Egy másik csatorna hasonló műsorában egy fiú attól lett „valóságshow-hős” (tényleg így használták és használják ma is ezt a fogalmat az újságok), hogy a konténerben rendszeresen böfögött és szellentett. Össze sem tudnám számolni, hány cikk, riport, beszámoló született róla.
Ugyanennek a műsornak volt a „terméke” a bevállalós nehézfiú, akit kiszavazásakor nem győzött dicsérni a műsorvezető, mondván: mindig őszintén vállalta a véleményét, ami becsülendő! A kiszavazott „sztár” nem sokkal később kábítószer-ügye miatt hosszú évekre börtönbe került.
Ezt történt „villatársával” is, aki szabadulása után „exkluzív interjút” adott, elvéve ennek a fogalomnak minden értékét.
Késői „valóságshow-sztár” követőjük a barátnőjét verte és köpte le. A legutóbbi kiköltöző-beköltöző pedig az a fiú, aki „sztár” lett attól, hogy a nemi szervét pörgette az adásban, hogy most emberrablás miatti büntetését töltse. Annak idején amúgy a nemiszervpörgetésnek még külön nevet is adtak: helikopterezés! Őszintén mondom: nem hittem el, amit látok. És a fiú tényleg „sztár” lett ettől...
Sorolhatnám hosszabban is, nem teszem. Amiért viszont mindezt leírtam, az nem más: ezek az embere a fiatalok példaképei lettek, mert azt csináltunk belőlük mi, újságírók. A valódi teljesítmény nélküli „példaképeket” sztároknak, csillagoknak és hősöknek hívjuk, ezek az emberek -értékes produktum nélkül is- fotózkodtak, aláírásokat osztogattak, közönségtalálkozókat tartottak, sokukról könyv is született. Egy felnövekvő fiatal pedig mit látott ebből? Azt, hogy ennyi is elég.
Elég a böfögés és fingás, elég a nemiszerv-pörgetés, elég az csúnya beszéd vagy a sosem volt „herevasalás”, és máris sztár lehet az ember. Ha pedig ennyi is elég, ha ilyen egyszerű ez az egész, akkor minek keményen megdolgozni a ténylegesen értékes sikerért? Minek küzdeni a tudásért, bölcsességért, a tapasztalatokért, a valós teljesítményekért?
HirdetésEnnek az egésznek pedig -a pillanatnyi „sztárság” mellett- csak vesztesei vannak, méghozzá hatalmas vesztesei:
-veszítenek azok a valósi tehetségek, akik nem tudják kellő módon bemutatni a tudásukat és tehetségüket, mert a médiafelületeket elorozták előlük az értéktelen hülyeségekről szóló cikkek, riportok, beszámolók. Jellemző és elgondolkodtató példa lehet, hogy a kétes cselekedeteivel a társadalmat megosztó „botrányhős” (micsoda fogalom ez a sajtóban elterjedt kifejezés?!) összehasonlíthatatlanul többet szerepelt a nyilvánosság előtt, mint olimpiai-, és világbajnok névrokona, hazánk büszkesége. Egy kisgyermek számára -aki mondjuk kettejük közül választott példaképet magának- finoman szólva sem volt egyenlő a pálya.
-az „igazi csillagok” mellett veszít a társadalom egésze is, mert lassan hozzászoktatták a kétes értékű tartalmakhoz, amelyek jelentős része ráadásul kitalált, nem is igaz történet.
-veszítenek az újságírók, mert ezeket a tartalmakat valakiknek le kell gyártania. Nem mentség, de ne tudjátok meg, hogy hány kollégám panaszkodott azért, mert már megint „valami gagyiról” kell cikket írnia, riportot készítenie. A „miért csinálod?”-kérdésre pedig megvan a kész válasz: „ott a család, a gyerek, ez hozza a kattintást, a főnök mondta, tudod, hogy ezt nézik...” Kifogás és mentség mindig akad, miközben PERSZE, hogy ezt nézik, hiszen ehhez szoktattuk hozzá az embereket.
(Nem tudom megállni, hogy ismét el ne mondjam kedvenc szocializációs példámat: ahol élek, két év alatt egyetlen eldobott cigarettát sem láttam, otthon térdig gázolunk a csikkekben! Miért? Mert a polinézek ezt szokták meg, mi meg azt láttuk, hogy a másik is eldobja a szemetét...)
