Soha nem gondoltam volna, hogy 62 évesen ismét olyan mélyen szerelmes leszek, mint fiatal koromban. Barátnőim nevetve fogadták, de én boldogságtól sugároztam. A férfi neve Sándor volt, és valamivel idősebb nálam. Egy klasszikus zenei koncerten találkoztunk – a szünetben véletlenül beszélgetésbe elegyedtünk, és felfedeztük, hogy közös érdeklődési körünk van.
Aznap este enyhén esett az eső, a levegő friss volt, és a napsütötte aszfalt illata keveredett benne, hirtelen újra fiatalnak és nyitottnak éreztem magam a világra. Sándor udvarias, figyelmes volt, és remek humorérzékkel rendelkezett – ugyanazokon a régi történeteken nevettünk. A jelenlétében úgy éreztem, újra felfedezem az élet örömeit.
Egy nap meghívott a tóparti házába – egy igazán idilli helyre. A levegőt a fenyők illata töltötte be, a lemenő nap aranyszínű fényt vetett a víz felszínére. Egy este, amikor nála maradtam, Sándor elment a városba "elintézni néhány dolgot". Távollétében megszólalt a telefonja. A kijelzőn a "Mária" név jelent meg. Nem akartam illetlen lenni, ezért nem vettem fel, de belül nyugtalanságot éreztem – ki lehet ez a nő?
Amikor visszatért, elmondta, hogy Mária a húga, és egészségügyi problémái vannak. A hangja őszintének tűnt, így megnyugodtam. Azonban a következő napokban egyre gyakrabban tűnt el, és Mária rendszeresen hívta. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy nem mond el mindent. Olyan közel kerültünk egymáshoz, mégis titok lappangott közöttünk.
Egy éjjel felébredtem, és észrevettem, hogy nincs mellettem. A ház vékony falain keresztül hallottam, ahogy halkan beszél a telefonján:
— Mária, várj még egy kicsit... Nem, ő még nem tudja... Igen, értem... De még egy kis időre van szükség...
A kezeim remegni kezdtek: "Ő még nem tudja" – egyértelmű volt, hogy rólam van szó. Visszafeküdtem, és úgy tettem, mintha aludnék, amikor visszatért a szobába. De a fejemben száz meg száz kérdés kavargott.
Másnap reggel azt mondtam neki, hogy sétálni megyek, azzal az ürüggyel, hogy friss gyümölcsöt veszek a piacon. Valójában egy nyugodt helyet kerestem a kertben, és felhívtam a barátnőmet:
— Kata, nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem, hogy Sándor és a húga között valami komoly dolog zajlik. Talán adósságaik vannak, vagy... nem akarok a legrosszabbra gondolni. Épp most kezdtem el bízni benne.
Kata a vonal másik végén sóhajtott:
— Beszélned kell vele, különben a gyanakvás felemészt.
Aznap este már nem tudtam tovább magamban tartani. Amikor Sándor visszatért egy újabb utazásból, remegő hangon megkérdeztem:
— Sándor, véletlenül hallottam a beszélgetésedet Máriával. Azt mondtad, hogy én még nem tudom. Kérlek, magyarázd el, mi folyik itt.
Az arca elsápadt, és lesütötte a szemét:
— Sajnálom... Szándékomban állt elmondani neked. Igen, Mária a húgom, de komoly pénzügyi problémái vannak – hatalmas adósságai vannak, és fennáll a veszélye, hogy elveszíti a házát. Megkért, hogy segítsek neki, és én... szinte az összes megtakarításomat ráfordítottam. Féltem, hogy ha megtudod a helyzetemet, azt gondolod, hogy nem vagyok anyagilag stabil, és nem tartasz alkalmasnak egy komoly kapcsolatra.
— De miért mondtad, hogy én még nem tudom?
— Mert attól féltem, hogy elhagysz, ha megtudod... Épp most kezdtünk valami szépet együtt. Nem akartalak a problémáimmal terhelni.
Fájdalmat éreztem a szívemben, de ugyanakkor megkönnyebbülést is. Nem egy másik nőről volt szó, nem kettős életről, nem személyes érdekből elkövetett csalásról – csak a félelemről, hogy elveszít engem, és a vágyáról, hogy segítsen a húgán.
— Sándor, ez nagyon nehéz… — suttogtam, miközben a szemem megtelt könnyel. — De tudod mit? Az őszinteséged sokkal többet jelent nekem, mint a tökéletes élet illúziója.
Ő csak bólintott, és gyengéden megfogta a kezem.
— Zsuzsa, nem tudom, hogyan tudnám jóvátenni, hogy ennyi ideig titkolóztam. De szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes nap, amit veled tölthetek, ajándék számomra.
— Akkor ne rejtegesd el többé az ajándékot. Ha igazán együtt akarjuk leélni a hátralévő időnket, akkor nem lehet titkunk egymás előtt — válaszoltam, és szorosan átöleltem.
Az elkövetkező napok nyugodtabbak lettek. Sándor megígérte, hogy Máriával együtt megpróbálnak más megoldást keresni az adósság rendezésére. Én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy érzelmileg is támogassam őket. Hamarosan el is jött az első közös vacsora velük.
Az asztalnál Mária kissé feszélyezve ült, de próbált kedves lenni. Végül én törtem meg a jeget:
— Mária, mesélj, mit szeretsz csinálni, amikor épp nem rohan utánad a könyvelő?
Nevetve nézett rám, látszott, hogy megleptem ezzel a humoros odaszólással.
— Őszintén? Régen sokat festettem. Olajjal. Tájképeket főleg. De már évek óta nem fogtam ecsetet…
— Akkor lehet, hogy itt az idő újra kezdeni — mondtam mosolyogva. — Képzeld el, milyen szép lehetne, ha a gondokat a vászonra festenéd, hogy kikerüljenek végre a lelkedből.
Sándor büszkén figyelt minket, a pillantása arról árulkodott: „Ő az a nő, akire mindig is vágytam.”
A nyár végére minden megváltozott. A kapcsolatunk elmélyült. Mária visszatalált a festészethez, sőt még egy kis galériában is bemutatták néhány alkotását. A pénzügyi helyzetük ugyan nem rendeződött egyik napról a másikra, de már nem érezte magát egyedül benne.
Sándor egy délután elém állt a kertben, a tóparti ház udvarán. A fák között átszűrődő napfény megvilágította a szemét, amelyek valósággal ragyogtak.
— Zsuzsa… Tudom, hogy nem a klasszikus út vezetett idáig. De... kérlek, legyél a feleségem.
Lefagytam. Szó szerint. A pillanat annyira valószerűtlen volt, hogy csak bámultam rá. Aztán kitört belőlem a nevetés — a boldog, megkönnyebbült, hálás nevetés.
— Persze, Sándor! Hát mi mást válaszolhatnék annak a férfinak, aki 62 évesen megtanított újra hinni a szerelemben?
Az esküvőnk egyszerű volt, de megható. Csak a legközelebbi barátaink és családtagjaink voltak jelen. Kata volt a tanúm, és még sírt is, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondtam az igent.
Aznap este a tó vizében tükröződő csillagok alatt táncoltunk. Mária halk zenét játszott egy régi magnóról, amit Sándor gyerekkorából őrzött meg. A természet volt a díszletünk, a szerelem pedig a legszebb ruhánk.
— Sosem hittem volna, hogy 62 évesen új életet kezdek — súgtam Sándor fülébe.
— És sosem hittem volna, hogy egyszer még egy nő megment engem — válaszolta.
De a történet nem ért véget. Még csak most kezdődött igazán. A szerelem nem a fiatalok kiváltsága. A bizalom, a megbocsátás, a másik elfogadása bármilyen életkorban képes csodát tenni. És néha — csodákra csak egy esőillatú estén, egy véletlen találkozáson, vagy egy őszinte kérdésen át vezet az út.
Az esküvő utáni reggel úgy ébredtünk, mintha egy másik világban lennénk. A tó tükrén gyöngyözve csillant a reggeli napfény, a madarak friss dallamokat csicseregtek, Sándor pedig – mint egy romantikus film főhőse – egy tálcán hozta be a reggelit az ágyba.
— Pirítós, lekvár, és egy pohár pezsgő, hogy hivatalosan is ünnepeljük az első közös reggelünket — vigyorgott.
Nevetve nyúltam a pohár után, és az első korty után csak annyit mondtam:
— Ez tényleg egy új élet kezdete.
Sándor ötlete volt, hogy kezdjünk bele valamibe közösen. Azt mondta, a szerelemhez hasonlóan a munka is több, ha van, akivel megoszthatjuk.
Hirdetés— Mi lenne, ha közösen indítanánk egy kis vendégházat itt a tóparton? — kérdezte egy délután, miközben a fenyők árnyékában ülve néztük a víz fodrozódását. — Megmutathatnánk az embereknek, hogy nemcsak huszonévesek tudnak új életet kezdeni.
— És a vendégek kapnának házi lekvárt, reggeli kávét, és este egy kis életbölcsességet is? — kérdeztem nevetve.
— Az lesz a mottónk: „Szívből főzve, élettel fűszerezve.”
Így kezdődött a „Tóparti Szívek” nevű kis panziónk története. A ház Sándor örökségéből maradt rá, felújítottuk, és szobáit otthonossá varázsoltuk. Mária saját festményeivel díszítette a falakat, és időnként még kis művészeti workshopokat is tartott a vendégeknek. Kata hozott házi sütiket, és persze mindig elmondta, hogy „ha nem jött volna Zsuzsa, ez a férfi most is egyedül pakolna konzervet vacsorára”.
Az első év során rengeteg vendég fordult meg nálunk. Sokan idősebb párok, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mi a titkunk. Voltak fiatalok is, akik azt mondták, nálunk úgy érezték, mintha meglátnák a jövőjüket. Mindenki vitt magával valamit — egy történetet, egy receptet, vagy egy mosolyt.
A nyár végén egy különös vendég jelent meg. Egy 10 év körüli kisfiú, Petike, és az édesanyja, Annamária. Csendesek voltak, látszott rajtuk, hogy valamit próbálnak feldolgozni. Egyik este, amikor Annamária a verandán üldögélt, odamentem hozzá egy bögre levendula teával.
— Ha szeretnél beszélgetni, itt vagyok — mondtam csendesen.
Annamária könnyes szemmel nézett rám:
— A férjemet nemrég veszítettük el. Petike nagyon nehezen viseli. Én sem találom a helyem, de amikor megláttam ezt a helyet, valami megmozdult bennem. Mintha hívna.
— Ez a ház nemcsak vendégeket fogad. Gyógyít is — mondtam halkan.
Pár nap múlva Petike önként kezdett segíteni Máriának a műhelyben. Festett, kérdezett, mosolygott. És a távozásuk napján egy kis rajzot adott át nekünk: egy naplemente, a tó, egy ház, és egy felirat: „Itt újra boldogok lettünk.”
Sándor rám nézett, megfogta a kezem.
— Ezért csináljuk. Ezért érdemes minden reggel felkelni.
Egy év múlva, egy kora őszi estén, Sándor megállt velem a stég végén, ugyanott, ahol először megcsókolt.
— Zsuzsa, soha nem gondoltam volna, hogy a második fele az életemnek boldogabb lesz, mint az első. De te ezt is megmutattad.
— És én sem hittem volna, hogy 62 évesen még újra megtanulok repülni – csak ezúttal nem a fiatalság szárnyain, hanem a szeretet biztonságában — válaszoltam.
Így lett a szerelemből élet. Egy történetből otthon. Egy második esélyből egy egész világ.
És ha valaki azt kérdezné tőlem, mit tanultam ebből az újrakezdésből, csak ennyit mondanék:
„Soha nem késő. Se szeretni, se hinni. Mert a szív nem számol éveket – csak pillanatokat.”
