– Anya, mit mondasz? Csak magadra gondolsz. Te tartasz el minket! Tudod jól, hogy most nincs munkahely…
– Tudom, lányom, de már nem bírom tovább. Tizenöt éve vagyok itt, és már nem érzem jól magam. Minden nap ugyanaz: munka, fáradtság, magány. Hiányzik a hazám, hiányzik a családom.
– De mi itt vagyunk, anya. Mi vagyunk a családod.
– Igen, de ti már felnőttek vagytok, saját életetek van. Én meg csak egyedül vagyok ebben az idegen országban. Szeretnék hazamenni, újra otthon lenni.
– És mit fogsz csinálni otthon? Nincs munka, nincs pénz.
– Majd találok valamit. Nem számít, ha kevesebb pénzt keresek, csak otthon legyek. Már nem bírom ezt az életet.
– Anya, kérlek, gondold meg jól. Ne hozz elhamarkodott döntést.
– Már döntöttem, lányom. Visszatérek Magyarországra.
A csend, ami ezután következett, nyomasztóbb volt, mint bármilyen kiabálás.
Anna, a lánya, csak bámulta az anyját. Tekintete hol dühöt, hol félelmet tükrözött, aztán megtört. Lassan leült a konyhaasztalhoz, kezét összekulcsolta, mint egy gyerek, aki bocsánatért könyörög.
– De hát… mi lesz velünk, anya? – kérdezte végül halkan. – Mi is hazajöhetnénk. Vagy... várhatnál még egy kicsit.
– Vártam, kislányom – sóhajtott Ilona. – Tizenöt évig vártam. Minden nap azzal keltem, hogy majd jobb lesz. Majd egy új munkahely. Majd több pénz. Majd egy kis nyugalom. De már nem jön a „majd”. Elfogyott belőlem.
– És Pisti? A kisunokád? Nem akarod látni felnőni?
Ilona elmosolyodott, de a mosolya keserű volt.
– Pont miatta akarok hazamenni. Hogy legyen hová hazajönnie. Hogy ne csak egy fénykép legyek a polcon, akit néha emlegettek. Otthon majd kertészkedem, főzök, sütök, és ha eljöttök, tudom, lesz hová jönnötök. Egy igazi otthonba.
– Ez önzőség, anya. Most, mikor minden ilyen nehéz.
– Épp ezért kell mennem. Mert ha maradok, összeroppanok. Már nem tudok örülni semminek. Nem öröm, csak túlélés. Pedig én élni szeretnék. Nem csak pénzt keresni mások gyerekeiért, miközben a sajátom nő fel nélkülem.
Anna elfordult. Megtörölte a szemét, de nem nézett anyjára.
– És mit mondunk a főbérlőnek? A főnökömnek? Hogy haza kell mennem, mert anyám... feladta?
– Mondd azt, hogy anyád hazatalál. És talán, ha egyszer te is úgy érzed majd, hogy elég volt, akkor lesz hová menned.
A szobában megszólalt az óra. Este fél tíz volt. Ilona lassan felállt, kinyitotta a régi szekrényt, elővett egy kopott bőröndöt, amit még tizennégy éve hozott magával. A bőrönd már kissé kirojtosodott, de még mindig bírta. Mint ő.
– Most elkezdesz pakolni? – kérdezte Anna hitetlenkedve.
– Nem, csak előkészítem. Holnap bemegyek az irodába, leadom a papírokat. Pénteken megy a busz Budapestre.
– És mi lesz a lakással? A bútorokkal?
– Eladom vagy odaadom valakinek. Nekem nem kellenek már ezek a dolgok. A lelkemben sokkal nehezebb csomagok vannak, mint ez a néhány szekrény.
– Nem fogod megbánni?
Ilona lassan megrázta a fejét.
– Csak azt bántam meg, hogy ilyen sokáig maradtam.
Péntek reggel volt. A levegő párás volt, mintha az ég is könnyezett volna. A buszmegállóban néhány utas álmosan állt a csomagja mellett. Ilona ott ült a padon, a lábánál a kopott bőrönd. A kezében forró kávé, amit Anna nyomott a kezébe búcsúzóul.
– Szóval… tényleg elmész – motyogta Anna, miközben Pisti a karján szundikált.
– Igen, kicsim. De csak testben. A lelkem eddig is otthon volt – felelte Ilona, majd megcsókolta a kisfiú homlokát. – Vigyázz rá. És tanítsd meg neki, hogy a szeretet nem kilométerekben mérhető.
– Anya, ne csináld ezt még nehezebbé – suttogta Anna, és végre megölelte. Az ölelés hosszú volt, szoros, sírással teli.
– Írni fogok – mondta Ilona. – És hívhattok bármikor. És ha eljöttök, főzök majd gulyást. Az igazit, amilyet még nagymamád főzött.
– Már most hiányzol – mondta Anna, és könnyei potyogtak a kabátjára.
A busz ajtaja kinyílt. A sofőr odanézett.
– Ilona néni?
– Igen, én vagyok – mondta halkan.
Felszállt. A bőrönd nehéz volt, de most valahogy mégis könnyebbnek tűnt. Leült az ablak mellé, és integetett. Anna integetett vissza, a könnyein át alig látta az anyját.
A busz elindult. Ilona nézte az elhaladó házakat, a fákat, az idegen város utolsó képeit. Aztán lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.
Otthon. Már a szó is megmelengette a szívét. Látni akarta a régi utcákat, a templom tornyát, a bolt melletti padot, ahol kislányként fagyizott. Szerette volna megölelni a nővérét, látni a régi szomszédokat, és újra emberként élni – nem csak dolgozó kézként.
Megérkezve a faluba, a régi házhoz sétált. A kis ház, amit évekkel ezelőtt kiadott egy idős rokonának, ott állt, alig változott. Az ablakok porosak voltak, a kertet benőtte a fű, de a kerítés még mindig nyikorgott, ahogy kinyitotta.
– Hazaértem – suttogta.
A szomszéd néni, Julika, kiszólt a kerítés mögül.
– Ilonka! Te vagy az? Nahát! Csakugyan hazajöttél?
– Igen, Julika néni. Végleg.
– És milyen jól tetted! Itt mindig lesz egy tál leves, meg egy meleg szív, ha kell.
Ilona elmosolyodott.
– Most már nem akarok mást. Csak levest... meg egy kis nyugalmat.
Később, amikor estefelé a régi verandán ült, és hallgatta a tücsköket, elővette a telefonját. Küldött egy képet Annának: a házról, a kert kapujáról, a padon gőzölgő kávéról.
„Hazajöttem. És már most érzem: élek.” – írta mellé.
Pár perccel később megérkezett a válasz:
„És mi is jövünk nyáron. Hiányzol, anya.”
Ilona könnyezve mosolygott. Nem a búcsú volt fájdalmas – hanem az, hogy eddig nem tette meg.