Az élet? Nem más, mint egy hosszú, végtelennek tűnő poros országút. Hogy mi a dolgunk? Végig menni rajta, még akkor is, ha időnként rögös, ha időnként nehézkes. Vannak sorsdöntő elágazások, amiknél meg-megállva eldönthetjük, hogy tovább akarunk-e menni, vagy inkább csak haladunk egyenesen tovább. Időnként, amint haladsz, vissza-visszanézel, mert az emlékek húznak, de tudod, hogy annak az útnak is megvolt a maga ideje, és hogy az újra voksoltál. Ilyenkor erősnek kell lenned és tovább menned, bíznod és várnod, hogy ez az út jobb lesz, szebb lesz, reményteljesebb. Úgy válaszd meg útjaidat, hogy ne felejtsd el, egyszer vége van minden útnak és elérsz egy zsákutcához. De addig, keresd meg a legjobb utakat és járd be azt, amelyiket igazán a tiednek érzed.
Köszönet, megbecsülés, hálaadás. Mindegy, melyik szót használod, mind egyet jelentenek, az örömet. Örülnünk kellene, hálát adni, hogy vannak barátaink, családunk. Örülni annak, hogy élünk, akár tetszik, akár nem. Talán mégsem kell feltétlenül örülnünk, talán a hálának semmi köze az örömhöz. Talán a hála csak annyit jelent, hogy felismerjük, mi is az, amink van. Megköszönjük a kis győzelmeket.