20 évnyi várakozás és kezelés után megszületett a gyermekem, de amikor a férjem meglátta, azt kérdezte: „Biztos, hogy az enyém?”
A nap, amikor a kisfiam megszületett, életem legboldogabb pillanata kellett volna legyen. Ehelyett azon a napon kezdett darabokra hullani az egész világom. Amikor a férjem végre megérkezett a kórházba, amit mondott, mindent megkérdőjelezett bennem.
A férjemmel, Péterrel 21 éve vagyunk házasok. Ebből az időből a legtöbbet a meddőség elleni küzdelem töltötte ki. Több könnyet hullattam, mint amennyit valaha is gondoltam volna lehetségesnek – a remény, a csalódás és a kétségbeesés könnyeit.(Egy stresszes nő képe jelenik meg lelki szemeim előtt.)
Amikor először kezdtünk próbálkozni, Péter támogató volt. Elkísért az orvosi vizsgálatokra, fogta a kezem, miközben átnavigáltuk magunkat a kezelések útvesztőjén. De ahogy az évek múltak, valami megváltozott. Elkezdett… másként viselkedni.
Sokáig nem akartam észrevenni a jeleket, meggyőztem magam, hogy csak a helyzet feszültsége teszi ezt velünk. Hiszen a meddőség óriási terhet ró egy házasságra. De egyre gyakrabban maradt ki késő estig munka címszó alatt, és egyre több titkos telefonhívást bonyolított le.
Olyan mondatokat hallottam tőle, mint: „Majd később hívlak.” Amint beléptem a szobába, azonnal letette a telefont.(Egy férfi ül az irodájában késő este.)
Nyugtalanító volt, de nem engedhettem meg magamnak, hogy a paranoia eluralkodjon rajtam. Teljesen elnyelt a gyerek utáni vágy, és ez mindent felülírt.
Mire betöltöttem a negyvenet, majdnem feladtam. De valami bennem – hívhatjuk makacsságnak vagy puszta kétségbeesésnek – nem hagyta, hogy teljesen elengedjem. Elhatároztam, hogy megpróbálom még egyszer utoljára. Péter közömbösen reagált, csak annyit mondott: „Tedd, ami boldoggá tesz.” Ez jobban fájt, mint amit be mertem magamnak vallani.
Aztán a csoda megtörtént: teherbe estem.(Egy kézben tartott pozitív terhességi teszt képe.)
– Péter – suttogtam remegő kezekkel, a pozitív tesztet tartva. – Sikerült. Terhes vagyok.
– Ez… nagyszerű. Tényleg nagyszerű – válaszolta, de a hangján érződött valami furcsa. Kényszeredettnek tűnt. Elengedtem ezt is, és a saját boldogságomra koncentráltam.
Kilenc hónappal később megszületett a gyönyörű kisfiam. Péter azonban megtagadta, hogy bent legyen a szülőszobában.
– Elájulnék – mondta, amikor könyörögtem neki, hogy maradjon. – Inkább velem foglalkoznának, mint veled.
Így hát egyedül mentem végig rajta. Amikor két órával később végre bejött a kórterembe, az első szavai összetörték a szívemet.
– Biztos, hogy ez az enyém? – kérdezte hidegen, érzelemmentesen.(Egy újszülött, kék takaróba burkolva.)
Úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. – Mi? Péter, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy a tiéd! Évekig próbálkoztunk, hogy legyen gyerekünk!
Az állkapcsa megfeszült, és előhúzott valamit a zakója zsebéből. Nem láttam, mi az. – Van rá bizonyítékom – mondta.
Megrendült a világom. Miféle bizonyíték? Mit jelenthet ez?
Elkezdett egy hihetetlen történetet mesélni arról, hogy az anyja „bizonyítékot” talált arra, hogy megcsaltam – fotókat mutatott egy férfiról, aki állítólag a házunk előtt várt rám, és azt állította, hogy nem is a szülőszobában született a baba, hanem valaki behozott egy másikat helyette.
Dermedten néztem rá. – Ez őrültség. Hazugság az egész! Te tényleg hiszel neki?
– Ő nem hazudna nekem – mondta ridegen. – Ő az anyám.
– És én? Én a feleséged vagyok. Én mentem végig minden kínon, hogy ez a baba megszülessen. Majdnem belehaltam a szülésbe! És te most itt állsz, és megvádolsz… – nem tudtam befejezni a mondatot.
Sarkon fordult, az arca kifejezéstelen volt. – Akkor jövök vissza, ha készen állok beszélni – mondta, majd kisétált az ajtón, én pedig remegve, dühösen és fájdalommal tele maradtam ott.(Egy nő újszülött babáját tartja a kezében.)
Amint elment, megragadtam a telefonom, és felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát. Az első csörgésre felvette.
– Klára? Mi történt?
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. – Azt hiszi, megcsaltam. Azt mondta, az anyjának bizonyítéka van. Kata, ez őrültség. Nem tudom, mit tegyek.
– Jó, lassíts – mondta határozottan, de nyugtató hangon. – Kezdd az elejéről.
Mire mindent elmeséltem, Kata hangja élesebb lett. – Itt valami nagyon nincs rendben, Klára. Figyelned kell rá. Nem viselkedik normálisan.
– Figyelni rá? Hogyan?
– Én megteszem – mondta habozás nélkül. – Ha valamit titkol, kiderítem.
Néhány órával később Kata visszahívott. Hangja feszült volt, amikor megszólalt:– Klára, most azonnal le kell ülnöd. Van valami, amit tudnod kell. Péter egy másik nő házához ment. Láttam, ahogy bement.
A szívem kihagyott egy ütemet.– Mit mondasz? – kérdeztem remegő hangon.
– Láttam, Klára. Egész este figyeltem. Ez az egész nem áll össze. Segítséget kell kérned. Valakit, aki mélyebbre tud ásni.
A szavai eljutottak hozzám, mégis úgy éreztem, mintha álmodnék. Egy rémálmot. Néhány nap múlva – Kata tanácsára – felvettem a kapcsolatot egy magánnyomozóval, Lídia nevű szakemberrel, akit Kata nagyon ajánlott.
Lídia csendesen, de figyelmesen hallgatott végig, miközben minden részletet elmeséltem neki.– Ez egy bonyolult helyzet – mondta végül. – De ki fogom deríteni, mi folyik itt. Adj nekem két napot.
Két nap. Addig nem tehettem mást, csak vártam.
Amikor a kisfiamat, Leventét hazahoztam a kórházból, Péter nem volt ott. Nem volt üzenet, sem hívás – csak a dermesztő csend.
„Milyen apa hagyná cserben a fiát?” – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben próbáltam összeszedni magam.
A következő reggel korán csöngetett valaki. Amikor kinyitottam az ajtót, Lídia állt ott komoly arccal, kezében egy mappával.– Beszélnünk kell – mondta halkan.
Bevezettem a konyhába, Leventét pedig a bölcsőjébe fektettem. Lídia egy pillanatra rámosolygott a babára, majd előrehajolt, és határozott hangon szólalt meg.– Beszéltem Péter húgával.
Összeráncoltam a homlokomat.– A húgával? Nem is tartják a kapcsolatot. Ő...
– Ő nem az, akinek Péter mondja – szakított félbe Lídia. – Már évek óta tiszta. És sok mindent elmondott nekem, ami meg fogja változtatni az életedet, Klára.
– Miféle dolgokat? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.
Lídia mély levegőt vett, majd kimondta az igazságot:– Péter a pénzed miatt vette el. Az egész családja tudott róla. Az elejétől kezdve ez volt a tervük.
– Mi? – A hangom megremegett, és szinte szédülni kezdtem.
– Az elmúlt húsz évben Péter az örökségedből élt. Nem csak magára költötte – hanem egy másik családját is támogatott vele. Három gyereke van egy másik nőtől.
– Nem… Ez nem lehet igaz – kiáltottam fel.
– Sajnos igaz. – Lídia elővett egy mappát, és az asztalra tette. – Minden itt van. Banki kivonatok, orvosi számlák, fotók. És van még valami. Bizonyítékot találtam arra, hogy Péter szabotálta a kezeléseidet.
A szavaira megbénultam.– Mit… mit jelent ez?
– Egyes klinikákon, ahol jártál, bizonyíték van arra, hogy Péter közreműködésével hamisították meg az eredményeidet. Nem akarta, hogy teherbe ess.
HirdetésÚgy éreztem, mintha valami nehéz súly nyomná a mellkasomat.– Szabotálta a kezeléseimet? Egy másik családja van? Hogy tehette ezt velem?
Leventére pillantottam, aki békésen aludt a bölcsőjében. A húsz évnyi emlék, a reménnyel teli pillanatok és a sötét kétségbeesés hirtelen mérgezővé vált. Péter minden szava, minden gesztusa most hamisnak tűnt.
Könnyeim halk szipogásból hangos zokogássá váltak, ahogy a fájdalom hullámokban tört rám.– Bíztam benne – mondtam halkan, szinte magamnak. – Szerettem őt. Mindent nekiadtam.
Lídia megérintette a karomat, nyugodt, de határozott hangon szólalt meg:– És most vissza kell szerezned az életedet, Klára. Erősebbnek kell lenned. Leventének szüksége van rád.
Egy pillanatra a kisfiamra néztem, majd lassan kifújtam a levegőt.– Igazad van. Nem hagyom, hogy Péter tönkretegye az életünket.
A történet záró része következik a második fordításban.
A történet befejezése:
Lídia távozása után összeszedtem magam. Az elhatározás, hogy megvédjem magamat és a fiamat, minden fájdalmamat elnyomta. Azonnal felhívtam az ügyvédemet, Jánost.
– János, beszélnünk kell. Péterről van szó – mondtam kemény hangon.
A következő napokban összeállítottuk a válókeresetet, és mindent előkészítettünk. Péter minden hazugsága és árulása végérvényesen nyilvánvalóvá vált számomra.
Egy este, miközben Leventét altattam, halk moraj hallatszott az utcáról. Péter autója gördült be a kocsifelhajtóra. Az iratai az asztalon várták.
A nappaliban ültem, Levente a bölcsőjében szuszogott mellettem. Az ajtó kinyílt, és Péter belépett.
– Klára? – szólt óvatos hangon, mintha már sejtette volna, hogy nem barátságos fogadtatás vár rá.
– Itt vagyok – feleltem higgadtan.
Lassan közelebb lépett, de megálltam a pillantásommal.
– Miért hagytad cserben a fiadat? – kérdeztem nyugodt, de éles hangon.
Péter megtorpant, láthatóan meglepődött.– Én nem hagytam cserben senkit – hebegte. – Klára, én… Sajnálom, rendben? Zavarodott és érzelmes voltam. Sok butaságot mondtam, amit nem gondoltam komolyan. Nem igaz, amit mondtam.
– Igazán? – billentettem félre a fejem. – Akkor miért nem jöttél értünk a kórházba? Hol voltál három napig? Miért nem válaszoltál egyetlen hívásomra sem?
Péter szeme megrebbent, de hamar visszatért az ismert, hamis mosoly az arcára.– Üzleti úton voltam – válaszolta mézesmázos hangon. – Nem akartalak megbántani.
– Érdekes – mondtam, hátradőlve. – Mi a három gyereked neve?
Az arca elfehéredett. A mosoly eltűnt, és helyette tiszta rémület tükröződött rajta.
– Én… – kezdte, de nem tudott mit mondani.
– Hagyd – vágtam a szavába, jéghideg pillantást vetve rá. – Mindent tudok, Péter. Amikor ma elhagyod ezt a házat, vidd magaddal a válási papírokat az asztalról.
Lassan felálltam, Leventét a karomba vettem, és a lépcső felé indultam. Péter nem szólt semmit. Csak állt ott, teljesen lebénulva.
Pár perc múlva hallottam, ahogy az ajtó hangosan becsapódik mögötte.
A következő hetekben Péter aláírta a válási papírokat. Csak egy szerény összeget kapott, amit én igazságosnak tartottam azért cserébe, hogy örökre eltűnjön az életünkből. A ház, az autók és a vállalkozások mind nálam maradtak, köszönhetően annak a rengeteg bizonyítéknak, amit Lídia és az ügyvédem gyűjtött össze.
De a történet itt nem ért véget. Az ügyvédem elindította a jogi eljárásokat Péter és a meddőségi klinikák ellen, amelyek részt vettek a manipulációban.– Ez időbe fog telni – figyelmeztetett János. – De biztos vagyok benne, hogy nyerni fogunk.
Időm volt. És most, hogy Leventére koncentrálhattam, tudtam, hogy minden erőmet az ő boldogságára fogom fordítani.
Egyik este, miközben ringattam őt, halkan megszólaltam:– Sosem fogom hagyni, hogy kételkedj az értékedben, kicsim. Mindent megteszek, hogy boldog életed legyen.
Levente lassan elaludt a karjaimban, én pedig éreztem, ahogy a fájdalom helyét lassan átveszi a remény. Az igazság fájdalmas volt, de végül szabaddá tett. És most már tudtam, hogy a jövőnk csak rajtam múlik.
Megjegyzés: Ez a történet kitalált eseményeken alapul. Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is: „Otthagytam az újszülöttemet a férjemmel egy üzleti út miatt – Amikor visszatértem, furcsán viselkedett. Az oka sokkolt.”
