Bödőcs Tibor:
"Meghalt három gyerekem bölcsis nénije, családi barátunk, Zsuzsa „néni”. Róla írtak tegnap az újságok.
Meghalt harmincnégy évesen. Egy másfél éves kislány és egy koraszülött kisfiú maradt anyuka nélkül.
Megszakad a szívünk.
Oltassák be magukat!
Soha nem fogjuk megtudni, hogy ha sokkal több tesztet végeznek, ha alapos kontaktkutatás lett volna, ha máshogy zárunk és máskor, ha az orvosok, az ápolók szabadon elmondhatják, ha a cégek TAO-jukat a kórházaknak is ajánlhatták volna, ha az elmúlt 30 (150? 1000?) évben a minél több embernek legyen elviselhető az élet jegyében politizáltak volna kies hazánk urai… akkor mennyi áldozat lenne, lett volna.
Oltassák be magukat!
Tudom, hogy a Covid előtt is sokan meghaltak, csak azért, mert gyönyörű Magyarországunk valamely kórházában fertőzést kaptak, vagy csak hosszú volt a várólista, vagy nem derült ki időben a baj, vagy váratlan tragédia történt velük. (És sokan meggyógyultak, mert időben kiderült, mert nagyszerű orvosaink és hősies ápolóink megmentették őket.) Tudom, hogy autóbalesetben, hogy egyéb betegségben, hogy a légszennyezettség okán, tudom, hogy a lehulló kókuszdió miatt, hogy Afrikában egyéb járványokban, hogy hát mindenki meghal egyszer…
Hozzászoktunk, hogy emelkedik az átlagéletkor, a halált tabusítottuk, becsapjuk magunkat azzal, hogy az élet egy habostorta, és nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy nem.
Mégis! Ki válaszolja meg, hogy miért hal meg Magyarországon 10-ből kilenc beteg a lélegeztető gépen? Máshol is ekkora ez az arány? Ha keresünk egy bűnbakot (tobzoska, Soros, Viktor/Feri, „valamilyen alapbetegség”), megold az bármit is?
Van-e rá esély, hogy a járvány akkora katarzissal járjon, hogy más döntések szülessenek, hogy a délibábok helyett a valósággal foglalkozzunk majd a jövőben, nem csak Covid ügyben. (Nincsenek illúzióim.)
Oltassák be magukat!
…de nem erről akartam írni, hanem a Zsuzsáról.
Ritka, mikor valaki annyira a helyén van, mint ahogy Ő ott volt: a gyerekek között. Harminc kis Napóleont és Honthy Hannát tartott féken könnyedén, és mosolyogva oldott meg mindent, aminek mi a felébe is beleőszülnénk.
Aki annyi kicsit tanított járni, beszélni, a saját gyerekeit nem láthatja felnőni, nem láthatja őket az első nap az iskolában, nem csapják rá az ajtót kamasz korukban, nem mutathatják be neki az első szerelmüket.
Nagyon fog hiányozni és mindig emlékezni fogunk rá!"