezdtem a szokásos játékosságának jeleit, de nem találtam. Komolyan gondolta.
„Rendben,” mondtam lassan, miközben egy félmosoly kúszott az arcomra. „De ha ez az egész csak egy kifogás, hogy horgászni vigyél, esküszöm...”
„Horgászni?” felnevetett, miközben rácsapott a karfára. „Úgy nézek ki, mint akinek van ideje ilyen marhaságokra?”
Elnevettem magam.
„Rendben, benne vagyok. De pontosan hová megyünk?”
Apa elővett egy térképet, és rábökött egy távoli városra. Döbbenten meredtem rá.
„Ez nagyon messze van, apa! Napokba telik oda vezetni.”
„Tudom, és hamarosan indulnunk kell, hogy ne késsem le a találkozót.”
Felsóhajtottam. „Jó, rendben. Elintézem a dolgokat, és holnapután indulhatunk.”
Az arca felragyogott. „Ez a beszéd, fiam!”
Az indulás napján az autó alig bírta el a rengeteg csomagot, amit a biztonság kedvéért összekészítettem. Apa az anyósülésen ült, a kezében egy ódivatú térképpel.
„A technológia megöli a kalandot,” jelentette ki reggel, miközben diadalmasan meglengette a térképet. „Ez őszintén vezet minket.”
A 2100 kilométeres út hosszú volt: autópályák, mellékutak, olcsó motelek és rengeteg benzinkúti nassolnivaló kísérte végig az utunkat. Apa közben szüntelenül mesélt, egyik történetét őrültebbnek szőve, mint a másikat.
Elmesélte például, hogyan ijesztett el egy fekete medvét egy zseblámpával és egy síppal. Vagy hogyan vezette át a cserkészcsapatát egy hatalmas viharon, mindössze egy iránytűvel és a rendíthetetlen magabiztosságával.
Néhány történetet már hallottam, de most valahogy másként hatottak. Élénken magam elé képzeltem apát fiatalabb korában: egy karcos térdű, csillogó szemű fiút, aki készen áll arra, hogy meghódítsa a világot.
De a nosztalgia és a nevetés közepette időnként elcsendesedett. Az ablakon bámult ki, és idegesen dobolt az ujjával a térdén.
Ez nem volt rá jellemző.
„Minden rendben, apa?” kérdeztem végül.
„Jobban nem is lehetnék,” felelte, de a hangja remegett, és nem kerülte el a figyelmemet.
Megérkeztünk a tengerpartra a születésnapja reggelén. Az egész táj olyan gyönyörű volt, mintha egy képeslapról szedték volna.
Ahogy kiszállt az autóból, mélyet lélegzett, és szinte suttogva mondta: „Pont olyan, mint ahogy emlékeztem.”
„Gyakran jártál ide gyerekként?” kérdeztem halkan, próbálva nem megzavarni a pillanatot.
Megrázta a fejét. „Csak egyszer. De az az egy alkalom is elég volt ahhoz, hogy örökre megmaradjon bennem.”
Lassan elindultunk a tengerpart felé. A homok hűvös volt és nyirkos a lábunk alatt, a levegő pedig friss és sós, tele a tenger illatával. Figyeltem apát, félve, hogy a rátörő emlékek túl nagy súlyt raknak a vállára.
Hirtelen megállt, és egy öreg padra mutatott, amely a víz felé nézett.
„Ott van. Az a hely!” mondta lelkesen, mintha évtizedeket fiatalodott volna egy pillanat alatt.
Követtem őt a padhoz, és mindketten leültünk.
„Most mi lesz?” kérdeztem csendesen, miközben az öböl nyugodt hullámait figyeltem.
„Most várunk,” felelte mosolyogva.
És vártunk. Az idő lassan telt, a nap lassan emelkedett az égen, miközben apa izgatottan tekintgetett körbe. Már-már kezdtem azt hinni, hogy az egész egy félreértés, amikor halk léptek zaja törte meg a csendet mögöttünk.
HirdetésHátrafordultam, és egy fiatal nőt láttam közeledni. Kábé huszonöt éves lehetett, szőke haja laza copfba fogva lebegett a szélben. Valamit a kezében tartott, amit óvatosan szorongatott. Ahogy odaért hozzánk, félénken, de határozottan elmosolyodott.
„Már vártam magukat,” szólalt meg, szinte suttogva. „Ön Péter, igaz?”
Apa szeme elkerekedett. „Igen… ismerem magát?”
A nő megrázta a fejét. „Nem. De a nagyapám igen.”
„Nem. De a nagyapám igen.”
A nő neve Gabriella volt, és a története lassan kibontakozott, mint egy régen megkezdett, de félbehagyott regény. Gabriella nagyapja, János, az a személy volt, akivel apa itt találkozott hatvan évvel ezelőtt. Akkoriban együtt cserkészkedtek, és egy fogadalmat tettek: találkozni fognak ezen a tengerparton apa 75. születésnapján, bármi is történjen.
„De a nagyapám beteg,” mondta Gabriella halkan, a hangja tele volt megbánással. „Vak és ágyhoz kötött, már nem tudott eljönni. De megígérte, hogy elküld engem maga helyett, és hogy átadjak valamit. Boldog születésnapot.”
Gabriella óvatosan átnyújtott egy kis, gondosan becsomagolt dobozt apámnak. Apa remegő kézzel bontotta ki a csomagot. Ahogy meglátta, mi van benne, a szemét könnyek öntötték el, és halk, fájdalmas nevetés tört ki belőle.
A dobozban egy baseballkártya volt, hibátlan állapotban, gondosan műanyag tokba csomagolva.
„Ez ugyanaz a kártya,” suttogta apa, szinte alig bírta kimondani a szavakat. „Pontosan ez az, amit könyörögtem, hogy adjon nekem, de akkor nem tette.”
Gabriella bólintott. „Egész életében megőrizte. Azt mondta, ez volt az ő módja arra, hogy emlékezzen magára.”
Apa nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Mélyen felsóhajtott, miközben a kártyát a kezében tartotta, mintha az egy időutazó üzenet lett volna a múltból.
„Látnom kell őt,” mondta remegő hangon. „Meg kell köszönnöm neki. Meg kell mondanom, mennyit jelentett nekem ez az emlék.”
Gabriella arca kissé szomorúvá vált. „Két órányira lakik innen,” mondta halkan. „És… nos, nagyon gyenge állapotban van. Nem tudom, hogy elég időnk van-e...”
„Mennünk kell,” szakította félbe apa, a hangjában olyan elszántság csengett, amit ritkán hallottam tőle. „Most azonnal indulnunk kell.”
Az autóban az út csendes és feszült volt. Apa idegesen dobolt az ujjával az ablakon, és szinte láthatóan küzdött az idő múlásával. Én magam is kimerült voltam az elmúlt napok fáradalmaitól, de tudtam, hogy ez az utazás fontosabb bárminél, amit eddig csináltam.
Amikor megérkeztünk Gabriella nagyapjának házához, a levegő szinte nyomasztóan nehéz volt. A ház szinte túl csendesnek tűnt. Egy középkorú nő, Gabriella édesanyja fogadott minket az ajtóban. Az arca sápadt volt, a szemei alatt sötét árkok húzódtak.
„Ma reggel halt meg,” mondta halkan, miközben lesütötte a szemét. „Épp azután, hogy Gabriella elindult.”
A szavak hallatán apám megingott. Mintha egy láthatatlan ütést kapott volna, és most alig tudta megtartani magát. A levegő beleragadt a tüdejébe, a szeme vörösen csillogott a könnyektől.
„Nem,” suttogta, a hangja megtört és tele fájdalommal. „Ez nem lehet igaz. Megígértük egymásnak...”
Leült egy kopott fotelbe az előszobában, a válla meggörnyedt, a keze remegett. Én soha nem láttam őt ilyennek. Az én hősöm, az én erős, határozott apám most ott ült előttem, megtörve. Valami belül engem is összetört, ahogy figyeltem őt.
Lassan odaléptem hozzá, és óvatosan a vállára tettem a kezem.
„Apa,” mondtam csendesen. „A fogadalmukat megtartották. Gabriella itt van, és elhozta a kártyát. János emlékezett rád, egész életében.”
Apa rám nézett, a szeme könnyekkel teli volt, de valami gyengéd melegség is csillant benne. „De nem tudtam elköszönni,” mondta elcsukló hangon. „Nem tudtam neki megköszönni mindent.”
Nem tudtam, mit mondjak, hogy enyhítsem a fájdalmát. Csak ott maradtam mellette, a kezem szorosan a vállán, miközben ő csendesen zokogott.
Ahogy később Gabriellával és az édesanyjával beszélgettünk, apránként megtudtam, hogy János egész életében őrizte a barátságukat. A baseballkártya szinte szent ereklyeként volt jelen az életében, és mindig emlékeztette arra a pillanatra, amikor két fiú a tengerparton fogadalmat tett.
„Apa mindig azt mondta,” mesélte Gabriella, „hogy Péter volt az egyetlen ember, aki megértette őt. Hogy nélküled más ember lett volna.”
Ahogy visszanéztem apára, aki most csendesen ült, a kezében a kártyával, rájöttem, hogy ez a nap mindkettejük számára beteljesítette a fogadalmat.
Néha nem is a kimondott szavak, hanem a tettek és az emlékek tartják életben a kapcsolatokat. Apa és János története ennek volt a tökéletes példája.
