„Hatvan lettem, és egyedül voltam – de amikor újra megpróbáltam szeretni, valami egészen más várt rám…”
Nemrég töltöttem be a hatvanat. Nem volt torta, se virág, csak a szobámban terjengő csend, a falióra kattogása, meg a gondolataim, amik egyre hangosabbak lettek.
– Most komolyan... ez lenne az életem vége? Egyedül, minden nap ugyanaz?
Elváltam már évek óta. A volt férjem, László, egy idő után már semmit sem csinált, csak otthon ült, ivott, kölcsönkért pénzt, majd eltűntek a holmijaim, amiket eladott, hogy újabb üveghez jusson.
Sokáig tűrtem. Túl sokáig.
Aztán egy nap betelt a pohár. Bepakoltam a ruháit, letettem az ajtó elé, és bezártam mögötte az ajtót. Örökre.
Felszabadulás volt. De nem a magánytól. Csak az ő jelenlététől.
Azóta eltelt jó pár év. A fiam, Gábor, Kanadába költözött, és már nem is tervez visszatérni. Boldog ott, jó állása van, szereti az életét. Én örülök neki, tényleg. De... egyedül maradtam.
A barátnőm, Marika, nem hagyta annyiban:
– Jutka, te még gyönyörű vagy! Találd meg a szerelmet!
– Hol? – nevettem keserűen. – Az én korosztályom? Ne is mondd… vagy mogorvák, vagy betegesek, vagy azt várják, hogy valaki főzzön rájuk és ápolja őket.
– Akkor próbálkozz fiatalabbal! Van, akinek jól áll a korkülönbség!
Eleinte csak legyintettem. Aztán egy nap... mégis csak elgondolkodtam rajta.
Minden délután sétáltam a közeli parkban. A mozgás, a friss levegő – ezek segítettek valamennyire. Egy napon megpillantottam egy férfit egy kutyával. Magas volt, jó kiállású, az őszülő halántékánál elegánsan mutatott a szórványos ezüst. A kutya boldogan szaladt mellette, ő pedig mindig udvariasan biccentett felém.
Egy héttel később már beszélgettünk is.
– Milyen szép idő van ma – kezdte.
– Végre nem esik – válaszoltam mosolyogva.
És így ment tovább, napról napra. Kiderült, hogy Ivánnak hívják, 45 éves, elvált, van egy felnőtt lánya. Nem volt túl bőbeszédű, de amennyit mondott, abban volt figyelmesség.
Nem sokkal később már együtt sétáltunk.
– Mit szólnál, ha holnap eljönnél hozzám egy kávéra? – kérdeztem egyszer.
– Szívesen – felelte, és a mosolya őszintének tűnt.
Két hónap múlva már nálam lakott.
Virágot hozott, vacsorákra vitt. Én újra főztem, vasaltam az ingeit, újra megéreztem, milyen, ha van kinek odatenni a levest, kinek megmutatni egy új ruhát, amit magamnak vettem.
De egy este furcsát mondott:
– Tudod, jól esne, ha te sétáltatnád a kutyát. Jót tenne neked.
– Miért nem megyünk együtt?
Iván megvonta a vállát.
– Nem kéne annyit mutatkoznunk együtt.
Megfagyott bennem valami.
– Ezt hogy érted?
– Csak… nem akarok beszédtémát adni. Tudod, az emberek gonoszak.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. Leültem vele beszélni aznap este.
– Iván, úgy érzem, te itt csak kényelmesen meghúztad magad. Én meg itt főzök, mosok rád, és közben szégyellsz velem mutatkozni?
Mosolygott. Az a fajta mosoly volt, amitől az ember ökölbe szorítaná a kezét.
– Jutka, te akartál egy fiatalabb férfit. Akkor tessék, élvezd. De minden csomagnak van ára.
Pár másodpercig csend volt.
– Van harminc perced, hogy összepakolj, és elmenj. – mondtam nyugodtan.
– Mi van?! Nem mehetek el! A lányom már bejelentette, hogy ideköltözik a pasijával!
– Szuper. Akkor lakjatok itt ketten. Én meg elmegyek a boltba venni két doboz sütit. Mert ezt meg kell ünnepelni.
Kinyitottam az ajtót. Ő csak állt, de én már nem szóltam többet. Nem fájt. Nem volt bennem harag. Csak végtelen fáradtság.
„Azt hittem, soha többé nem fogok szeretni – de a sors mást akart…”
Iván távozott. Még megpróbált visszaszólni, de én már becsuktam az ajtót mögötte. Úgy állt ott a folyosón, mint aki nem érti, hogy a világ már nélküle is forog tovább.
A lakás üres lett. A reggeli kávé csendben hűlt meg az asztalon, nem volt senki, akinek megmelegítsem. De furcsa módon nem volt bennem keserűség – csak megkönnyebbülés.
Másnap Marika, a barátnőm, újra rám írt:
– No, mi van az ifjú szeretőddel?
– Csomagolt. És én dobtam ki – válaszoltam egyszerűen.
– Ez az én Jutkám! Megérdemelsz valakit, aki nem csak lakásért jön!
De vajon létezik ilyen? Hatvan felett? Valaki, aki nem „kényelmet” keres, hanem társat?
Az idő telt. Egyedül voltam – de már nem magányosan. Új hobbikat találtam. Kezdtem újra festeni, amit huszonévesen hagytam abba. Néha elmentem kiállításokra, máskor csak sétáltam a városban. Elkezdtem más szemmel nézni a világra.
Egy nap a könyvtárban vettem észre egy férfit. Az olvasószemüvege csúszkált az orrán, és minden második percben megpróbálta kitapogatni a könyv hátulját, hogy megtalálja az ISBN-számot.
– Segíthetek? – kérdeztem mosolyogva.
– Jaj, igen, köszönöm! Mindig úgy érzem magam a könyvtárban, mint egy gyerek a cipőboltban – fogalmam sincs, hol mit találok.
Nevettünk.
A neve Lajos volt. Hatvanhárom éves, özvegy, volt irodalomtanár, és valamiért azonnal szimpatikus lett. Nem udvarolt. Nem kérdezte meg, miért vagyok egyedül. Csak beszélgetni akart. Tisztán, emberien.
A beszélgetéseinkből közös séták lettek. A sétákból közös ebédek. Egyik nap ő hozott nekem almás pitét, amit a lánya sütött.
– Ez valami családi recept? – kérdeztem, miközben az első falatnál megálltam a csodától.
– Nem, dehogy. A lányom úgy tanult főzni, hogy mindent elrontott egyszer. Most már tudja, hogyan NE kell csinálni – felelte nevetve.
És én nevettem vele. Nem rég nevettem ennyire őszintén.
Egyik délután a padon ülve beszélgettünk.
– Nem hiányzik valaki, akivel együtt élhetnél? – kérdezte.
– Hiányzott, amíg el nem kezdtem magamat szeretni. Most már inkább olyat keresek, aki nem pótol valamit, hanem hozzáad.
– Ez nagyon bölcsen hangzik – felelte, és egy pillanatig elhallgatott. – És ha én hozzáadnék?
Ránéztem.
– Már hozzáadtál, Lajos.
Nem költöztünk össze. Nem siettünk. Nem volt „mi most akkor járunk?” kérdés.
Volt két ember, akik elég időt töltöttek el egyedül ahhoz, hogy tudják, milyen az, ha valaki nem birtokolni akar, hanem melletted lenni.
Egyik este mégis, miközben Lajos mosogatott nálam, megszólalt:
– Tudod, Jutka, az az érzésem, hogy nekem te vagy az otthon.
Megálltam, félbehagyva a teázást.
– És én nem akarok többé idegen lakásokban idegen tányérokból enni – tette hozzá.
Nevettem.
– Akkor maradj. A kávéfőzőm úgyis téged szeret legjobban.
Most hatvankét éves vagyok. Nem vagyok fiatal, nem vagyok öreg. Élem az életem. Van, hogy fáj a térdem. Van, hogy elfelejtem, hová tettem a kulcsot. De van egy férfi, aki megvár, amíg megtalálom. És ha nem találom, keres velem.
Sosem késő újrakezdeni. Nem kell fiatalnak lenni hozzá. Csak bátornak. És néha... egy jó almás pite is elég.