2020
szept
24
Apám kérdése miatt!
Ma van a születésnapom. Az első karantén-születésnapom. Távol a hazámtól, a világ másik szegletében. Kommunikációs lehetőségeim még erősen korlátozottak, de most ezt a levelet megpróbálom megosztani Veletek. Azért, hogy lássátok, hogyan is kezdődött...
Apámmal, és az Ő kérdésével!
Hirdetés
[ ]Az a január 3-a hétfőre esett. Zord, hideg és ködös hétfőre. Ültem a klinika sokadik emeletének kórtermében és fogtam az én Édesapám kezét. Nézett rám hatalmas szénbányász szemeivel, s miközben simogattam a karját, Ő simogatta az én kezemet. Nem voltak titkaink egymás előtt, sosem hülyítettük egymást. Pár nappal korábban azt mondta az én egykor hatalmas termetű bányász apám, hogy "Itt az út vége, meg fogok halni!"
Pár nappal később már a kórházi ágyán már azt nyugtázta keserédes hangján, hogy "Tudod, annak örülök, hogy nem úgy kell elmennem, mint Géza bácsinak!"
- De ki az a Géza bácsi? - kérdeztem meglepetten.
- Hát a szomszéd ágyon feküdt, idejött a teljes rokonság, hoztak rostos üdítőt, nápolyit, meg egy tollat és egy papírt: Géza bácsi, ezt még alá kellene írnia...
Hát így.
Hirdetés
Minden ami és aki vagyok, az az Apám. És az Ő utolsó kérdése, amelyet négy nappal halála előtt tett fel nekem. A fiának. Így szólt:
-Mondd, jó apád voltam?
És ott, -bár megfogadtam, hogy nem történhet ilyen, mert bátor vagyok, erős vagyok, kibírom-, nos, ott mégis eleredtek a könnycseppjeim.
A LEGOBB!- csak ezt tudtam kimondani. Csak ezt, és vele MINDENT!
Öt éves lehettem talán, amikor egy kövekkel megpakolt műanyag dömpert toltam meredek pécsi utcánk, a Mecsek lábában csöndben megbújó Rodostó utca teteje felé. Apukám segíteni akart, mert látta, hogy nagyon kínlódok a dömperrel, de én öntudatosan visszautasítottam.
A cikknek még nincs vége, lapozz!
Következő oldal
Hirdetés
f Megosztás a Facebookon
Hirdetés
Mindenegyben Blog
Kedveld Te is!