2020
szept
24
Hírek
Mindenegyben Blog - 2020. szeptember 24. (csütörtök), 15:07
Vujity Tvrtko születésnapja alkalmával írt egy levelet amely felrobbantotta a netet ! (3. oldal)
Hirdetés
Hirdetés
Azóta a hajnal óta van bennem a kétkezi munka feltétel nélküli tisztelete. Most már én is -túl több ezer hajnali kelésen-, ha kell pék vagyok és varrónő, esztergályos és kőműves... de mindenekelőtt szénbányász!
Álmodozó voltam és kalandozó. S mit látott belőlem, a fiatal felnőttből az én Apukám? Azt, hogy este a Híradóból tudta meg, hogy élek-e még az ostromgyűrűben. Hogy Édesanyám sírva mossa a véres nadrágomat, miután eltalált egy gránátszilánk, s végre hosszú idő után kijutottam a blokádból. Hogy megvertek egy börtönben. Hogy követek egy hős magyar doktort a félelmetes lepratelepre.
Maradt Neki az aggódás és a félelem. És akkor leültem Vele a konyhában. Bocsánatot akartam kérni mindenért. Az aggódásért és a félelemért. Meg akartam neki magyarázni, hogy vissza kell mennem az óvóhelyre, vissza Magyarországról az akkori véráztatta Jugoszláviába, mert ha én nem vagyok, más nem fogja beolvasni magyarul a híreket az ottani háborús rádióban, a helyi magyaroknak. Nem fogja tudósítani a világot arról a borzalomról ami ott történik. El akartam mesélni, hogy én is félek, de mennem kell, bocsásson meg nekem ezért. Meg akartam kérni, hogy ne tiltsa ezt meg nekem.
És akkor az én Apukám azt mondta: "Menj, mert neked tényleg menned kell. Csak vigyázz, hogy ha hazajössz, ne legyen rajtad több lyuk, mint most, amikor visszamész a háborúba!" Nem nevetett. Én sem. Megöleltük egymást és meg is pusziltuk. Ahogy azon a hajnalon, 4 óra 15 perckor, a Rodostó utca közepén, Pécsen.
Apukám nem érte meg fiaim világrajöttét. Benjaminom születése előtt meghalt. Végakarata szerint bányászegyenruhában temettük, s a koporsó a Bányász Himnusz hangjaira ereszkedett alá.
Két évvel később megszületett a fiam. Esténként jó éjszakát kívántunk mindenkinek, így Sanyi papának, az Édesapámnak is. Kicsi fiam egyszer meg is kérdezte, hogy hol van az a bizonyos Sanyi papa, akit sosem látott. Mondtam neki, hogy Sanyi papa már a csillagok közt él, Ő az egyik csillag. Meg is kérdezte Benjaminom, hogy melyik csillag.
- Hát a legfényesebb, az Esthajnal csillag!- vágtam rá azonnal. Onnantól minden este elköszöntünk az Esthajnaltól is...
Pici volt még az a gyerek, amikor mentük Pécsre, ahová sötét éjjel érkeztünk meg. Fiam a város határában álló hipermarketnél ébredt, majd az égre nézve nekem szegezte a kérdést:
Hirdetés
[ ]-Mondd, apa, a Sanyi papát nem zavarja, hogy ennek a boltnak a felirata fényesebb nála?
Könnyeztem a nevetéssel vegyített meghatódottságtól.
NEM, Édesapámat ez sem zavarta volna. Őt semmi nem zavarta.
Évtizedek teltek el. Tettem a dolgomat, hol jobban, hol kevésbé, de hitem szerint mindig kellő akarattal, alázattal és kitartással. Ha egyszer majd megkérdezik, hogy mire vagyok igazán büszke, nem a díjaimat, szakmai elismeréseimet fogom említeni, hanem talán azokat a Szombathelyre, Pécsre, Miskolcra, Törökbálintra és sok más helyre került gyerekkönyvtárakat és játszóházakat, amiket kórházaknak vettem és vittem, hogy a beteg kicsik le tudják magukat kötni a rideg környezetben, két komoly műtét között.
-Mert tiétek a jövő- mondta az apám, és én ezt komolyan vettem. Mielőtt eljöttem ide, a világ végére, vettem még egy gyerekkönyvtárat. A járvány miatt már nem tudtam átadni, ezért mindezt Szilágyi Béla Barátomra, a Baptista Szeretetszolgálatra, és Debreceni Misire hagytam. Most Ők lesznek én. Én pedig az apám vagyok.
Itt vagyok a földkerekség túloldalán. Kezemben a Pillangó, mellettem fiaim. Megpróbálok mindent megadni nekik. Mindent, amire nem volt lehetőségem, és meg akarom óvni őket sok olyantól is, amin én keresztül mentem. Maradjon nekik a szörnyű háború, Csernobil, a népirtás, a lepratelepek és Észak-Korea csak távoli mese.
Mégis, elvittem őket árvaházakba Haitin és Srí Lankán, hogy az ő meséjük vége ne csak boldog de erős is legyen. Ne éljék át a szenvedést, de segítsenek mindazoknak, akiknek az jutott osztályrészül a mindennapokra.
A fiaim tudják mi az a sárpogácsa. Láttak éhező árvákat, szenvedő felnőtteket. És most megérdemlik, hogy a legjobbat és a legtöbbet kapják tőlem. Nem pénzben és luxusban, hanem kalandban, érzelmekben, élményben és tapasztalatban.
Hirdetés
Egyetlen vágyam maradt. Az, hogy amikor majd nagysokára felteszem nekik a kérdést, amit a szénbányász a halálos ágyán feltett nekem, akkor hasonló legyen a válaszuk.
-Mondjátok fiúk, jó apátok voltam?
És álmomban az a válasz szerepel:
- A legjobb!
Sosem tudnám megtagadni sem népemet, népeimet, sem a hazámat. És tudnotok kell, hogy Ti hatalmas örömet okoztatok mindig is. A zsúfolt mozik, színházak, sportcsarnokok leírhatatlan erőt adtak nekem; és az én Édesapám engem alázatra és hálára nevelt. Ezért szeretnék minél többet visszaadni, Nektek is!
Hamarosan kiderül, hol is vagyok valójában, én pedig leszek számotokra riporter, tudósító, pék és esztergályos. Én leszek a Ti szénbányászotok, aki mindent megmutat. Mindent, amire csak képes. Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az úton, túl minden határon! Köszönöm, köszönöm, ezerszer is KÖSZÖNÖM!
Barátsággal: Tvrtko
