"Sokáig semmilyen zenét nem tudtam hallgatni. Mostanában már kicsit jobban megy” – kezdte a nak könnyeivel küszködve Juli édesanyja, Galina.
"Komolyzenét már képes vagyok, de az ő számait még nem, arra még nem tudtam rávenni magam. Vannak persze olyan helyzetek, amiket nem tudok elkerülni. A nagy emlékkoncerten a Budapest Parkban például annyira rossz állapotban voltam, hogy nem emlékeztem rá, hogy a barátnőmnek odaadtam a belépőjegyeket, másnap megkérdeztem tőle, miért nem jött el. Nehéz volt megszokni a külvilág reakcióit is. Amikor például összefutottam valakivel az utcán, és zokogva a nyakamba borult. Mit kell ilyenkor csinálni? (…) El kellett mennem szakemberhez, hogy adjon tanácsot. (…) Muszáj kijönni a bánatból, nem süppedhetek bele."
A család gyakran kimegy együtt Juli sírjához, az odáig vezető úton nagy a csönd az autóban. Julira gondolnak, még mindig gyászolják. Az édesanya úgy érzi, tovább kell vinnie az értékeket, amiket a lánya képviselt.
"Úgy gondolom, hogy küldetésem van, a nyilvánosság előtt félre kell tennem az érzelmeimet. Az a dolgom, hogy továbbvigyem az emlékét" – magyarázta Galina, aki éveken keresztül ápolta a gyilkos kórral küzdő lányát. Minden pillanatban erőt adott neki.
A gondolathoz hozzá voltunk szokva, bár soha senki nem gondolta, mekkora a baj. Az utolsó percig mindenki hitt a gyógyulásban, ahogyan ő is. Ezért is maradt utána nagyon nagy űr.
Az édesanya jövőbeni tervei között szerepel egy szakácskönyv megjelentetése azokkal a speciális ételekkel, amiket Juli betegsége alatt készített. Emellett dolgozik az alapítványban, amit az emlékére hoztak létre. Nemrég, miközben lányai dolgait rendezgette, egy levélre lelt, amit Juli még kislány korában írt a szüleinek.
Elmentem valahova. Hogy hova, az titok, de ne izguljatok. Juli
– állt az üzenetben. "Megpróbálom ehhez tartani magam" – zárta könnyeivel küszködve a gyászoló édesanya.
